Minden mindennel összefügg, ahogy egy tisztességes mágikus realista regényhez illik; a vége összeér az elejével, és a történet sok-sok kusza ága pontosan beilleszkedik a legegyetemesebb szimbólumok közé úgy, hogy a világ túlsó végén is magáénak érezhesse a ny. olvasó.
Olvasás közben végig nagyon szerettem ezt a könyvet. Nem is akárhogyan. Előfordul persze, méghozzá elég gyakran, hogy az elemző tudatom olyan könyveket is megszerettet velem, amelyektől egyébként visítva menekülnék – szigorú vagyok magamhoz, és ritkán fordul elő, hogy a szigorúság ne fizetődne ki. Ennek a könyvnek az esetében viszont semmi szükség nem volt szigorra. Olvastam és kész. Annyi. Minden várakozásomat beváltotta, sőt annál még jóval többet is adott.

Évekkel ezelőtt láttam a regényből készült filmet, akkor, amikor Allendéről még a világon semmit nem tudtam, és azt se tudtam, hogy regényadaptációt látok. A film nagyon tetszett egészen odáig, ahol a kis Clara elhallgat – és a további részek a nyomába nem értek ennek az első szakasznak. El lehet képzelni, mennyire megörültem, amikor a regényről az első három oldal után rájöttem, hogy a filmmel egyrészt köszönő viszonyban áll, másrészt messze felülmúlja azt. Csinálhattak szegény színészek akármit, a regény gazdagságát meg se közelíthették – a forgatókönyvíró meg vonuljon a sarokba, és gyakoroljon bűnbánatot, mert nem egyszerűen megvágta a regényt, hanem addig vonogatott belőle meg rakosgatott hozzá, amíg csak csontváz maradt. És még csak nem is ennek a regénynek a csontváza, hanem valami egészen új konstrukció… Áh…
No meg azt is szeretném tudni, ki és milyen bomlott lelkiállapotban helyezte a regény adatlapjára a „romantikus” címkét… ill. hogy konkrétan meddig jutott el a regény olvasásával…

A kép a színpadi feldolgozásból való, itt találtam.

De hagyjuk azt, hogy mit nem lehet elmondani erről a regényről. Szorítkozzunk állításokra – tagadásokra semmi szükség.
A beszélő nevek sorjázása az ilyen regényekben alap, ahogyan a név- és történetmintázatok ismétlődése is, családon belül és kívül (már ha egyáltalán létezik ebben a regényben bármi is a családon kívül). Ebben a könyvben sincs másképp: apai és anyai nevek kimeríthetetlen variációit kapjuk, törvényes és törvénytelen utódok használják és forgatják ki őket, dacból, félelemből, tudatlanságból vagy nyílt lázadásból. A keresztnév éppen úgy köt, ha nem jobban, mint a vezetéknév; a parasztcsalád következetesebben vezeti le utódainak névsorát, mint az arisztokrácia. Mindaz, ami a család(ok)ban öröklődik, a családtagok tudtával vagy tudtán kívül, a nevekkel együtt végtelen kombinációkra ad lehetőséget.*

Aztán kell még a regényhez megfelelő tér is: ház, amely szilárdnak, racionálisnak és állandónak készül, ehhez képest folyamatosan változik, egyre újabb kinövéseket produkál, labirintussá válik, időnként pusztulásnak indul, máskor rendbe jön, és módszeresen csapja be nemcsak a legmeghittebb lakóit, hanem még a házkutatást tartókat is. Jelképes tér, mi lehetne más. A többi tér, amelyek a regényben felbukkannak, mind ennek az egynek a mintájára készültek, még a legerőszakosabbak is. Azokban is el lehet bújni. Csak sokkal-sokkal nehezebb…

A festmény Patssi Valdez alkotása, itt tekinthető meg.

És kellenek a térbe (terekbe) kísértetek, elevenek és holtak, amelyeket néha elég nehéz megkülönböztetni. Mindenesetre akár élnek, akár halnak, zavartalanul mozognak, járják a folyosókat, nyitogatják az ajtókat, és haladnak át minden további nélkül a falon is. Néha szörnyű fájdalmat okoznak, néha megkönnyebbülést; de meglepő módon sokkal jobban jár, aki őrájuk hallgat, mint aki figyelmen kívül hagyja őket. Meglepő módon – mert a tájékozatlan olvasó azt hiheti, hogy a képzelet birodalmához tartoznak, de annál jóval erősebbek. Clara tisztábban lát, mint a férje.**

Egy halovány ellenvetés: egy kicsinyég mintha tán túlidealizálta volna az Allende-kormány működését a regény… no de 1. egyszer se nevezi nevén az elnököt, tehát tulajdonképpen akár ő is tekinthető jelképes alaknak, 2. azért ha az ember apjának az unokatestvére, akit tisztelni tanult, úgy végzi, ahogy, valami elfogultság végül is érthető. Legfeljebb csóválom a fejemet. 

(A szerző képe a Wikipédiáról való.)

Allendétől idáig még csak a Lelkem, Inést olvastam, kitűnő történelmi regény, pocsék borítóval meg fülszöveggel. Biztosan sokat fogok még olvasni tőle.

(Utóbb egész rovatot szenteltem a szerző munkásságának a Molyon, a Merítésben.)

A lábjegyzetek spoileresek!

* SPOILER De csak ketten vannak, akik gyakorlatilag a kezdetektől fogva egészen a végkifejletig bírják: a családfő és a prostituált. A többiek vagy később csatlakoznak, vagy korán eltávoznak, vagy mind a kettő.
** SPOILER Albát pedig a legrosszabb órákban segítik a leghatékonyabban.

Pontszám: 10/10

Ezt 2016. február 12-én írtam.