Amíg élek, és eszemnél leszek, erről a kötetről mindig az fog eszembe jutni, hogy kisgimnazista koromban véletlenül bezártak a sulikönyvtár raktárhelyiségébe. 

Na, ennyire azért nem volt drámai a helyzet, mindössze annyi történt, hogy lyukasórában a könyvtáros néni beengedett a raktárba válogatni, benn felejtett, én meg azt felejtettem el, hogy itten csöngetni is fognak, és ha csöngetnek, akkor emberek is jöhetnek. Pl. könyvtári órát tartani. És mivel a raktár egyik ajtaja zárva volt, a másikon meg az óra kellős közepébe mentem volna ki, nem volt más választásom, mint leülni a létra alsó fokára, és keresni valami szórakozást. Mondjuk, ehhez a legjobb helyre zártak. 

Mivel éppen a görög-római mániámnál tartottam, és Babitsról annyit tudtam, hogy szeretett időmértékes verseket írni, ezt választottam.

A felét persze nem értettem. Na jó, a kétharmadát. De azért szerettem. És ahol nem szerettem, ott jól megmagyaráztam magamnak, hogy mégis szeretem.

Úgyhogy abból a kilenc pontból legalább kettő a nosztalgia… Az az érzés, hogy megint tizenhárom éves vagyok, ülök a félhomályban, könyvszagban, a létra alsó fokán, kezemben egy Babits-kötettel.

Mert meg kell vallani, hogy vannak ennek a kötetnek örökérvényű darabjai, de vannak olyanok is, amelyeket kissé elügyetlenkedett a mester… Túl sok itt a barna szín, a nehéz levegő, a sóhaj, az unalom, a(z ön)sajnálat. És néhol túlságosan látszik a tanult minta, kiugrik a szövegből a költő-elődöktől (Aranytól, Vörösmartytól) átvett stílus- vagy mondattöredék, nincs belesimítva szépen a vers-egészbe.

Pedig amikor nem a fentiekkel van elfoglalva, akkor nagyon jó! Akkor ellentmondásos, filozofikus, ironikus, játékos és gondolkodásra késztet. Akkor olyan ritmusokat talál ki, hogy beleragad az ember fejébe, és többet a büdös életben nem megy ki onnan. Akkor, mint a bábjátékos, különféle szereplőket vonultat fel, és mindnek saját hangot ad: Wolfram, Tannhäuser, Zrínyi, Leopardi, Hegeso, a keresztény, a buddhista, a halálról álmodó vénlány, a Krisztust kivégző katonák úgy sorjáznak, mint… egy ódivatú árnyjáték-színház papírfigurái, igen, ez jut eszembe róluk.

Hm. Lehet, hogy a bús-önsajnáló-barna-sóhajtozó is egy szerep, egy figura a sok közül?!…

Akkor is többször szerepel az elégnél…

Egy ismerősöm azt mondta egyszer, hogy a zseniális költészet egyik ismérve, hogy nem megy ki az ember fejéből. Nem tudom… azért a reklámszövegek költőit nem nevezném zseniknek… bár lehet, hogy ez csak sznobizmus a részemről. Mindenesetre ha tényleg ez a zseni fokmérője, akkor közlöm, hogy a következő versek legalább tizenöt éve nem mennek ki a fejemből: In Horatium, Óda a Bűnhöz, Himnusz Irishez, Messze… messze…, Hegeso sírja, Aliscum éjhajú leánya, Theosophikus énekek, Golgotai csárda, Strófák a wartburgi dalnok-versenyből, Galáns ünnepség, Mozgófénykép, Régi szálloda, A világosság udvara, Vérivó leányok, Húnyt szemmel…, Fekete ország, Az örök folyosó, A lírikus epilógja.

Azért ez nem is olyan rossz arány. 

Ezt 2016. február 15-én írtam. 

Pontszám: 10/9