Novella, riport, cikk, levél, napló, haditudósítás, valamint ezek kombinációi. Halászat, vadászat, bikaviadal, síelés, világháború. Amerika, Európa, Afrika meg a világ összes tengere. Hát igen.

Nem magamtól vettem a kezembe ezt a kis válogatáskötetet,* félig-meddig tukmálták, amit ezúton nagyon szépen köszönök. Nem útikönyv ez, mert azt Hemingway sohasem írt, de tele-tele van utazásokkal. Darabkák egy olyan ember életéből, aki mindenütt járt már (legalább ötször), mindenütt ismeri az összes halászt, vadászt, madarászt és vendéglőst, mindenhez ért (mindenhez jobban ért**), mindenről véleménye van, és nem tudnak neki olyan hülye kihívást ajánlani, amit el ne fogadna. Ha azt találja ki, hogy egy szál csónakkal meg horgászbottal üljön ki az óceán közepére, akkor egy szál csónakkal meg horgászbottal fog kiülni az óceán közepére. Ja, meg még a jegyzetfüzetét is viszi. Ha a második világháborúból haditudósít, kizárólag olyan vidékekről ír, ahol ő már tizenöt évvel korábban rendszeresen kerékpározott, és pontosan tudja, melyik magaslatra milyen nehéz felkapaszkodni, és csak azért nem áll oda vezetni a partizánokat, mert haditudósítónak az szigorúan tilos.

Ebben az időben a partizánok „Kapitánynak” szólítottak. Negyvenöt éves fejjel ez nagyon alacsony rang, úgyhogy idegenek előtt általában „Ezredesnek” szólítottak. De kicsit azért zavarta, meg aggasztotta is őket ugyancsak alacsony rangom, és egyikük, aki az elmúlt év során azzal foglalkozott, hogy a kapott aknákkal német lőszerszállító teherautókat és parancsnoki járműveket robbantgatott, egyszer bizalmasan megkérdezte: – Kapitány úr, hogy lehet az, hogy ön a kora, kétségkívül hosszú szolgálati ideje és ékes sebei (Londonban nekimentem egy víztartálynak) ellenére még mindig csak kapitány?
– Tudja, fiatalember – feleltem neki –, azért nem tudtam előlépni, mert nem tudok sem írni, sem olvasni.

Már maga a téma is izgalmassá tehetné tehát ezt a könyvet, de nemcsak a téma teszi azzá. Sőt. Ha „csak” annyi volna a helyzet, amit fentebb összefoglaltam, kizárólag becsületből olvastam volna végig ezt a könyvet. A világháborús beszámolók sohase vonzottak, a nagyvadvadászat élvezetéhez meg túl későn születtem – az én gyerekkoromban már a csapból is az folyt, hogy rendes ember nem bántja az elefántot meg a bálnát. De nem is a lövöldözésért adták Hemingwaynek a Nobel-díjat. Valami eszméletlen jó stílusban, könnyű kézzel, távolságtartó szeretettel és jellegzetes fanyar humorral vannak megírva ezek a kis szövegek – ez teszi őket maradandóvá és majd' száz év múlva is olyan elevenné, mintha minden a t. olvasó orra előtt történne.*** Ha nem vad, hanem hal, akkor is: 

(…) de végül mégiscsak bekapta a csalétket, aztán indult is volna vele, és belekapaszkodva a vadonatúj harminckilences zsinórba, jól behajlította az elnök úr vastag, hikori botját, miközben az önök tudósítója újfent szózatot intézett a galanóhoz, mondván: „Na, jól van, te kellemetlen illatú titkos kéjelgő, hadd lássuk, mennyi erő van benned”.

Van ebben a könyvben valami mélységesen romantikus, a szó XIX. századi értelmében. Ezeknek az írásoknak a szereplői egy elveszített teljességet igyekeznek visszanyerni, azt keresik az afrikai szavannán, az óceán közepén, Amerika ember-nem-járta erdeiben, a spanyol bikaviadalok nézői között, a svájci hegyek tetején vagy éppen a világháborúban. Ezt a teljességet próbálja megragadni az elbeszélő magukban a szövegekben is – sikertelenül. (Legalábbis egyebet se lehet hallani tőle, mint hogy mennyi mindent ki kell hagynia belőlük, ami pedig odatartozna.) Folyamatosan hívogatja a veszélyt és a halált, mert annak közelében érzi az életet valódinak, emberhez méltónak, a világgal harmóniában levőnek.
Van ebben valami romantikus – és talán éppen ezért törekedett arra Hemingway, hogy ne legyen benne semmi elvont. Hogy minden pillanatban legyen valami súlyos, sáros-véres, földi, akár testileg-lelkileg fájdalmas is, de minimum dühítő.

Az önök tudósítójának gondolatait az terelte erre a témára, hogy épp az imént lőtte át mindkét lábikráját. Erre az egyetlen golyóval csak igen körülményesen végrehajtható manőverre nem valamely ballisztikai kísérlet alkalmával került sor, hanem merő véletlenségből. Lapunk egyik olvasója egyszer levelében azt vetette a szemére az önök tudósítójának, hogy utazásain semmit sem bíz a véletlenre. Mire az önök tudósítója megpróbál eleget tenni az olvasó óhajának, de úgy jár, hogy miközben fél kezével egy cápát igyekszik megszigonyozni, a másikkal átlövi mindkét lábát. Ennél többre azonban még egy olvasó kedvéért sem hajlandó. Ha az olvasó például azt akarja, hogy az önök tudósítója csontot ért golyótól leterítve bukjon föl, vagy jól irányzott fejlövéstől múljék ki, vagy esetleg arra volna kíváncsi, hogyan vágtat a jégszekrény felé golyóval a szívében, akkor olvasónk kénytelen lesz a lövést maga megejteni.

Ennek szolgálatában áll az írások humora is, amelynek legalább háromnegyede önirónia, gúnyolódás saját magán. Könnyed, csevegő stílusban ír ellenséges tankokról, és tragikus-szomorúan a házassága válságáról.

Irtó jól tudott írni ez az ember, na. Nem volna teljes ez az értékelés, ha el nem mesélném, hogy még főztem is ebből a könyvből. „A Nagy Kétszívű folyó” semmi másról nem szól, mint arról, hogy valaki elmegy horgászni, na de arról úgy, hogy a t. olvasónak sír a lelke, hogy az apja mér nem tanította meg gyerekkorában horgászni?! Ebben találtam a következő részletet: 

Gyorsan összeöntött vízzel egy kis hajdinalisztet, és simára kavarta: egy csésze liszt, egy csésze víz. (…) kikanalazott a bádogdobozból egy darab zsírt, és rácsúsztatta a forró serpenyőre, hogy csak úgy sercegett. A füstölgő zsírra óvatosan ráöntötte a hajdinapépet. Szétfolyt, mint a láva, a zsír kegyetlenül fröcskölt. Körös-körül a hajdinalepény széle kezdett megszilárdulni, aztán megbarnulni, végül ropogós lett. A teteje lassan pöfögve likacsossá vált. Nick a barnuló lepény alá dugott egy tiszta fenyőszilánkot. Oldalt döntötte a serpenyőt, s a lepény elvált tőle. „Nem próbálom röptében megfordítani” – gondolta Nick. Egészen a lepény alá dugta a tiszta szilánkot, és szépen átfordította a másik oldalára. (…) Megevett egy nagy lepényt és egy kicsit, almalekvárral.

Almalekvár legyek, gondoltam, ha meg nem csinálom. Na jó, a fenyőszilánktól eltekintek, jó lesz a favilla is. És almalekvárom sincs, csak eper, de az se fog zavarni.

A kedvenc bioboltomban vettem hajdinalisztet, és lőn:
A kétdecis kis mérőedényemben kimértem 1 dl víznek megfelelő mennyiségű lisztet, aztán folyamatosan hozzáöntve ment bele ugyanannyi víz, a serpenyőbe kb. 1 ek tyúkzsír (pontosan nem tudom, mert meg van dermedve a zsír, lehet kicsit több), bele az egész tésztát, pont elég nagy lett a serpenyőhöz, csak kicsit segíteni kellett neki a fakanállal szétkenődni, mert sűrű, sűrűbb a palacsintatésztánál. Kétszer kellett fordítani rajta, aztán tényleg kezdett feljönni a széle, de lyukacsos nem lett. Eperlekvárt kentem a tetejére. Ez tehát egy személy egyszeri adagja.
Hát fotó, az nincs, mert kissé gyorsan fogyott el…
Jó ropogós, kicsit száraz, de a lédús lekvárnak pont úgy jó. Laktató is. Egy a baj: még éppen csak két lepényre való maradt a lekvárosüveg alján…
...de mégse baj, mert aztán kiderült, hogy jó ez sósan is, párolt gombával és tejföllel, hozzá esetleg csirkefalatokkal. Ez esetben nem vacsora, hanem ebéd. 

Azt se gondoltam volna soha, hogy én egyszer még Hemingway-novella alapján fogok hajdinalepényt sütni. 

* Életem első Hemingway-élménye (The Sun Also Rises) teljes és maradéktalan kudarc volt, több, mint egy évtizedig filmen se voltam hajlandó Hemingwayt nézni, nemhogy könyvben olvassam. Tavalyelőtt pedagógiai okból rábeszéltem magam Az öreg halászra, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy tud ez az ember jót is írni. Ezek után most engedtem a baráti rábeszélésnek – de szándékosan nem regényt választottam.
** Ismertem ilyen embert. Elég idegesítő.
*** Az oroszlános részek így is nagyon zavartak. Oké, érdekesen és kiváló stílusban vannak megírva, de Joy Adamson összes műveinek többszöri elolvasása után kinyílik a bicska a zsebemben, ha azt látom, hogy valaki szórakozásból lövöldözi agyon az Elza felmenőit. Bármilyen sportszerűen cselekedje is azt.

Ezt 2016. február 21-én írtam. 

Pontszám: 10/9