Nem vagyok történész, még történelem szakos se, csak érdeklődő állampolgár. Nagyon érdeklődő. Főleg, ha éppen regényt írok. Ilyenkor intenzíven megnövekszik a történelmi tárgyú olvasmányaim száma.

Amikor pedig én történelmi munkát olvasok, azt szeretem, ha látom az embert. Az olyat, mint én. Mit evett, hol aludt, mitől félt, hogy reagált a nagy eseményekre, mit veszíthetett, és mit veszített. Fogalmam sincs, hány olyan munka létezhet, amelyik pontosan ezt mutatja meg, mégpedig a csatatéren és környékén. Valószínűsítem, hogy nem túl sok.

Azt viszont konkrétan tudom, hogy hála Istennek nem mostanában találták ki. Xenophón Anabasziszát olvasva például pontosan erről kaptam képet: arról a kisemberről, aki háború idején is lop, csal, veszekszik, honvágya van, és adott esetben kinyitja a bicskát a zsebemben. (Ugyanott a Kürosz nevelkedése sokkal inkább tűnt márvány- vagy gipszfigurák felvonulásának és küzdelmének.) Amikor pedig először rátaláltam John Keegan műveire, rögtön egyértelmű volt, hogy pontosan azt adja, amire nekem szükségem van. Még a nagy hadvezéreknek is a kisember-arcát mutatja meg, nemhogy a közkatonáknak. Vagy éppen az érintett civileknek.

Keegan: A két hadsereg először egymástól körülbelül 900 méterre állt fel, egy tágas, nyílt, csaknem sík szántóföldekből álló területen, amelyet kétfelől erdők szegélyeztek. A nem sokkal korábban őszi búzával bevetett mező szélessége a franciák felőli végén körülbelül 1100 méter volt.

Olvasó: Szegény, akinek ott vót a fődje. 

Keegan: (...) néhány gazda mezein, akik esetleg egy közeli hegytető vagy erdő biztonságából figyelték is a vérontást, és próbálták felbecsülni, mekkora kárt tesz vetéseikben a háború széltörése (...)

Olvasó: Ugye, mondtam, hogy fontos!

Énnekem mindig ilyen megjegyzések jutnak eszembe, még ha egészen más jellegű történetírói munkát olvasok, akkor is. „Milyen érzés?” Milyen lehetett ott lenni, éhesen vagy jóllakottan, szorongva vagy adrenalintól feldobva, olyasvalakinek, aki nem márványból volt, sem pedig gipszből? Vagyis véletlenül sem így nézett ki:

Az agincourt-i csata (ahogy a XV. századi művész megrendelői szerették volna látni). Kép innen.

És akkor jön Keegan és megmondja. Illetve dehogy mondja: 4D-s mozit csinál belőle. Amelyikben szembejön az ötmázsás csataló, lenn acélpatkókkal, fenn a páncélos gazdájával. Amelyikben fröcsköl a sár, csúszkál rajta az ember, zenélő hangja van a nyílzápornak, és hasmenést kap, aki hadtáp hiányában bogyókon él. Amelyikben a katonák kását főznek, kapcát szárítanak, alig alszanak, ellenben szétszedik az útba eső falu kerítéseit, hidat építeni. 

Ezért bűvölt el teljesen ez a könyv. Pedig olyan ember írta, aki – ezt az első sorokban leszögezi – soha nem vett részt csatában. Pontosan ezért volt kíváncsi minden apró momentumra, amelyek segítségével legalább megpróbálhatja felkészíteni tanítványait arra... amire tulajdonképpen semmi és senki sem készíthet fel igazán. Viszont ettől még legalább közelíteni lehet az eszményhez. (Egyébként is, a késő középkori vagy a XIX. századi háborúkban nemcsak Keegan nem vett részt, hanem a kortársai se, szóval bármelyiküknél többet tudhatott róluk.)

William Sadler: A waterlooi csata (kép innen). Illetve egy apró szelete. Senki se látta az egészet.

A bevezetésben számos háborút és hadvezért említ Keegan, aztán pedig három fejezetben három csatát elemez részletesen: Agincourt (1415), Waterloo (1815), Somme (1916). Engem igazából a legelső érdekelt, kisebb mértékben a második, a harmadik pedig semennyire, de azért azt sem volt haszontalan elolvasnom. (Igen, én fordítva vagyok bekötve: minél kevesebbet robbantanak egy háborúban, annál izgalmasabbnak találom.) Persze egyiket sem találomra emeli ki a történelemből: nagy korszakfordulókon vívták őket, már saját korukban a kulturális emlékezet részeivé váltak – hát még utána –, ráadásul a helyszíneik sem estek messze egymástól. Külön-külön mindegyikről elmeséli, hogyan illeszkedtek bele az aktuális háborúba, melyek voltak közvetlen előzményeik és következményeik, hogyan készültek fel rájuk, melyikben milyen szerepet játszottak az egyes fegyvernemek, milyen sérüléseket okoztak, mi történt a sebesültekkel és foglyokkal, mit vártak el a hadvezértől, ehhez képest hogyan viselkedett, egyáltalán hogy nézett ki a hadszíntér... és így tovább. 

Mindezt pedig egy tapasztalt pedagógus stílusában, akinek valószínűleg itták minden szavát az előadásain.

Caesar katonái robotok – Thuküdidészéi emberi lények. (...) Caesar a legiók sasos jelvényeinek lemaradását, illetve előremozgását csak a katonák magatartását szabályozó külső hatásként tudja láttatni, Thuküdidész megemlíti a zene varázsát (és implicite a vallást), a hazaszeretetet, az
idegengyűlöletet, a szakmai öntudatot is mint a katonákat belülről hajtó erőket. Caesar alárendeltjei egysíkú papundeklifigurák (...), Thuküdidészéi individuumok, akiknek saját akaratuk van, és bűnhődniük kell, ha azt tévesen alkalmazzák (...)

Az érzés, amikor az ember alig tud ellenállni a késztetésnek, hogy belekezdjen abba a monstrum Thuküdidészbe, és ha annyi dolga nem volna, simán meg is tenné. (Annál is inkább, mert Caesart már olvastam, a róla alkotott véleményem nagyjából egyezik Keeganéval, egyébként meg végig a galloknak szurkoltam.)

Érzitek a súlyát annak, amit mondok? 

Jelenet a somme-i csatából (kép innen).

Sajátos érzés volt közvetlenül Keegan olvasása után belekezdeni a Háború és békébe. (Többek között emiatt sem tudtam most beütemezni Thuküdidészt. No és természetesen a saját írói munkám miatt sem. Megvenni megvettem, majd eljutok odáig is.) Arról majd a maga helyén írok, most csak két dolgot akarok mondani. Először is azt, hogy a regényt Keegan is említi (A nyomorultakkal együtt, amely hasonló módon dolgozza fel a napóleoni háborúkat, csak kisebb helyet szentel neki), és – nagyon helyesen – azt is hangsúlyozza, hogy egy háború utóhatásainak megértéséhez nemcsak dokumentumokat, hanem az azokat feldolgozó fikciót is érdemes olvasni. Másodszor azt, hogy érdemes odafigyelni a párhuzamra Keegan és Tolsztoj módszerei között.* 

Igen. Keegan nemcsak azért tud érdekesen írni, mert jó pedagógus volt. Hanem azért is, mert a maga módján a (realista) regényírók módszereit használta. Nem mintha elnevezte volna a megjelenített katonákat Louis-nak vagy Ivánnak, még csak nem is adott nekik egyéniséget, hiszen nem erre volt szüksége. Ő a nézőpontjukat igyekezett megjeleníteni, ehhez pedig tudatos koncepció alapján kellett válogatnia a számára adott részletek között. Egyetlen történész (és egyetlen regényíró) sem jelenítheti meg egy esemény minden egyes részletét – még ha képes volna is rá, akkor is végtelen hosszúra nyújtaná vele a leírást –, ezért a részletek nagyja mindig ki KELL, hogy maradjon – és egyáltalán nem biztos, hogy csak az ún. jelentéktelen részletek maradnak ki, ezért érdemes többféle szemszögből készült műveket olvasni ugyanarról az eseményről. Azt pedig, hogy mi kerül bele a műbe, a történész (regényíró) dönti el, egyrészt a saját koncepciója alapján, másrészt a célközönsége elvárásai alapján (ha azt akarja, hogy meg is vegyék a munkáját). Keegan (és Tolsztoj, legalábbis ami a regénye mellékszereplőit illeti) koncepciója az, hogy minél több oldalról mutassa meg azoknak a kisembereknek a viselkedését, akik nem tudják, legfeljebb sejtik, hogy történelmi fordulópontban vesznek részt. Ha csak egy mozdulat, egy indulat, egy kiáltás erejéig, akkor is. Ha maga a kisember semmit nem lát a fordulópontból (teszem azt, a lőporfüst miatt), akkor is. 

Mint ahogyan annak a fotósnak is megvolt a maga koncepciója, aki pont ezt a képet ragadta ki Keegan életéből, pont ebben a ruhában, pont ezekkel a könyvekkel és képekkel a háttérben, pont ezzel a határozott tekintetű állattal az előtérben. (Nekem is kéne egy.) Olyan ember benyomását sikerült keltenie, aki alapos felkészültséggel ír, akit komolyan kell venni, de aki azért lazulni sem röstell. Ami pedig az olvasáshoz való környezet megteremtését illeti, lehet róla példát venni. Mondjuk, amikor őt olvassuk. 

A képet itt találtam.

Utóirat: A fordítás nagyon szakszerű, amíg konkrétan csatákról van szó, viszont itt-ott hajmeresztő hibákat követ el, amikor a kulturális háttérről. Egy példa: a Doll's House mint helynév nem Doll háza kellene, hogy legyen a fordításban, hanem Babaház. Ettől kiválóan olvasható a szöveg, csak készüljetek fel apró felszisszenésekre. Sajnos angolul csak hangoskönyvben tudtam volna megszerezni.

* FRISSÍTÉS: Itt írtam később a Háború és békéről, itt meg A nyomorultakról.

Pontszám: 10/10