Olvastam már középkori germán és kelta eposzokat, lovagokról szóló mondákat, de egyik sem nyerte meg így a tetszésemet, és egyikben sem találtam ennyi átgondolni való, regényíráshoz is felhasználható anyagot, mint ebben. És nehezen tudtam volna nem gondolni arra, hogy a késő középkori lovagi történetek mennyire meghatározzák azt, ahogyan a mai világban gondolkodunk küzdelemről és dicsőségről. Hat ránk ez a régi világ. Jóra-e vagy bajra, majd elválik. 

Didrik (más nyelveken Dietrich vagy Thidrek a neve, egyébként Nagy Theoderik gót király mondabeli megfelelője) és lovagjai története nálunk alig ismert. Mégis, mivel a mondák az egész germán (skandináv) kultúrához kötődnek, sok az átfedés más, ismert mondakörökkel, és én is sok ismerős figurát találtam benne, Attila királytól egészen a Nibelungok Sigurdjáig (Wagner operáiban Siegfried). Ezeknek a svéd változatait dolgozták egybe, és készítettek belőlük prózai fordítást. Az eredmény nem ellentmondásmentes (ezt nem is lehet elvárni), de nagyon érdekes. 

Ezt a változatot XV. századi svéd kéziratokból fordította és dolgozta össze Ian Cumpstey. A kéziratokban összefoglalt mondák természetesen korábbi eredetűek, de azért a XV. század is rajta hagyja a lenyomatát. Folyamatosan visszaköszönt az, amit néhány évvel ezelőtt Huizinga könyvében olvastam a korszak Európájáról. (Itt írtam róla.) Szigorú előírások, bonyolult szabályrendszerek, a mindennapokban nem feltétlenül megélt, viszont halálosan komolyan vett lovagi eszmény – gigantikus játszótér felnőtteknek. Nehogy valaki lekezelőnek vagy megsemmisítőnek érezze ezeket a kifejezéseket. Az az író használja őket, aki szerint az egész emberi fajt (saját magát is beleértve) nem sapiensnek, hanem ludensnek kellene nevezni. 

Szép kis játszótér. Itt találtam a képet.

A férfias viselkedés ideálja az, hogy kizárólag egyenrangú ellenféllel szabad kikezdeni (eddig jó), azzal viszont kötelező (ez annyira nem). Akár a lovag saját birtokán, akár semleges területen (országút, híd, erdő) jön szembe a másik lovag, azt ki kell hívni párbajra. Ha viszont a lovag saját házába érkezik egy másik lovag, és kihívja a házigazdát, akkor előbb meg kell győződni arról, hogy egyenrangú ellenfél-e, mivel ellenkező esetben ráuszítják a fél udvart, és a szemtelenségéért egyszerűen felkötik. Vagyis rendkívül megalázó módon végzik ki, úgy, hogy védekezni sincs esélye. Az egyenrangúság bizonyítása egyébként sajnos nem mindig sima ügy, mert ebben a világban az ember még a nevét sem mondhatja meg akárkinek csak úgy – amiből időnként elég nevetséges helyzetek adódnak, leszámítva, hogy értelmetlen emberhalállal is járhatnak, azon meg nincs sok kedvem nevetni.

A fentiekből következik, hogy az, hogy elvileg csak egyenrangúval lehet megküzdeni, nem jelenti egyúttal azt is, hogy mindenki másnak az élete biztonságban van. Még csak azt sem, hogy az alacsonyabb rangúak birtokait békén kell hagyni, sőt. Ölnek és fosztogatnak éppen eleget ezek a hős lovagok – de azoknak a falvaknak a lakóit nem is igazán tekintik embereknek. Nincs se nevük, se életük, se sorsuk, ők csak a(z egyenrangú) ellenfél vagyontárgyai, amelyekre vigyázni kell. Aki azokat elpusztítja, az ellenfélnek okoz kárt, és csak ez az, ami számít, a többi ember csak tömeg. (Egyébként kizárólag férfiakból álló tömeg, mert minden egyes fosztogatáskor csak a férfiak megölését emlegetik.) Ez nem háborúnak számít, maximum hadüzenetnek, amelyre válaszul következik a nagy csata. Amelyet viszont már kizárólag lovagok vívhatnak egymással, és sohasem tömeges küzdelem, mindig párviadalok sorozata.

Na, ez volt az a pont, amelytől kezdve nekem folyamatosan a westernek jártak a fejemben. A húgommal együtt szabályosan faltuk Karl May regényeit gyerekként. (Kép innen.) Felnőttként aztán egyszer a következő párbeszéd zajlott le közöttünk, nosztalgiázó filmnézés közben: 

– Te, ezek amúgy mit csinálnak egész évben? 

– Körbe-körbe lovagolnak, és aki az útjukba kerül, azt megmentik.

De nemcsak a westernek alakultak ám ki a lovageposzok, -regények és -mondák világából, tanítja Huizinga, hanem például a hadijog is. Meg a genfi egyezmények. Az egy dolog, hogy sem a XV. században nem tartotta be mindenki ezeket a szabályokat, sem ma nem ragaszkodnak hozzá feltétlenül. Létezik mint norma, mint elvárásrendszer. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, akkor se, ha adott esetben csak száz év múlva mond ez alapján ítéletet a történész. 

Vissza Didrikékhez. 

Az elején elég nehéz követni, ki kinek a kicsodája, és ki kit miért akar leszúrni, de ahogy az ember belerázódik, egyre inkább érthetővé válnak a cselekedetek félig kimondott motivációi. Mindenkinek megtudjuk a családja egész történetét, dicsőséges, hányattatott, vagy éppen megvetett helyzetben töltött ifjúkorát, nagyon lassan érnek össze a szálak. (Ez később elég fontos lesz, mert a lovagok közül párat családi kötelékek is összefűznek, és az adott esetben még fontosabb, mint a hűbérúr iránti hűség.) A Didrikét megelőző nemzedékből Weland története a legizgalmasabb: kovács és kiváló vívó, aki ura kegyetlensége miatt elveszti járóképességét, viszont csodálatos eszközöket készít, például tengeralattjárót és szárnyakat – és persze bosszút áll a kegyetlen úron, amelynek módjától annyira már nem vagyok elájulva. (A kép Logan Marshall alkotása 1914-ből, és köztulajdon.)

A szereplők nemcsak típusok, hanem egyéniségek is. Didrik pedig nem főszereplő, inkább drámai középpont. Mindenkinek a megítélését, értékét az határozza meg, hogy őhozzá hogyan viszonyul, de mindenkinek megvan a maga hosszabb-rövidebb történetszála. A történet első felében szakadatlan próbatételek során összeáll egy lovagi csapat. Vagy maguktól állnak Didrik mellé, vagy kihívják párbajra, és nem tudják legyőzni. (Naná, mikor tüzet okád, lásd az illusztrációt. Itt találtam, több más hasonló képpel egyetemben.) Vannak, akik eleve rokonszenvesnek találják egymást, vannak, akik között nagyon hamar gyűlölet ébred, és a későbbiekben akár árulást is elkövethetnek egymás ellen, bár a királyra mind hallgatnak. A fénypont, amikor Didrik és csapata a lehető legtöbbet nyújtja az ellenféllel folytatott küzdelemben és a királyuk iránti hűségben, a nagy tizenkettes párviadal, szigorúan két-két ember között, amelybe a többiek nem avatkozhatnak be. (Ilyesmi egyébként is csak nagyon válságos helyzetben fordulhat elő, és akkor sem úgy, hogy bármelyiknek is segíteni lehetne, azt nem. Kizárólag szétválasztani őket.)

A saga második felében aztán elsötétül ez a véres és veszélyes, de végső soron derűs világ, és kezdetét veszi a tragédia. A kiindulópont az, hogy a lovagok két különböző, de egymással szövetségben álló királynak esküsznek fel, majd az egyik király bűnösen és oktalanul megsérti egyik alattvalóját, aki sajátos módon áll rajta bosszút: folyamatosan hízeleg a királynak, másokat ellenben leszól és megvádol előtte, a király pedig minden tanács és józan megfontolás ellenére vakon, őrülten hisz neki, őneki, senki másnak, ez aztán sorra a saját alattvalói és barátai ellen fordítja. Didrik száműzetésbe vonul, hajdani lovagjainak több alkalommal is egymás ellen kell harcolniuk, és hogy ne legyen egyszerű az élet, még Sigurd halálát is az ő jelenlétében és részvételével kell megbosszulni. Ezek a történet legkeserűbb részei. 

Az a szabályrendszer, amelyik lehetővé teszi, hogy a lovagok érdemeket és dicsőséget szerezzenek, szörnyeket győzzenek le, életet mentsenek, pillanatok alatt a kitalálói ellen fordul. Ettől a ponttól kezdve a lovagi becsület olyan embereket ugraszt egymásnak, akiknek egyébként eszük ágában se volna egymást bántani, sőt. Csodálatos lovagi erényeik és legendás fegyvereik csak arra jók, hogy a küzdelmük tovább tartson és jobban fájjon, főleg, amikor azoknak okoznak fájdalmat, akiket szeretnek. Ostoba hiúság, meggondolatlanság, vagy akár egy megszegett szó miatt egész közösségek pusztulnak ki, országok maradnak jótékony irányítás nélkül, a bosszú pedig még a harmadik nemzedéket is utoléri. Ja, és semmi mással nem lehet kitűnni, csak harci erényekkel. Ezen már háborogtam egy sort, Huizingánál is megtaláltam a nyomát. 

Odáig sajnos nem jutnak el, ahová annak a másik klasszikus westernnek a hősei, hogy kritikával lássák saját magukat is, és úgy viszonyuljanak a becsület fogalmához, hogy az az életet védje, ne pusztítsa. Amíg még lehet. (Kép innen.)

Érdemes odafigyelni a nők szerepére is a történetben. Többnyire vagyontárgyaknak tekintik őket, amelyekért (nem pedig akikért, ugye) kiválóan lehet egymást öldösni éveken keresztül (kell nekem, bár sose láttam – gyere érte, és vedd el – ideadod – nem adom stb.). De azért akadnak itt üdítő (vagy nem annyira üdítő) kivételek is. Egy királyné, aki mindenben támogatja a férjét, irányítja az udvar életét, neveli a saját gyerekeit, és ugyanolyan szeretettel a fogadott fiát is. Egy másik, akit férjének halála kiforgat önmagából, és a bosszúállásba az egész családja belehal. Egy harmadik (a legmenőbb királyné az egész történetben) mágus, aki szó szerint sárkánnyá változik, amikor idegen hadsereg támad a hazájára, aztán míg a férje a földön az ember-sereget vezényli a csatába, addig ő a levegőből támad, és állatoknak parancsol. Két-három ellenséget személyesen fel is fal. Bocs a képért, muszáj volt.  

Aztán ott vannak a lázadók, például a királynak szánt fiatal hölgy, aki önszántából mást választ, és tojik a hűbéri kötöttségekre. A kötetben szereplő második, rövidebb történetben (amely egyébként inkább felidegesített, mint tetszett) találtam egy igen tetszetős párost is: egy elrabolt fiatal lányt és utánaeredő lovag fivérét, akik konkrétan egymást szabadítják ki. Vagyis csak akkor tudnak kijönni a hegyből, ha az egyik a kardját, a másik meg az eszét használja. 

Kétszer olvastam végig a történetet, másodszor értettem meg igazából az összefüggéseket, de elsőre is nagyon értékeltem magát a történetet is, a későbbiekre gyakorolt hatását is. Hogy mégis miért adok rá tízből csak kilenc pontot? Először is elfogultságból. Amiben benne van Sigurd (a Wagner-operák Siegfriedje), az nálam eleve hátránnyal indul, bocs. Az ő története annyira keserű és gonosz, annyi ostoba melléfogást és ronda pusztulást foglal magában, hogy nálam már a fele kiverné a biztosítékot. És hát ebben a sagában nem az övé az egyedüli történet, amelyben túlteng az értelmetlen fájdalom. De egynél több pontot nem vonok le még így sem. Ahhoz túlságosan fontos ez a saga, túlságosan értékes és hasznos a kiadvány, valamint jó a fordítás. 

Azért ha végeztetek az olvasással, hallgassátok meg ezt, hogy kicsit magatokhoz térjetek. Sokszor. 

Pontszám: 10/9