Régóta olvasom már Tarja Kauppinen kolléganő természetjáró bejegyzéseit. Az ő különleges útvonalait én csak messziről, tisztelettel nézegetem: az ő céljai távol állnak tőlem. Ma is csak azért indultam el Szolnok körül biciklizni egyet, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Csak hát aztán jött egyik gyönyörűség a másik után, én meg elcsábultam, azaz nem bírtam a táskámban tartani a telefont. Ez a bejegyzés pedig mindenképpen meg akart íródni, céllal vagy anélkül.

Szándékosan választottam a malomszögi parkerdőt. Eredetileg csak keresztül akartam menni rajta (zöld kereszt), de persze a parkerdőben kialakított kerékpárutakat és tanösvényt nem arra találták ki, hogy az ember csak „keresztülmenjen”. Hanem arra, hogy csalingáljon, bámészkodjon, néha letérjen a járt útról, rájöjjön, hogy nem ok nélkül különítik el a kerékpárnak és a lónak szánt utat, leszedjen egy-két piszok nagy pókhálót, majdnem leessen a biciklijéről, mikor rikácsolni kezd a madár a bokorban, és útitársakkal kerüljön szembe. Ha ilyen rendesek az útitársak, akkor meg is állnak kergetőzés közben, és barátságos arcot vágnak. Sajnos túl messze ahhoz, hogy minden vonásuk érvényesüljön. (Nem tudom, látszik-e az agancs, de a közelebbi a bak, a távolabbi a suta.) Még egyszer találkoztam velük, akkor közelebb jöttek a kerékpárúthoz, de sajnos nem álltak meg. A levegőben is mutatkozott egy útitárs, de őt még messzebbről láttam, úgyhogy csak tippelni tudom, hogy egerészölyv lehetett.

Nem mondanám, hogy az út mindvégig az én szegény kis városi biciklim teherbíró képességéhez való, de becsületére legyen mondva, kibírta mind a kettő, a bicikli is, az út is. Azt hiszem, a legtöbb helyen továbbra is inkább gyalogtúrákat szeretnék tenni, ahogy eddig, de azért így sem volt utolsó mulatság. Többször mertem kockáztatni, ismeretlen ösvényekre térni, hiszen tudtam, hogy ha eltévedek is, nem vesztek sok időt. Igazából a Zagyva-gáthoz szerettem volna eltalálni. A zöld keresztről hamar letértem, így nem sok esélyem lett volna, egy ponton azonban véletlenül megtaláltam a sárga keresztet, az pedig szépen elvezetett oda. (Megj.: halvány fogalmam sincs, mit keres a parkerdő közepében a sárga kereszt, mikor a térkép szerint el kellene kerülnie a parkerdőt, mégpedig eléggé messzire.)

Hurrá, megvan a gát. (A legfelső kép készült ott, ahol kiértem az erdőből. Ez egy kicsit távolabb, már a következő csatorna felé közelítve.) Innentől könnyű az út még a városi biciklinek is. Van idő a vadvirágokat szemrevételezni a gátoldalban, és felidézni a tavaly nyári Facebook-kihívást, amikor Lovranits Júlia kezdeményezésére növényfotókkal árasztottuk el a közösségi teret. (Sajnos akkor még nem blogoltam.) Mivel amit felületes szemlélő gaznak lát, annak közelebbről nézve legalább a fele vagy ehető (pl. salátaként, fűszerként), vagy gyógyít (szakértő kezekben! amatőrként nem érdemes szedni őket). Már csak ezért is vigyázni kell rájuk. Arról nem beszélve, hogy a méheknek és társaiknak is enni kell, ha mi is enni akarunk.

Egyszer a gátról is letértem, hogy közelebbről megnézhessem a Zagyvát. Éppen csöndes olvasáshoz való hely volna (vagy éppen horgászathoz; más kirándulók azzal voltak elfoglalva), ha magammal hoztam volna A párizsi Notre Dame-ot. Így maradt a bámészkodás és a vadvirágok. A vastövű imolát, a mezei zsályát, a mogyorós ledneket felismertem tavalyról; a sóvirág annál régebbi ismerős. Mivel tavaly főleg a városon belül maradva fotóztam, esélyem nem volt sóvirágot találni, most viszont még sóvirágszedővel is találkoztam. Ugyanolyan kosaras kerékpárral jött szembe, amilyennel én közlekedek. 

Én virágot nem szedtem. Csak fotóztam. Ezt a Malomszögi-híd (népi nevén Vashíd) tövében. Jelzem, a Zagyva-partról a hídra bringával együtt felkapaszkodni nem olyan nagyon jó. Ráadásul a szúnyogok is megettek. 

A híd túloldalától egy másik túraútvonal indul, ezúttal a sárga jelzésen, arra most nem mentem. Rátértem a párhuzamos Zagyva-gátra. Keresd az őzet:

Majd a vasúti hídhoz közelítve lekanyarodtam az ártérre. Innentől kezdve jókora foltokban virultak a kedves növénykéim: gyújtoványfű, kígyószisz, szarvaskerep...

...igen, tudom, úgy illene, hogy azt is tudjam, milyen gyújtoványfű és milyen kígyószisz. Mert azt tudni, hogy gyújtoványfű és kígyószisz, az még csak annyi, mint egy embert felületesen ismerni, és vezetéknéven szólítani. Míg akit a barátunknak tartunk, annak a keresztnevét mondjuk ki, ha találkozunk vele („közönséges gyújtoványfű?” – kérdezem óvatosan). De hát az én növényismeretemtől jelenleg ennyi telik. 

Viszont újakat is találtam. Ennek a blognak a segítségével tudtam azonosítani a mezei szarkalábat (a háttérben a tavalyról ismert mogyorós lednek, és, ha jól sejtem, mezei katáng; nekik tudom a keresztnevüket!!!)...

...és a réti iszalagot. Jaj, de szép. 

Hát itt a vége, fuss el véle. Jött a vonat, én elkerekeztem a híd alatt, aztán újra fel a gátra, aztán visszatértem a házak közé. Azt azért szeretném tudni, milyen járműtől lett olyan a híd alatti földút, mint a szinuszgörbe. Szép szabályosan vezeti a biciklikereket föl-le. 

Futni továbbra sem szeretek, nem is szeretnék, Tarja Kauppinennel ellentétben. De másképpen is ki lehet használni ezeket a napos délutánokat, akár kerékpáron, akár gyalog. Vizet vigyetek, és térkép sem árt, de aki megtalálja a turistajelzéseket, nagyon nem tud eltévedni úgyse. És aztán el ne felejtsetek lehajolni a vadvirágokhoz, vagy meghallgatni a madarakat.