Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Az élőlény elpusztítható, de az élet elpusztíthatatlan (Joseph Campbell: The Hero with a Thousand Faces)

2020. július 03. - Timár_Krisztina

campbell.jpgMagyar fordításban: Az ezerarcú hős.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fantasyíró, aki nagyon szerette volna már befejezni A látszat mestereinek a második részét, de a közepén megakadt, és hiába a koncepció, hiába a rengeteg összegyűjtött háttéranyag, egyszerűen nem ment tovább. Illetve ment volna, csak nem arra, amerre az írója szerette volna. Nézte az írója a félkész regényt jobbról, nézte balról, nézte felülről, nézte észak-északkeleti irányból srégan, nézte sokáig hiába, aztán egyszer csak a homlokára csapott. Hogy is mehetne tovább a regény, ha hiányzik a fél szereplőgárda? Márpedig eleven szereplőt teremteni nem piskóta, sem nem könnyed vasárnapi kirándulás a vurstliba. Főleg, ha az ember körül az életben nem hemzsegnek a harcosok és hadvezérek. Nem mondom, egy-kettő előfordul – ismerek három- sőt négygyerekes anyukát is –, de abból még nem lesz hadsereg. (Mágust látok eleget, mágus-szereplőket sokkal könnyebb alkotni, azért van már meg a gárda és a történet egyik fele.)

Erről a könyvről mint íróknak fokozottan ajánlott szakirodalomról Danielle Bellone mesemondótól hallottam először, aki éppen két éve tartott háromórás műhelymunkát az úgynevezett new trad népmesékről. (Erről bővebben Zalka Csenge blogján olvashattok.) Tudtam, mit keresek, célzottan olvastam. Nem pont azt találtam, amit kerestem, bár sok hasznos aprósággal lettem gazdagabb. (Azok felsorolásának nem itt van a helye, azokat építkezéshez kell felhasználnom.) 

Az az igazság, hogy (a bizonyos hasznos apróságoktól eltekintve) sok újat nem találtam a könyvben, inkább csak összegzését és sajátos rendszerbe foglalását annak, amit már tudok a jungi pszichológiáról, a mítoszkutatásról, a misztikáról. De az nem a Campbell hibája. Honnan tudta volna 1949-ben, hogy nekem mire lesz szükségem 2020-ban? (A szerző képét itt találtam.)

joe-closeup.jpgHogy 1949-ben jelent meg a könyv, az látszik rajta. Nagyon. A II. világháború, a megtapasztalt tömeges és értelmetlen pusztítás/pusztulás közvetlen előzményként jelen van minden sorában, amely a megváltást, az élet újjáéledésének lehetőségét ünnepli. Amikor a tragédia és a komédia különbségéről ír, elutasítja azt a(z emlékeim szerint) a klasszicizmus óta érvényesülő gondolkodásmódot, hogy a komédia hamis képet mutat a világról, és legfeljebb akkor lehet létjogosultsága, ha szatíraként kigúnyolja a társadalmi visszásságokat, leleplezi a veszélyes bűnöket. Nem. A komédia – jön rá Campbell, Bahtyinnal párhuzamosan, mivel egymásról nem tudhattak – arra való, hogy a szenvedés után új utat mutasson, és bebizonyítsa, hogy az élőlény elpusztítható, de az élet maga elpusztíthatatlan. És Campbell megtalálja azt a több száz mítoszt, amely a bűnbeesést és szenvedéstörténetet követő megváltást meséli újra több száz változatban. És van is olyan felemelő, lelkes stílusa hozzá, hogy az ember napokig csillogó szemmel járkáljon utána. Még akkor is, ha az információnak már húsz éve a birtokában van, hála Istennek. Mert óriások vállán álló törpék vagyunk, ugye. Így nem kunszt messzire látni. 

ac793-fludd.jpgA kiindulópont jungiánus* és misztikus. (A kép meg mind a kettő, bár szigorúan véve Jungnál korábbi. Itt találtam.) Campbell először is feltételezi, hogy minden kultúra mitológiája a kollektív tudattalanban gyökerezik (bár ezt a kifejezést nem használja), és megtalálja azt a vonalat, amelyet mindegyikben végigkövethet. Ez adja a jungi alapot. Másodszor – ettől misztikus a felfogása – a világ megteremtődését mint az egységes világlélekből való kiszakadást** értelmezi, a kiszakadást követő eseményeket mint próbatételek sorozatát és beavatást, illetve mint a megváltáshoz vezető út lehetőségét. Ha a hős él a lehetőséggel, a megváltás megvalósul, az ember visszatalál a misztikus egységbe, és feloldódik benne. Márpedig a hős él a lehetőséggel. Az a dolga neki. Az egyik. A másik az, hogy a megváltás és az istenséggel/világlélekkel való újraegyesülés útját a közösségnek, az egész világnak is megmutassa, miután saját megváltódását követően visszatért közéjük. Ő képviseli a teljességet a világban, az eleven kapcsot az istenség/világlélek és az emberek között, ő köti össze a halált az újjászületéssel, tehát őneki kell mindenki mást is az egység felé vezetnie. Mint a lentebbi Bosch-festményen az angyalok az üdvözülteket, csak a hős egymaga végzi ezt a feladatot.

Köszönöm a megerősítést, ezt a játékot én is lejátszottam A látszat mestereiben, sőt a kritikáját is. Hamvas Béla viszont nagyon jóban lett volna Joseph Campbell-lel. :)

Erre az ívre fűzi fel Campbell az általa használt mítoszokat, ennek bizonyítására gyűjti és alkalmazza őket. Akár beavatásról, akár próbatételekről, akár megkísértésről, akár megváltásról, akár a közösségbe való visszatérésről van szó, mindegyiknek minden fázisára tud mondani hat-hét mítoszt, amely az ő állítását bizonyítja. 

És itt veszít el engem. 

Az hagyján, hogy minden általa felhasznált mítosz szereplőjében ugyanazt a hőst keresi. Ezzel elvileg éppen az én céljaim ellen dolgozik, de azért ha egy kicsit megerőltetem magam, megtalálom én azt a sokféle szereplőt, akit szeretnék. Ez nem zavar túlzottan.

320px-hieronymus_bosch_013.jpgAz viszont éppen eléggé, hogy beleesik ugyanabba a két hibába, amelyikbe a hozzá hasonló mítoszkutatók szoktak. Egy: Csak azokat a részleteket emeli ki, amelyek az ő állítását bizonyítják, a többit elegánsan elfelejti. Márpedig ahhoz, hogy az ő érvelését meg lehessen támogatni, tapasztalatom szerint elég sok részletet el kell felejteni. Kettő: Nem veszi figyelembe, hogy mi nem a mítoszokat, hanem a feldolgozásaikat ismerjük. Olyan szövegeket ismerünk, amelyekhez a maguk idejében ismert mítoszokat használtak fel, de attól még az írónak, aki felhasználta őket, megvolt a maga sajátos koncepciója, amelynek megfelelően beszúrt, kihagyott, áthelyezte a hangsúlyokat. Miután elolvastam Ovidius Átváltozásait, és fölfogtam, hogy mire való a speciálisan bonyolult szerkezete (a történetek egymást is értelmezik, jelentésük a nagy összefüggésben megváltozhat), én a Campbell helyében nem mernék olyan mítoszokról kategorikus kijelentéseket tenni, amelyeket csak Ovidiusból ismerünk. És ez csak egy példa.

Ettől eltekintve a módszer, amelyet használ, nagyon szép. Hogy mást ne mondjak, egyenlőséget teremt a különböző kultúrák között azáltal, hogy a mítoszaikat egymás mellé helyezi, egyenrangúként kezeli. Elhatárolódik attól, hogy bármely népet primitívnek tekintsen vagy nevezzen (meg is magyarázza, hogy azért, mert ez a szó egyszerűen annyit szokott jelenteni, hogy „gyarmati”, annak meg az ő szempontjából semmi jelentősége). Aztán meglehetősen rokonszenves módon kezeli a nőnemű hősök problémáját, bár jellemző módon a problémának legalább a felét észre se veszi – de azért megteszi, ami tőle telik. Nem tagadja, hogy léteznek, nem igyekszik elfeledkezni róluk, rendszeresen idéz olyan mítoszokat (beleértve középkori legendákat is, amelyeket a mítoszokkal egy kalap alá vesz), amelyeknek főszereplője nő, és ott, abban a helyzetben ő tölti be azt a szerepet, amelyet más mítoszokban a férfi főszereplők. Viszont (ahogy mondom, valószínűleg úgy, hogy észre sem veszi) automatikusan férfiközpontú alapsémát alkot, amelyben a nő elsősorban mint akadályozó, mint kísértő, és mint jutalomtárgy jelenik meg. Ezt nem rovom fel neki, tudom, hogy 1949-ben ez volt az elvárás, és éppen Campbell az, aki igyekszik változtatni rajta, amikor női főszereplős mítoszokat is beiktat, méghozzá nagyon érdekeseket. A további munkát majd elvégzik a kritikusai. (Például megkeresik azt a kocsideréknyi középkori legendát, amelyikben a férfi kísérti a nőt. Ezeket azért igazán nem lett volna művészet Campbellnek megtalálni, ugyanott, ahol a Szent Márta által legyőzött sárkányt találta. Morgás befejezve.)

Szóval hasznos segédanyag ez, ha nem is feltétlenül arra, amire nekem kellett, hiszen nem az a célja, hogy a szereplők közötti különbségeket megmutassa. Számos fantasyíró merített belőle (vagy a forrásaiból). Jó, hogy elolvastam, jó, hogy megvan kijegyzetelve, de elég is volt belőle ennyi.

* Egyébként nagyon érdekes álomleírások és -elemzések is találhatók a műben. Campbell tudatosan elkülöníti őket a mítoszoktól (az álom a tudattalan terméke, a mítoszok a közösség tudatos ellenőrzése alatt állnak, tudatos és konkrét céllal mesélik őket), de kimutatja egyezéseiket és párhuzamaikat is. 
** Az istenségtől való radikális elszakadást a mitológiákban az első bűn szokta jelenteni, de láttam már Campbell értelmezését más gondolkodónál is. Van is igazuk. Eszerint önmagában az, hogy a világ létrejön, már azt jelenti, hogy az Egy darabokra vált szét, és kialakult a Sok. A Sok máris végletesen különbözik az Egytől, ahogy a Soknak minden egyes eleme is különbözik a többi elemtől. Az, hogy a Sokból valaki előbb-utóbb az isteni parancs ellen fordul, ennek a különbségnek (ha úgy tetszik, az egyéniségek megszületésének) pusztán a kifejeződése. Szükségszerű, ha úgy tetszik.

Pontszám: 10/8

Kiadási adatok: Princeton University Press, Princeton, 2004. A magyar fordítás az Édesvíznél jelent meg, 2010-ben.

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr5715977802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása