Taníts, kedves mester!

Ez nem szólam. Az olvasó a kötet első meséjétől kezdve mester-tanítvány viszonyba keveredik az elbeszélővel. 

Az első mese játszódik ugyanis a címadó varázslóiskolában, ahol a tanító úr A Végtelen Történet tanulságát adja elő tananyagként. A cselekmény persze egész más, a következtetés is eltérő: még sokkal földközelibb, mint a regény; és persze kevésbé kidolgozott az egész, mégse volt közben hiányérzetem.

Rövid mese ennyit bír meg. A lecke pedig így is világos, tanító bácsi, kérem.

(...) az emberek többsége soha nem éli meg a saját történetét. Nem is helyeznek súlyt rá. Amit tesznek vagy ami megesik velük, azt éppúgy megtehetné egy másik és megeshetne egy másikkal. (…) A legtöbb ember csak úgy gondolja, hogy tudja, mit kíván. Az egyik például úgy gondolja, hogy híres orvos vagy professzor vagy miniszter szeretne lenni, pedig igazi vágya szerint, melyet egyáltalán nem ismer, egyszerű, jó kertész lenne. A másik úgy véli, hogy gazdag és hatalmas szeretne lenni, de igazi vágya szerint cirkuszi bohóc lenne. Sokan úgy gondolják, hogy őszintén szeretnék, hogy a világon mindenki boldogan és elégedetten éljen, hogy mindenki kedves legyen a másikhoz, hogy az igazság győzzön és béke uralkodjék. Az ilyen emberek igencsak elcsodálkoznának, ha megismernék a valódi vágyukat. Csak úgy gondolják, hogy mindezt kívánják, mert önmagukat erényes és jó embernek szeretnék látni. De az óhaj nem ugyanaz, mint a valódi vágy. Az ő valódi vágyuk gyakran egész másra irányul, időnként éppenséggel az ellenkezőjére. Emiatt soha nincsenek egészen összhangban önmagukkal. És minthogy idegen kívánságaik idegen történetből valók, soha nem élik át saját történetüket.

A további meséknek ez adja meg az alaphangulatot. Elbeszélő tanít, olvasó figyel, tanul, gondolkodik, kérdez, visszabeszél, dumál a padtársaival, eszik a pad alatt, gyakran csillog a szeme, néha unja, ha pedig nem ért egyet, alternatív házi feladatot csinál, értsd: másképp akarná megírni a sztorit. Az előbbiekért nem jár piros pont, az utóbbiakért nem kap ki, a könyv pedig mindent kibír, klasszikus anyagból van.

Szóval nagyon sajnálom, hogy Endének ez a műve (is) kimaradt a gyerekkoromból. A novellák közül nem egy feltétlenül szükséges a normális felnőtté váláshoz. Szerencsére, ahogy már mondtam, nagyjából pont ezeknek a meséknek a tanulságai szerepelnek részletesen kibontva A Végtelen Történetben is, amelyik viszont nem maradt ki a gyerekkoromból, úgyhogy nem szenvedtem maradandó károsodást. És a kötet legtöbb meséje felnőttként is élmény – életmegtartó, önismeretre hajtó, világgal kibékítő élmény –, úgyhogy semmikor nem késő velük megismerkedni. A mesénként átlagosan két-három szürreális elemet úgyis csak a felnőtt tudja igazán értékelni, és legalább egy olyan filozofikus történet is található a kötetben, amellyel biztos, hogy a gyerek nagyon keveset tud kezdeni. Az az egy-két történet meg, amelyik kevésbé sikerült már nem való felnőttnek – éppen csak egy pontot vonat le velem. (Kép innen.)

Az, hogy kevésbé sikerült, és hogy nem való felnőttnek, Endénél tényleg szinonima. Az ő gyerekmeséi csak azért gyereknek valók, mert a világukban mindig ki tud alakulni a harmónia, és egyértelmű a tanulságuk is. Viszont arra is figyelmeztet a mű, hogy azért a harmóniáért dolgozni is kell, ez ellen pedig a felnőttnek sem lehet kifogása. Az ellen még kevésbé, ha ő több tanulságot is talál a mesében, mint ami a gyerekek számára elhangzik – apró, ironikus, sőt keserű jelzéseket –, vagy, Turms molytárs szavaival élve, „Easter egg”-eket, kultúrtörténeti érdekességeket szedhet össze.

Kis idő múlva egy gyíkkal találkozott a pusztaságban, aki egy napsütötte kövön feküdt, és maga elé révedezett.
A gyík felnyitotta fél szemét, és lustán megszólalt: – Kérlek, ne vedd el tőlem a napot.
Mosható oldalt lépett, és megkérdezte: – Meg tudnád esetleg mondani, hogy egy öreg maci miért van a világon?
Most a gyík felnyitotta a másik szemét is, és megszemlélte.
– Ajaj – mondta, és egy rövidet ásított. – Amit te keresel, az egyáltalán nem is létezik. Semminek sincs értelme, minden mulandó és csalóka látszat. Ezért felejtsd el a kérdésedet, barátom. Tegyél úgy, ahogy én, feküdj ki a napra, és ne gondolj semmire, egyszerűen sem-mi-re.
Mosható lefeküdt, foltozott hasát odatartotta a napsugaraknak, és erősen próbált semmire sem gondolni. Egy idő után elunta magát (…).

Az a zavaró, ha ezek hiányoznak, ha csak egyetlen tanulság létezik, és az sem általános érvényű. Ezek a szövegek meseként is kisebb élményt jelentenek. „Néha a nagy Homérosz is szundikál.” (A szerző képét itt találtam.)

A szerkesztőnek meg kalapemelés. A nyitómese telitalálat, a verses és prózai mesék ritmikus elrendezése hol megfeszíti a figyelmet, hol lehetővé teszi a lazítást, a melankolikusan gyönyörűséges zárómese pedig szó szerint más dimenzióba vezeti át az endei világot. Én meg elbőgöm magam tőle, pedig könyveken nem is szoktam.

Bérelt helye van azok között a könyvek között, amelyekre hatvanéves korom után is szükségem lesz.

Pontszám: 10/9

Ezt 2019. február 3-án írtam.