Klasszikus horrort (leánykori nevén rémtörténetet) olvasni jó. Kevés akció, sok feszültség, nagyító alá vett és óriásira növesztett lélektani hatás. Maupassant idejében jóval alacsonyabban volt az ingerküszöb, mint most, ennek megfelelően tulajdonképpen itt is alig történik egy-két szörnyűség – viszont sokkal nagyobb ügyet csinál belőlük. Minden hátrafordulás, minden üres kancsó, minden felborult lámpa megkapja a neki járó maximális figyelmet. És nem árt az, ha a mai olvasónak is felhívják időnként a figyelmét arra, hogy ha nem történnek nagy dolgok, akkor is működhetnek körülötte/benne ijesztő erők. 

És akkor már benne is vagyunk a lecsóban. Körülötte vagy benne működnek azok az erők? Ez az, amit ennek a történetnek* az elbeszélője sem tud eldönteni. Mint ahogy azt sem, hogy mit szeretne jobban: azt, hogy bebizonyosodjon, hogy a láthatatlan szörnyeteg kívülről fenyegeti, tehát létezik, és nem neki ment el az esze – vagy azt, hogy bebizonyosodjon, hogy ő az őrült. Az előbbi esetben a racionális, józan világrendnek annyi, és többé senki, semmi nincs biztonságban, viszont legalább el lehet kezdeni gondolkodni azon, hogyan győzheti le a külső ellenséget. Az utóbbi esetben őneki annyi, viszont legalább a megingott világrend visszanyeri szilárdságát. Tessék választani.

A korszak rémtörténet-szereplői többnyire rimánkodva kérik, derüljön ki, hogy ők az őrültek, csak a világrend össze ne omoljon. Jóval túl a felvilágosodás korán, és közeledve a XIX. század végéhez, a biztonságos átjárók evilág és túlvilág között a legtöbb ember számára hozzáférhetetlenek, a hozzáférhetőeken pedig éppen hogy csak elkezdtek közlekedni, óvatosan és tapogatózva. Még abban sem biztosak, hogy ezek az utak egyáltalán kivezetnek-e (és hogy jó-e az, ha kivezetnek) az evilági létből. A hipnózis például nagyon érdekli, de még jobban meg is ijeszti őket. Milyen erőknek parancsol, aki hipnotizál? Ha valóban olyan hatalmas lény, akkor jó- vagy rosszindulatú? Természetfölötti-e a hatalma? Vagy tudományt gyakorol-e, és mindannak, amit művel, magában az emberben rejlik a forrása? Melyik lehetőség félelmetesebb? Egyáltalán hol van a határ racionális és irracionális között? Hasznos az, vagy bajt okoz, ha átlépjük? Van-e lehetőség visszalépni, ha az ember veszélybe kerül? Ad-e mindez magyarázatot arra, ami az elbeszélővel történik? Csupa tipikusan XIX. század végi kérdés, amelyekre ritkán van válasz, és azzal se biztos, hogy jól jár az ember. 

Ennek a történetnek a főszereplője semmiképp. 

Miféle ember ez az „én”? Egyedülálló férfi, aki azonban nem tűnik magányosnak: az, hogy nincs állandó társa, még legjobb barátja sem, az se jól, se rosszul nem érinti, egyszerűen nem foglalkozik vele. Inkább hétköznapi időtöltésekkel foglalkozik. Nézegeti a hajókat, sziklát mászik, rokonokat és ismerősöket látogat, kirándulás közben idegenek történeteit hallgatja – szóval elvan. Nem zavar senkit, őt se zavarja senki. Ez az állapot azonban sajnos nem sokáig tart. Nyugodt, kényelmes életébe betör az ismeretlen, és ő nem talál korábbi életében semmit, amivel megvédhetné magát. Legfeljebb szökni tud előle, csak hát hamar rájön, hogy az is lehetetlen – hiszen még az sem biztos, hogy az a szörnyű ismeretlen, az kívülről támadja. Külső segítséget pedig nem kap, se fizikait, se szellemit. 

Miközben fokozatosan bemutatott felőrlődését figyeltem, jutott nekem eszembe mindenféle arról, hogy mi lehet a baja. (Már amennyiben nem kívülről jön a láthatatlan ellenség, persze.) Hiszen tulajdonképpen a kiváltságosok közé tartozik. Elég jómódúnak tűnik – bár nem folytat éppen költekező életmódot –, hiszen nem dolgozik, mégis nagy házban él, és több cselédet tart. Birtokokról nincs szó, amelyekkel foglalkoznia kellene. Valószínűleg járadékból él, vagyis túl sok temérdek szabadideje van. És azt mire használja? Hajónézegetésre. Távol legyen tőlem, hogy hibáztassam. Van neki éppen elég baja, és semmi rosszat nem követ el. Igaz, hogy jót se.** Ezt az embert – mint ahogy bizonyára sok száz kortársát is – egyszerűen senki nem készítette fel arra, hogy az ő nyugodt, kényelmes életén kívül bármit is számon kelljen tartania. Vagy ha mégis, akkor arra nem, hogy az a bármi az ő életébe is betörhet. De hát nem hülye, tehát érzékelnie kell, hogy létezik világ azon kívül is, amire őt felkészítették. És ő attól nagyon fél. Mert arra viszont felkészítették, hogy ami idegen, azt utasítsa el.***

Talán ez a baja. Talán az, hogy megőrül. Talán valóban természetfölötti a fenyegetés. Talán még az sem, mert annak van igaza, aki szerint ezek a láthatatlan lények is a természet részei, és mindig is körülöttünk éltek. Ne nézz be az ágy alá. Mondom: NE! Én szóltam.

Nyelvtanulóknak: 

Év eleje óta hurcolok magammal egy nagyon hosszú és nehéz francia szöveget, amelyről útközben derült ki, hogy a legbővebb szókincset használó francia szerző műve. Úgy kell nekem. Közben időnként arra gondolok, hogy ha ennek egyszer a végére érek, bármire képes leszek. (Majd akkor írok róla. FRISSÍTÉS: megtörtént.) Aztán most megjelent a neten Sütő Fanni Le Horla-esszéje, és nekem eszembe jutott, hogy gimnáziumban mintha azt tanultam volna Maupassant-ról, hogy kicsi, de gondosan megválogatott szókinccsel dolgozott. A művei meg ingyenesen letölthetők a netről. Mibe kerül megpróbálni? 

Három órámba került. Az viszont tény, hogy szótározni alig kellett. Tulajdonképpen egyáltalán nem volt nehéz olvasni, legfeljebb nem feltétlenül hétköznap este nyolckor kellett volna belekezdenem. Azért is érdemes XVIII-XIX. századi klasszikusokat használni nyelvgyakorlásra, mert nincsenek elharapott segédigék, egymásba borított szavak, nincs vagy alig van szleng, szóval minden mondat úgy néz ki, ahogy a nyelvtankönyv szerint ki kell neki nézni. Legfeljebb körmondat lesz belőle. Kis ügy. 

Szóval nem ment el a kedvem Maupassant-tól. Már el is terveztem, mit fogok tőle olvasni még, a sikerélmény mindig jól jön. Ráadásul több műve (ez is) hangoskönyvként is fenn van a neten, tehát a hallott szövegértést is tudom még majd gyakorolni vele. 

(Az elbeszélés ma ismert változata 1887-ben jelent meg. A bejegyzésben szereplő képek William Julian-Damazy 1908-as illusztrációi. Forrásuk a francia Wikipédia.)

* Amelyet magyarul egyszer már olvastam, de szinte semmire nem emlékeztem belőle. Nem bántam, így izgalmasabb volt.
** Semmiben nem tér el az átlagtól, legfeljebb a szabadideje mennyiségében. Ami nem jelenti azt, hogy ha napi tizenhat órát kellene dolgoznia, akkor nem érintené meg ez a fenyegetettségérzet. Minden további nélkül megérinthetné akkor is. Lehet, hogy így, kötelezettségektől mentesen egyszerűen csak töményebben kapja az áldást. Jobban „kijön” rajta ez az állapot.
*** SPOILER: Aztán „természetesen”, amikor a legkisebb esély mutatkozik a jelenség természetes magyarázatára, akkor arra a következtetésre jut, hogy a szörnyeteg csakis Európán kívülről származhat. Honnan máshonnan. Így viszont még erősebb szorongást kelt a tudat, hogy mi van, ha mégis belső eredetű az a fenyegetés.

Azt gyerekkorom óta tudtam, hogy Szendrey Júlia írt verseket, de hogy a másik "nagy özvegy", Boncza Berta is, arról nagyon sokáig fogalmam se volt. Amikor lett róla fogalmam, valamiért akkor sem tartottam igazán számon. Aztán egyszer hirtelen felindulásból megvettem az összes verseit, mert ha már lúd, ugye. Még egy tanulmányt is kaptam a lúd mellé ráadásul, Zeke Zsuzsanna tollából.

Elsőre azon lepődtem meg, hogy milyen kevés ez az összes vers. A vékonyka kötet felét a tanulmány, a jegyzetek, no meg (örvendetes módon) egyes kéziratok másolatai teszik ki. Rövidke életmű – gondoltam –, de hát mit tesz az, a minőség számít, Madame de Lafayette is összesen százhatvan oldallal került be a világirodalomba, Arión meg konkrétan 1, azaz egy darab verssel, így kell ezt csinálni, na, lássuk. 

Hát azért Boncza Berta nem volt se Madame de Lafayette, se Arión. Nem lő ki újrafelfedezését követően rögvest, mint a rakéta, a legnagyobbak közé. (Az a Lesznai.) Na de azért kérem, derekas hendikeppel is indult. Nézzük már meg, kiknek az árnyékában élt évekig – és tekintsünk el attól, hogy ezt szabad akaratából, szívesen tette, mert a hendikep attól még hendikep marad. És ahhoz a hendikephez képest több mint érdekes, amit alkotott. Meg adott esetben igen színvonalas is. Annál mindenképp sokkal színvonalasabb, amennyit foglalkoznak vele. Az "Üzenet Juliának" (sic!) című versén kívül szerintem semmit sem ismer tőle a nagyérdemű. (Mondjuk, azt tényleg pont nagyon érdemes ismerni. Meg is találtam a neten, szavalni is szokták.) 

Az első kérdés, amelyet minden olvasója feltesz, természetesen az, hogy "adysan" ír-e. Hogyne. Mégpedig direkt. Legalábbis a tizenhét-tizennyolc éves kori költeményeiben. Amelyek között például Ady Endréhez írt szerelmes versek is találhatók. Az vesse rá az első követ, aki tizenhét évesen, egy nagy költőbe szerelmes kamaszként nem próbálta volna meg a példakép stílusát utánozni. (Arthur Rimbaud álljon hátrébb, még eltalál valakit.) Gyengének nem nevezném ezeket sem, sőt. De az önállóság még váratott magára. És sajnos ára volt. Mint általában. A legjobb verseit a férje halála után, illetve második házasságában írta. Azok pedig, amilyen kevesen vannak, olyan változatosak témájukban is, formájukban is. Ötletszerűnek tűnnek, de minden ötletet gondosan kibontanak. Szinte bármelyiket szívesen válogatnám be akármely antológiába. (Van persze mellettük éppen elég olyan is, amit el lehet dobni, de ezt minden olyan kötetről el lehet mondani, amelyiknek a címe úgy végződik, hogy "összegyűjtött versei".) Ami a legjobban tetszik bennük, az a humor. Vagy inkább öniróniának nevezzem? Hogy se a versek beszélője, se maguk a versek nem veszik saját magukat túl komolyan, és pont ettől válnak komolyan vehetővé. (Igen, a humor, az nem azonos a komolytalansággal. Nagyon nem.)

A kéziratok meg komplett műalkotások, de tényleg. Borzasztó érdekes, ahogy kölcsönhatásba kerül a szöveg és a pár vonással odavetett, ügyes kis rajz, ami sokszor karikatúra. Vagy az, ahogy látszik, hogy az alkalmi verseit egyáltalán nem mindig hivatalos formában készítette el, hanem csak valami olyan papírdarabra, amelyik éppen a keze ügyébe esett, pl. egy szétbontott és kihajtogatott borítékra. Ez is hozzátesz a hangulatukhoz, a könnyedségükhöz, amelynek valahogy mégiscsak súlya lesz. 

Zeke Zsuzsanna tanulmánya nem elsősorban életrajzot tartalmaz (hála Istennek). Tanulságos dolgokat lehet belőle megtudni a társadalmi háttérről, ahogyan még nem láttuk, illetve arról, hogyan tekintett Boncza Berta műveire a férj, a kortársak, az utókor, vagy éppen saját maga. Hogy mit jelentett az, ha valakinek határozottan tehetsége volt a versíráshoz, de nem tetszett neki egyik skatulya sem, amelybe a környezete (és furcsamód saját maga) helyezte volna. Hm, lehet, hogy mégiscsak jobban járt volna ez az életmű, ha komolyan veszik? Lehet, hogy – ad absurdum – még a humorát is komolyabban vette volna, ha minden versét és saját magát is komolyan veszi ez a nő? Ki tudja? Egyvalami zavar engem ebben a tanulmányban, de annyira, hogy fél csillagot csak ezért vontam le: hogy következetesen Bertának nevezi a költőt (sőt, egyszer a "Bertuka" is kicsúszik a tollából). Hát kinek jutna eszébe Ady Endrét "bandikázni"? A Kaffka Margitnak. Jó, neki lehet. Nekünk nem. Bocs. A Csinszka, az más. Igaz, hogy az is becenév, de azt tudatosan használta költői névként Boncza Berta. Gondolom, marketing-okokból. Kicsit többen ismerték (és vették a verseit) ezen a néven, mint amelyiken anyakönyvezték. 

Szóval akit érdekelnek a kevéssé ismert nyugatosok, aki szereti a versekben a humort, aki kíváncsi a századelő irodalmi életére egy olyan szemszögből, amilyenből még nem látta, meg egyáltalán valami különlegeset keres, az itt álljon meg, megtalálta a neki valót. És könnyen be is tudja szerezni, még nem fogyott el a boltokból. 

Pontszám: 10/8

Jó kis válogatás lett ez, direkt arra kitalálva, hogy helyre tegye az ember lelkét járvány és bezártság idején. Vagy éppen segítsen veszélytelen módon kiélni a félelmeit. Novellák, versek, illetve egy hosszabb elbeszélés került a kötetbe, amely egyébként a szerző és a kiadó jóvoltából ingyenesen letölthető innen. Némelyik novellát a szerző más kötetéből már ismertem, de másodszor sem okoztak csalódást. Egyébként érezhetően át is írta őket a kötet számára

Ügyesen dolgozott a kötet szerkesztője: a novellák és a versek megfelelő ritmusban váltogatják egymást, és a három ciklus szövegeit is úgy rendezte el, hogy azok – bár különböző időkben keletkeztek – lazán összefüggjenek. Nem a történetük, hanem a témáik, a látásmódjuk. Abban nem vagyok egészen biztos, hogy jó ötlet volt a leghosszabb szöveggel nyitni a kötetet, még akkor sem, ha személy szerint nekem azt tetszik a legjobban. Emlékszem, ahogy olvastam, egyszer csak azt láttam, hogy már a kötet negyedénél járok, és még mindig ugyanaz a történet, pedig a tartalomjegyzék határozottan jóval több szöveget ígér. A végére kerülő rövidke írások ehhez képest elaprózottnak tűnnek. De ez csak kukacoskodás.

Fantasynovellák ezek (közelebbről az urban fantasy kategóriájába tartoznak), illetve hozzájuk témájukban kapcsolódó versek (van olyan műfajmegjelölés, hogy fantasyvers?). De akad közöttük mini-disztópia, mese, sőt mágikus realista alkotás is. Az általunk (leginkább budapestiek által) ismert világ szabályait fordítják ki, vagy éppen emelik ki a megszokottól eltérően ezek az írások. A város másik, nem evilági lények által uralt oldala jelentkezik, nyugtalanító, olykor egyenesen nyomasztó módon jelenik meg a tapasztalatlan szereplők előtt. Olykor annyira nyomasztó az a megjelenés, hogy első perctől kezdve borítékolni lehet a katasztrófát. Ehhez képest váratlanul ért, hogy nem feltétlenül érkezik el az a katasztrófa. Hogy ilyen előzményekből következhet derűs végkifeljet, és az nem lesz giccses. Legfeljebb az utolsó pillanatban kiderül, hogy nem is olyan tiszta az a derű, és belefér egy kis keserűség. Részemről továbbra is azok tetszenek a legjobban a szerző írásai közül, amelyben mitológiai lények jelennek meg kifacsartan modern körülmények között, és apró utalásokból, fokozatosan lehet rájönni a kilétükre. Nem spoilerezem el, melyik szöveg az. :)

A korábbi kötetről szóló bejegyzésemben a novellák stílusát kifogásoltam leginkább. Jelentem, a helyzet sokat javult. Kizárólag díszítésre szolgáló költői eszközöket nem találtam. Azt viszont töredelmesen be kell vallanom, hogy a versekkel, bár tetszettek, nem igazán tudtam mit kezdeni. Ezúttal valószínűleg az én készülékemben van a hiba: azt a dallamvilágot, amelyre íródtak, én sajnos nem ismerem. (Vannak köztük direkt dalszövegek, és vannak szóversek is, de a ritmusukat hasonlónak érzékelem.) Úgyhogy nem merek róluk nyilatkozni. 

Viszont mindenképpen ajánlom őket olvasásra, különösen járvány idején. Nem véletlenül most dobták ezt a virtuális piacra. Csak jelzem, hogy szigorú karanténban játszódó novella is található a kötetben... Igen, tudom, most nyitották ki...

Pontszám: 10/9

Nem a mai olvasási kultúránkhoz szabták ezt a regényt (miért tették volna, 1741-es), de azért nem véletlenül ásta elő a Galaktika Baráti Kör a nyolcvanas évek végén. Olvastam már fantasyt is, sci-fit is abból a korból, amikor ezek a műfajok még nevet se kaptak, Holberg regénye pedig éppen csak egy kicsit marad el az élvonaltól.* Körülbelül azt a színvonalat hozza, mint a száz évvel korábban élt Cavendish, csak hála Istennek nem annyira barokk. Szóval nyugodtan elő lehet kotorni a könyvespolc mélyéről, a mai olvasót is érdekelheti. 

Olyan olvasóknak ajánlom, akik hozzám hasonlóan azt a fajta fantasztikus irodalmat kedvelik, amelyik jó nagy teret szán az elképzelt világok aprólékos bemutatásának. Mert a kalandregény sablonjait használja ugyan Holberg is (zuhanás a földfelszín alá vezető szakadékon át, utazás hajón, léghajón és griffmadárral, hajótörés, váltakozó szerencsével folyó háborúk stb.), de a fő szempont mindig és mindenütt az, hogy ahol Klimius Miklós csak megfordul, ott részletesen leírja még a faágak formáját is. Ami tök jó, mert Holbergnél fa formájú értelmes, nyelvvel és civilizációval rendelkező lények is szerepelnek. Meg majmok. Meg elefántok, rókák, oroszlánok, szarkák, rózsák és liliomok, mind saját kultúrával és gondolkodásmóddal. És azt Klimius Miklós mindet nagyon részletesen leírja. Ha kell, ha nem. 

Egyébként kell, mert ettől érdekes a regény ma is, és merem állítani, hogy a maga korában is attól lett népszerű. Ugyanis az a helyzet, hogy ezek a fantasztikus helyszínek a maguk fura lényeivel – piszkosul realisztikusak. És a maguk XVIII. századi módján még viccesek is. Mert amikor a legmesszebb távolodnak el a XVIII. század hétköznapi, földközeli, megfogható Európájától, akkor adnak róla a legpontosabb képet. Illetve nemcsak róla, hanem arról is, amilyennek a felvilágosodás eszmerendszerének megfelelően lennie kellene. Annak idején Jókai Fekete gyémántok című regényében találkoztam először a regény címével; ott úgy említik a Klimius Miklós históriáját, mint olyan könyvet, amelyet minden korosztály szerethet, de mindegyik másért. A gyerek számára izgalmas kalandregény, a felnőtt számára szellemesen okos szatíra.** És tényleg. 

Számomra az volt a legérdekesebb, ahogyan Holberg mintegy kijátssza egymás ellen a különböző világokat. Erre nincs jobb szó, ezt csinálja. És ezt speciel jobban, mint Swift. (Swift viszont írni tud jobban, mint Holberg. Lásd a lábjegyzetet) Az egyik világot utópisztikusan tökéletesnek tartja a főszereplő, a másikat mélyen lenézi, a harmadikat egészen addig kiröhögi, míg rá nem jön, hogy ejnye, de emlékezteti a saját hazájára, a negyediket, ötödiket, tizenhatodikat egyik szempontból dicséri, másik szempontból megrója. Vannak világok, amelyeknek a leírása egyszerűen csak kifordítja a XVIII. századi Európa valamelyik társadalmi jelenségét (jelezném, hogy az akkori Európa nem különbözött ám olyan hú, de nagyon a maitól, ezért maradt aktuális a regény), és ezáltal hívja fel a figyelmet arra, hogy az a jelenség marhára nincsen rendben (a mai napig). Más világok minden kifordítás nélkül csak kiemelnek egy szintén elterjedt társadalmi jelenséget, és komplett berendezkedést alapoznak rá, így mutatják meg, mekkora bolondság ezen a módon viselkedni. Vannak világok, amelyek egymás szöges ellentétei, és csak az a közös vonásuk, hogy bármennyi jó származzon is belőlük, egyik sem való arra, hogy a főszereplő otthon érezze magát bennük. És előfordul az is, hogy egy világ az európai felvilágosodás egy konkrét eszményképét testesíti meg, miközben állatok és növények a szereplői. Amitől nem lesz kevésbé eszményi a világuk, csak vicces. 

Mert a komikum nem egyenlő a komolytalansággal. Holbergnél sem. Az egyik forrása éppen az, hogy mindent a főszereplő szemén keresztül látunk, aki távolról sem tökéletes jellem. Egyfelől kíváncsi és segítőkész, másfelől hiú, sértődékeny és bosszúálló. (Utóbbira többnyire van is oka, de nem mindig tudja, mennyi az elég.) Sok mindenhez ért, ahogy tanult XVIII. századi emberhez illik, de bizony nagyjából annyira ért ahhoz a sok mindenhez, mint Mekk Elek. Határozottan tanulékonyabb (és rokonszenvesebb) Gullivernél, viszont sokkal erősebb benne az inger, hogy szemlélőből cselekvővé válva beleavatkozzon az általa megismert világok életébe. Lehetőleg minél magasabb polcon. És mivel azt is Mekk Elek módjára teszi, nem lesz jó vége. Úgyhogy az sem biztos, hogy az ő nézőpontját mindig el kell fogadni. Annál is inkább, mert időnként ő maga is bevallja, hogy tudatában van a saját hibájának, de az nem tartja vissza attól, hogy rosszul döntsön. Ami igen-igen emberi.

Szóval nemcsak a különböző elképzelt világokat játssza ki egymás ellen Holberg, hanem az összes elképzelt világot is az európai átlagember, azaz Klimius Miklós ellen. Sok-sok okos iróniával. És én azt nagyon szeretem. 

Magukat az elképzelt világokat annyira nem mindig, legalábbis nem minden elemükben, de azért nagyjából 90%-ban tetszenek. Nemcsak azt mutatják meg, hogy mit tekintettek Holberg korában ideálisnak (egész rokonszenves dolgokat), hanem azt is, mi számított elrettentő példának (többnyire szintén bólogattam rájuk). Egyvalami szúrta nagyon a szememet: az rendben, hogy Klimius egyetért azzal, hogy mindenki bontakoztathassa ki a vele született képességeit, de az, ahogy ezt az érvelést a kasztosodás dicséretére használja fel, hát... Ajánlanék figyelmébe egy hasonlóan klasszikus magyar sci-fit, abból is konkrétan a falansztert, aztán majd még beszélgetünk. 

Akkor térjünk rá egy kicsit a műfaj kérdésére is. Abban a vitában, hogy ez sci-fi vagy fantasy, én az utóbbira szavazok. Persze tudom, hogy az akkori tudományosságnak akár még meg is felelhetne Holberg világképe, de annyira feltűnően kerüli a tudományos eszmefuttatásokat, hogy nem tekinthetem sci-finek. Valahányszor olyasmit kéne megmagyaráznia Klimiusnak (a föld alatti csillagászat (!), a hajók szerkezete, a saját visszajutása a földfelszínre), amihez tényleg tudományos háttérre volna szükség, szemérmesen elhallgat, vagy önellentmondásokba keveredik. Úgyhogy maradjunk a fantasynél, annak tökéletes. Aki klasszikus sci-fit akar, olvasson Cavendisht.

Végül a kiadásról. Gyönyörű. Akárkinek az ötlete volt a változatlan utánnyomás, nagyon szépen köszönjük. Valamiért rendszeresen megtalálom ezeket a kiadványokat, a hosszú nyakú s-eikkel, a fura helyekre tett kötőjeleikkel meg a lapok alján szereplő extra szótagokkal, amelyek mindig a következő oldalt előlegezik meg. (Azért volt rájuk szükség, hogy az olvasó el ne felejtse, hol tartott, mire a következő lap tetejére ér. Sokkal lassabban olvastak akkor, mint ma, másfajta nyomdatechnikára volt szükség.) Akárki volt ez a "Györfi Jósef", stilisztának remek. Biztos, hogy több helyen át is dolgozta a latin eredetit,*** hiszen akkoriban mást jelentett a fordítói munka is, mint ma, de nem hiszem, hogy túl sokszor fordult volna elő ilyen, akkor volnának benne magyar vonatkozások is. Nem igazán találtam benne olyan kifejezéseket, amelyek ma már nem érthetőek, de azért aki nincs hozzászokva a nyelvezethez, annak valószínűleg eltart egy darabig, mire belerázódik. 

Szóval megéri Holberget olvasni. Abban nem vagyok biztos, hogy a mai gyerekek is izgalmasnak találnák, de abban igen, hogy a felnőtteknek jót tesz. Meg kell érte dolgozni, de jót tesz. A mai fantasztikus irodalom alkotóinak különösen. 

* Ami a Gulliver. Mármint az élvonal. Ellenőriztem: Holberg húsz évvel Swift után jelentette meg a regényét, szóval a benne levő Swift-áthallások nem véletlenek. Nem csoda, hogy nem tudta kivonni magát Swift szövegének szuggesztív hatása alól. Persze az is lehet, hogy inkább Lukianosz-áthallások azok, Swiftben is, Holbergben is, erről majd akkor merek nyilatkozni, ha végigmentem a Lukianosz-összesen. Igen, ezt úgy hívják, hogy fanfiction. Igen, olyat írtak a XVIII. században is, sőt jóval hamarabb is. Nem szégyen az.

** Akárcsak a Fekete gyémántokban Berend Iván felolvasása a Delej-országról. Azzal hozza párhuzamba a felolvasás egyik hallgatója a Klimius Miklós históriáját. Teljes joggal, tényleg egy kategória, csak a korszak meg a stílus különbözik, a látásmód nem. Mint ahogy az is stimmel, hogy a Delej-ország gyerekként számomra izgalmas fantasy volt (igenis, kérem, én fordítva vagyok bekötve, én kölyökkorom óta szeretem és izgalmasnak tartom a Jókai leírásait, ide tessenek lőni), felnőttként pedig szemináriumi beadandót írtam a lélektani és társadalmi vonatkozásaiból, és nem kisebb személy dicsérte meg, mint a Bényei Tamás. 

*** Holberg dán író volt, de ha dánul ír, nem válhatott volna Európa-szerte népszerűvé, evidens nyelvi korlátok miatt. Akkor még nem volt a skandináv irodalomnak olyan nagy becsülete, mint manapság. Az majd Ibsennel kezdődött, és őt is, bár már nem latinul írt, kezdetben többszörös áttéttel készült fordításokban ismerte meg a szélesebb közönség.

Pontszám: 10/9 

Hogy mi fog meg engem ezekben a novellákban, azt részint nehéz megmondani, részint könnyű. 

Kezdem a könnyűvel. Falusi kisközösségek a világháború végén és után, téeszesítés, tanyavilág és motorkerékpár, parasztok, katonák, első generációs értelmiségiek, akik naiv vagy kevésbé naiv módon az útjukat keresik, hisznek vagy nem hisznek valamiben, próbálnak alkalmazkodni a történelmi helyzethez, vagy éppen megőrizni önmagukat, aztán megbánják, tönkreteszik magukat vagy másokat, zsákutcába futnak, esetleg nagyon-nagyon földhözragadt módon mégiscsak megdicsőülnek. Nem mondom, hogy mintha a saját szüleimet vagy nagyszüleimet hallgatnám, de azért közel jár. Abban is találnék sok keserűt (Galgóczié keserűbb), és sok humort (Galgóczié kevesebb, fanyarabb), és sok-sok ismerőst. Még a római katolikus háttér is stimmel, bár ebben a kötetben nem annyira erős a jelenléte, mint más általam ismert Galgóczi-kötetekben. Olyan – otthonos ez a világ. Számomra belakható, még akkor is, amikor szörnyű. 

Most jön a nehéz. 

Azért ez mégiscsak távoli világ. Az én felmenőim között senki nem volt se pártember, se internált, se végképp kisemmizett. (Hála Istennek.) Nem voltak benne „a sűrűjében”, nem kerültek a kétségbeesés legszélére, nem szembesültek ennyire durva erőszakkal semmilyen formában, nem kellett ekkora árat fizetniük azért, hogy a gerincük megmaradjon, és hát – nem váltak nagyvárosi emberré sem. Akkor mégis mi az, ami számomra átélhetővé teszi ezeket a sorsokat is? 

Egyrészt természetesen a stílus. Azt Galgóczi nagyon el tudja találni, meg nagyon el is tudja rontani. Ebben a kötetben inkább az előbbit tapasztaltam meg. Tud balladaszerűen tömör lenni, tud esszészerűen bőbeszédű (ezúttal terjengősség nélkül), néha egy-egy mondatot úgy elkap, hogy félelmetesen beleég az ember agyába, máskor olyan leírást hoz össze, hogy az ember látja, érzi, szagolja a helyet. Az már nem biztos, hogy szeretne is ott lenni, de azért előfordul olyan is. Aztán persze tud úgy is írni, mint egy szociográfus, ha kell, ha nem, és az már az elrontás kategóriája. (Nagyszerű, fontos könyv a Vidravas, olvasni muszáj, de élő ember nem beszél úgy, ahogy annak a szereplői. Ezekben a novellákban ilyet ritkán láttam.) 

Másrészt talán az, hogy ritkán találkoztam a kötettel olyasmivel, ami egyértelműen taszít. Értve ez alatt, hogy Galgóczi nem szokott olyanok számára rokonszenvet vagy részvétet kérni, akik nem érdemlik meg. Előfordul, de alig. Azok a szereplők pedig, akik szándékosan ártanak másoknak, így vagy úgy mindig megbűnhődnek. Na, nem látványosan. Nem mese az, gyermek. Csak amúgy csöndesen, senkitől észre nem vetten, sok-sok év elmúltával, nevetségessé vagy megkeseredetté válva. Ha mégis látványosan, akkor meg úgy, hogy attól senkinek nem lesz jobb. De azért na. Nem esik rosszul, hogy ilyesmit is lehet látni. 

És nagyon fura, de még a minimalista borító is illik a kötethez. Pedig vágjanak négybe, ha értem. Mi a fene az ott rajta, papírzsepis doboz?! 

Így hát minden közeliségével és távoliságával együtt legyen nyolc pont. Járványhelyzetben és depresszió ellen nem ajánlott, de ha elmúlik ez az őrület, akkor vegyétek elő, mert fontos is, olcsó is, antikváriumban pár száz forintért utánad vágják. 

Pontszám: 10/8

Könyvtári selejtezésből mentett, vékonyka kötet, inkább csak füzet, kívülről alig mutat valamit, ugyan hány olvasója lehetett. Vagy inkább hány nem. Pedig megérdemli, hogy lapozgassák. Nemcsak Rilke kedvéért. 

Kányádi Sándor kiválasztott tíz verset a Képek könyvéből, és úgy rendezte el őket, hogy történetet adjanak ki: egy magányos öregember visszaemlékezéseit. Plugor Sándor furcsa, kuszának tűnő grafikái pedig túlnőnek az illusztrációk általános szerepén: egész oldalakat, oldalpárokat kitöltő képekben mesélnek el egy nagyon hasonló történetet, amely ugyanúgy a halál felé vezet. Mégsem komor a kötet hangulata, inkább melankolikus.

Azt szeretem Rilke verseiben, hogy személytelenek, elvontak. Még amelyik vallomásnak tűnik („Elalvás előttre”), abban is túlteng a filozófia, azok pedig, amelyekben nincs is egyes szám első személy, tényleg teljesen képszerűek, vagy inkább tárgyszerűek, megállnak magukban, mintha az olvasónak ajándékozták volna őket, kezdjen velük, amit akar. Kányádi történetet mesél velük. Én naponta olvastam el egyet-egyet, hogy tovább tartson, így csak utólag fogtam föl, hogy akár össze is függhetnek. Igazából mindegyiket önálló világnak tekintettem. Így a melankóliát is kevésbé érzékeltem, hiszen csak utólag vettem észre a mintát, a szépség szétosztásától a nagy halálig. Nem is nyomasztott annyira. Mondjuk, szerintem nem a nyomasztás a cél, inkább az, hogy az ember elfogadja a megérthetetlent.

Szeretem a kétnyelvű köteteket, főleg, ha valamit konyítok a másik nyelvhez is: mégiscsak az eredeti mond a legtöbbet, de nem vagyok magamra hagyva az értelmezésével, segít a fordítás. Most különösen büszke voltam magamra, hogy egész jól megy a német, ahhoz képest, hogy majd húsz éve volt utoljára nyelvkönyv a kezemben. A fordítást nagyon pontosnak találtam, látszott, hogy mennyit dolgozott rajta Kányádi. Egy-két helyen valahogy erőltetettnek tűnik a magyar szöveg (fogalmam sincs, én hogy tudtam volna megoldani a helyében), de többnyire természetesen gördül, és az eredeti szépségét is vissza tudja adni. 

A néhány vonallal megrajzolt grafikák által bemutatott történet – az tényleg nyomasztó. Eleinte öreg férfiak és ruhátlan fiatal nők tűnnek fel rajtuk, de nem úgy, ahogy várná az ember: egyikük sem néz a másikra, mintha nem is egy térben volnának. Némelyik képről a nő teljesen hiányzik is, helyette madár, csónak, homokóra tűnik fel. Aztán hirtelen egyazon térbe kerülnek a férfi és a nő, de már mindketten öregek. Lehetne ezeknek a képeknek derűs hangulatuk is – nincs. Végül a férfi egyedül marad a halállal. Jók a rajzok, esztétikusak. De inkább a verseket szeretném, köszönöm. 

A nyugalom megzavarására alkalmas mondatok következnek (egy egyébként természetes és bizonyos korig abszolút egészséges jelenségről): Azt meg sose gondoltam volna, hogy férfi költőtől fogok olyan verset olvasni, amelyik nemhogy a maga helyén kezeli a menstruációt, hanem még szentségként is kezeli. Azt még én is túlzásnak találtam – de nem esett rosszul. 

Pontszám: 10/10

Ez a kötet kétféle mesét tartalmaz: amelyik nagyon érdekel, és amelyik semennyire. Szürreális építmények, fantasztikus utazások ezen a világon és odaát, ügyes és bátor harcosok, akik mindenkit megmentenek, fura eredetmítoszok – ez mind rendben. Ugyanitt érdekességek a kelet-szibériai népek történelméről, szokásairól, hitéről – nagyon rendben. A szovjet érdekeknek megfelelően átírt (vagy akár éppen a kötet számára írt) osztályharcos mesék – na, azok már egyáltalán nincsenek rendben. (Megjelenési év: 1957. Többet nem is mondok.) A Népek meséi sorozatban jelent meg a kötet, azaz igényes, jól összeállított sorozatban, ezért is lepett meg kezdetben, hogy még csak azt sem jelzi a kiadvány, hogy melyik mese melyik kultúrából való, sőt a szerkesztőt sem nevezi meg. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert voltak mesék, amelyeket egyáltalán semmilyen kultúrának nem lehetett volna megfeleltetni, és Diószegi valószínűleg ezért nem vállalta, hogy ráírják a borítóra a nevét. A helyében én is rosszul lettem volna ezektől a sehova nem tartozó meséktől. Kár a többiért. Hogy ilyen társaságba kerültek. 

Tudom, hogy Szibéria sokszínű és sokkultúrájú terület, egyáltalán nem hideg sivatag, sem nem kihalt őserdő. Népeinek irodalmával régóta barátkozom. Legutóbb egy négy kisregényt tartalmazó kötetet olvastam ezeknek a népeknek a képviselőitől, de a térségben játszódó kalandos útirajz is osztatlan tetszést aratott köreimben. Az előbbiből Sesztalov kisregényének samanisztikus elemeivel találtam sok-sok kapcsolódási pontot a mesemotívumok között. Az utóbbinak pedig különösen örültem, mert nagyon sok minden visszaköszönt ezekben a népmesékben a Derszu Uzala világából, és ez megkönnyítette az értő olvasást. Élveztem, hogy újra hallok ezekről a távoli kis népekről (orocsok, ulcsák, udebék... korábban sose hallott nevű kultúrák). Ezúttal belülről ismerhettem meg egy kicsit a gondolkodásukat. Már amikor a betoldott mesék írója hagyta.

Egyébként azért többnyire hagyta, bár szemfülesnek kell lennie az olvasónak, hogy rájöjjön: amelyik mesében valamelyik népet említik, az valószínűleg annak a népnek a meséje, amelyik meg nem köthető egyértelműen sehova, az belepofátlankodás betoldás. Ezeket továbbá arról is fel lehet ismerni, hogy a sámán mindig hülye és/vagy rosszindulatú és/vagy kapzsi, és csakis arra utazik, hogy becsapja az embereket, míg a fizikai munkát végző nép egyszerű gyermeke testi erejével és józan eszével győzedelmeskedik. Nem azt mondom, hogy ez lehetetlen, hanem azt, hogy nehezen elképzelhető, hogy sámánhitű népek maguktól kitaláltak volna ilyeneket. Az már könnyebben elképzelhető, hogy valaki kitalálta nekik. Esetleg úgy, hogy létező mesék motívumait felhasználta hozzájuk. Kár is ezekre több szót vesztegetni. 

Találtam benne nemzetközi mesemotívumokat is, ha nem is túl sokat (például az igazi és a hamis menyasszony meséje itt is megtalálható, és az állatmesék között is akadnak ismert típusok), de nem ezek érdekeltek igazán. Az alvilágjárós mesék, azok nagyon ott vannak! A testvérét cserben hagyó Indiga, akinek a legkülönbözőbb próbákat kell kiállnia (nyújtózkodó indák, félkezű-féllábú törpe, kígyó diadémmal a fején stb.). „Az első sámán” megsokszorozódó égitestjei, amelyeket nyíllal kell lelőni. (Ahogy Eliade megírta, ezekben a mesékben az íj és a nyíl is betölthet sámándobra emlékeztető, evilág és túlvilág között közvetítő szerepet.) És ott van a Csengős Fenyő, amelynek kérge férgekből áll, gyökerei kígyók, levelei kerek fémtükrök, virágai harangocskák, csúcsán villogó fémagancsok! Ez milyen menő világfa! Nekem is kell! Mármint írni róla, nem az udvarra. A „Hogyan keletkeztek a rovarok” egymást megmentő lánytestvérei is tetszettek, meg az, ahogyan mozsárban összetörik a gonoszt. Nemkülönben „A coboly-lelkek” testvérpárja, akiknek rá kell jönniük, hogy nem ölhetnek meg minden cobolyt, ellenben segíteniük kell visszatérni a cobolyoknak a földre, ezért kötelet dobnak az égbe, és szépen kitapossák a Tejutat. (Ebből egy apró motívumot láttam már magyar népmesében is, amely szintén emlékezetes maradt.) Ezektől a meséktől csak úgy hegyeződött a fülem, és jegyzeteltem is szépen. Annak, aki a kötet közepén éktelenkedő izéktől kiborul, üzenem, hogy ilyen sámános mesék a vége felé is találhatók, szóval csak túl kell élni azt a pár kötelező darabot, és megint értelmes mesék jönnek. Megértem ezt a szerkesztési módot.

Ezekhez méltó Diószegi utószava, amely szépen összefoglalja az Amur menti népek hitvilágát, és semmit nem foglalkozik a betoldásokkal. Köszönet neki így utólag (a másik sámános könyvéért is), nagyon értékes kis kötetet állított össze. Kár, hogy ezektől a népektől csak pár kis villanás jelent meg magyarul, biztosan nekik is vannak hozzáértő íróik, akiknek jó volna olvasni a műveit. 

Pontszám: 10/8

Sütő Fanni kihívást indított a blogján. A feladat: novellákat írni úgy, hogy mindegyik a Naprendszer valamelyik bolygójához kapcsolódjon. Mivel az én fantasyírói világomban eleve komoly szerepe van az égitestekhez kötődő mítoszoknak, testhezálló kihívásnak találtam, és megpróbálkoztam vele. Az övé itt olvasható. Az én első novellám, azaz a Merkúrról szóló, itt. A novellák nem időrendben követik egymást.

Azok, akik már olvasták A látszat mestereit, fel fogják ismerni a novella szereplőit, kicsit más szemszögből, mint ahogyan eddig látták őket, némi utalásokkal a készülő második részre is. De vigyáztam arra, hogy akik nem ismerik a regényt, azok számára is érthető legyen a történet, és legalább nagy vonalakban lássák a háttérvilágot is. Ez nem regényrészlet, önmagában is olvasható.

A fenti kép egy 1450-es hóráskönyvből való, innen.

 Az átváltozás

– Ajtónyitáskor három születés fog végbemenni. Pontosan ugyanabban az időben.

Még a felénél sem tartott a tél, de az utóbbi napokban engedni kezdett a fagy. Az apró szigetek napos foltjairól eltűnt a hó. Ismeretlen forrású meleg áramlatok itt-ott egészen elvékonyították, nyitogatták a láp jegét. Az evező és a ladik orra kásává tudta törni. Majdnem olyan könnyedséggel lehetett haladni a nádi ösvényeken, mint tavasszal.

Csak az anya méhe maradt zárva.

– Nagyon szenved – mondta az öregember.

– Hiba volt magára hagynod – mondta a vak. – De persze kire hagytad volna?

Fiatal nő volt az anya, talán huszonöt éves, esetleg kicsit több. Termete nem is magas, nem is alacsony, tagjai puhák, világos bronzvörös arca kerek, vonásai szelídek, de határozottak. Mivel úgy érezte, ha felemeli a karját, enyhül a fájdalom, az tűnt a legjobb megoldásnak, ha a sziget egyetlen fájába kapaszkodik. A hideg ellenére mezítláb volt. Nem viselt egyebet egy vastag szövetből készült, kopott, világoskék kötényruhánál. Most fél kezével az ágat szorította, másikkal a hasát fogta, úgy figyelte nagy, vizeskék szemével a három érkezőt.

Csak második ránézésre tűnt fel, hogy két kezén összesen tizenkét ujj nőtt. Semmi egyéb nem mutatta arisztokrata származását, mert a haját koldusmód rövidre vágta, egykor finom bőrét pedig kikezdte előbb a nyári nap, aztán a téli hideg.

– Melyikőtök a bába? – kérdezte.

– Ő – mondta a vak, és a kislány felé intett.

– Mind a kettő – mondta ugyanakkor az öreg.

– Egyikünk se – mondta ugyanakkor a kislány.

A vak az öreg ladikján érkezett, a lápon át. Nyílt víz maradt a ladik nyomán, benne a part menti növények darabokra tört képével. Valamennyien – ki közvetlenül, ki hallomásból – évek óta ismerték a láp jellegzetes tulajdonságát: azt, hogy sokkal jobban tükrözött, mint bármely más vízfelület. Minden körvonalat hajszálpontosan rajzolt ki, csak a színeket mélyítette el, és a fényeket tette gazdagabbá. Az iszapja tartalmazott valami furcsa anyagot, amelytől a nevét is kapta.

Edward Burne-Jones: Vénusz tükre. Forrás: Wikimedia Commons.

– Tükör – mondta az öreg, miközben félig szárazra húzta a ladikot. A vizet nézte, de a vakhoz beszélt. – A többiek úgy szólítottak téged, hogy Tükör. Miért adták neked a láp nevét?

A vak az öreg felé fordította az arcát. Egy pillanatra a kezét is fölemelte, hogy megérintse a mellette lebegő, korong alakú tárgyat. Szép férfi volt. Vajsárga bőre – amely csorbaföldi származásra vallott – szinte áttetszően feszült rá madárszerűen finom arccsontjaira. Haja már szürkére őszült, de ha megmozdult, sovány tagjai fiatalos kecsességgel hajlottak. Világtalan tekintetétől gyors egymásutánban kétszer rázta ki a hideg az öreget. Pedig önmagában semmi taszító nem volt ebben a nefelejcskék szempárban. Talán csak az, hogy a homorú, fémtálra emlékeztető korong, amely mindenhová követte a levegőben, pontosan ugyanilyen árnyalatú kék derengést bocsátott ki magából.  Mintha víz volna, úgy vibrált benne a fény. A legjobb lett volna odasújtani az evezővel, és darabokra törni, mint a gyűrűző láp a tükörképeket.

De nem lehetett. Mert most éppen ezekre volt rászorulva. Először is erre a hideglelős ábrázatú vakra, aki állítólag látja, mi megy végbe a jövőben és az emberek fejében. Aki ráadásul merészeli a láp nevét viselni. Ennek a gyönyörűséges, soha meg nem unható, évszakonként megújuló csodának a nevét, amely még soha nem hagyta cserben. És most egy mágussal kénytelen osztozni a nevén. Gyalázat.

– Nem a láp nevére gondoltak, hanem erre itt – mondta szelíden a vak, ahogy finoman végigsimított a fémen. Az érintéstől a nefelejcsszínű derengés hirtelen megélénkült. – Ez is tükröz, csak nem ugyanazt. Nem lesz méltatlan a láphoz, amelyet annyira szeretsz. Egyébként neked nem muszáj így szólítanod. Hívhatsz Vízvarázslónak.

Az öreg igyekezett nem odahallgatni, és inkább a ladikra összpontosítani. Ha ez tényleg belelát a fejébe, akkor előbb-utóbb komoly bajba kerül.

Nem pont ilyen a tükör, de még ez hasonlít rá a legjobban. Itt találtam.

– Ne idegeskedj, öreg, ritkán csinálja – szólt oda a kislány. – Ahhoz, hogy gondolatot olvasson, meg kell erőltetnie magát, azt meg nem szereti.

Na igen. A „másodszor”. Ez a sovány, inas, felnőtt tekintetű kölyök, akit hol Ajtónak, hol Cselezüstnek szólítottak a társai – bármit is jelentsen ez a bolond név −, és nem volt hajlandó beszállni a ladikba, inkább a saját járművén akart utazni. Egy sarkaiból tokostul kiszakított berkenyefa ajtón, amelyet előzőleg gondosan bereteszelt, nehogy keresztülessen rajta. Bár nem ütné meg magát, állítólag magától is tud repülni. Egyszerűen feldobta a levegőbe az ajtót, amely ráfeküdt a szélre, mint ladik a vízre, aztán végighasalt rajta, és így utazott a fejük fölött a szigetig. Közben azzal szórakoztatta magát, hogy összevissza mozgatta az alacsonyan növő faágakat, és igyekezett megfogni velük egyik vagy másik evezőt. Egyszer, amikor az öreg egyáltalán nem várta volna a csapdát, majdnem felfordította a ladikot. Hangosan el is küldte a kölyköt az anyjába és az apjába külön-külön, aztán, amikor a kölyök önkéntelenül ránézett a vakra, és visítva röhögni kezdett, akkor még egyszer. Viszont vele legalább tudott mit kezdeni. Tudta, hogy átmenetileg a kölyök segítségére szorul, aztán, ha végzett, a bokájánál fogva csóválja meg a levegőben, és hajítja ki a szigetéről. Na de ez a nefelejcskék szemű, akiből csak úgy süt az egész emberiség iránt érzett szeretet, és mégis van benne valami megfoghatatlanul baljós?!

− Még hogy szeretet. Se Törvényük, se rendjük – gondolta magában. – A templomtorokba kellene hajigálni őket egytől egyig.

Aztán azt se tudta, hogy fojtsa el ezt a gondolatot, mert a jelek szerint nemcsak a vak, hanem a kölyök is konyított valamit a gondolatolvasáshoz.

– Ha egyikőtök sem bába, akkor… – A kapaszkodás nem használt: a nő megállt a beszédben, lehunyta a szemét, aztán eltorzult az arca a fájdalomtól. Az öreg elkerekült szemmel nézte. Amíg azon gondolkodott, hogy vajon hozzáérhet-e ehhez a nyomorulthoz, a vak tétovázás nélkül a nő mellé lépett, és hagyta, hogy az rátámaszkodjon. Bizonyára a hangok alapján tájékozódott. 

– Hová menjünk? 

No igen, a kunyhó viszont nem adott ki hangot. Így aztán az öreg is kénytelen volt segíteni, akár undorodott ettől a népségtől, akár nem. 

Kicsiny, háromszögletű kunyhó volt, félig földbe ásott, nádtetős, mint a nádi emberek otthona általában. Elöl ágasfa tartotta a tető két felét, amelyek gúla alakban futottak össze hátul. Az öregen kívül a két kecskéje lakott benne, azok most kissé meglepetten konstatálták a népszaporulatot.

Megpróbálták az ágyra fektetni a nőt, de könyörgött, hogy segítsenek neki legalább félig függőleges helyzetben maradni. Így aztán inkább leültették, aztán az öreg néhány fahasábot dobott a tűzre.

– Cselezüst, hol maradsz már?

– Itt… itt vagyok – dadogta a kislány az ajtóból. Tátott szájjal, ijedten figyelt, most valóban egy gyerek tekintetével.

– Gyere már ide, te vagy a szélmágus. Azok a legjobb bábák.

– Én megmondtam, hogy nem vagyok bába! Megmondtam, hogy egyetlen gyerekszülést csináltam végig életemben, tavasszal lesz tizenegy éve! Azt is megmondtam, hogy olyan jöjjön, aki ért is hozzá! Igen, felfogtam, hogy nincs közöttünk más, aki legalább a gyógyításhoz értene, mert aki volt, az meghalt. Viszont rólad azt mondták, tudod, mit kell csinálni, akkor csináljad!

– Ha pofon ütném, az használna neki? – fordult az öreg érdeklődve a vakhoz.

– Azt próbáld meg! – kiabálta a gyerek, de legalább már nem hisztérikus rémülettel, hanem dühvel. Utána egy pillanat alatt le is csillapodott. – Azt jósoltad, hogy ajtónyitáskor fog végbemenni a születés. Hoztam az ajtómat, tudok vele varázsolni, meg is próbálom, de semmi egyebet!

Megfordult, kilépett a kunyhóból, és egy kézmozdulattal maga elé röpítette az ajtót. Az úgy állt meg a kislány előtt a saját küszöbén, mintha lelkes állat vagy hűséges szolgáló volna. Régi, ötszögletű berkenyefa ajtó, kerettel, retesszel, míves faragásokkal, csak úgy magában a sziget közepén. Az öreg majdnem rosszul lett ennyi mágia láttán. A kislány elhúzta a reteszt, megfogta az ajtó gombját, és taszított rajta egyet. Aztán még egyet, erősebbet. A harmadik mozdulatnál már kezdett pánikba esni.

Mert arra se nyílt ki.

– Jól sejtem, hogy mégiscsak kénytelen leszel mással próbálkozni? – kérdezte a vak.

– Értsd már meg – fordult vissza a kislány a kunyhóban ülők felé –, hogy nem tudom, hogy kell…

– Akkor most eltűnsz innen. – Ezt a nő mondta. Egy pillanatra még a fájdalomról is megfeledkezett, olyan erővel húzta egyenesre a derekát. Most a tekintetén is látszott a származása, nemcsak a kezén.

– Boldogan.

– Állj, állj, állj! Mit is szokott mondani Földmérő, amikor nevel téged? Hogy szélmágus ne gondolkodjon. Biztos, hogy szükséged van arra a tudásra?

– Egészen biztos. – Ezt megint a nő mondta. – Mivel máskülönben nem hagyom, hogy hozzám nyúlj.

– Nyugalom, nyugalom – szorította meg a kezét a vak. Aztán a biztonság kedvéért a derekát is átkarolta. – Valamit mi is tudunk segíteni. Az ő keze kell a varázslathoz, de az én tapasztalatom sem értéktelen. Gyerekkoromban, a falumban gyakran hívtak szülésekhez segíteni, mert bármelyik bábánál biztosabban meg tudtam mondani, hogyan fekszik az anyja hasában a gyerek. Akkor még nem voltam mágus, de ehhez értettem. És elég jól emlékszem, mire van szükség szüléskor. Öreg, melegíts vizet, készíts elő tiszta ruhákat, és melegítsd meg azokat is. Te mondd meg: a víz elindult-e már?

– El, de el is állt hamar.

– Akkor még hiába fáj, soká fog megszületni. Cselezüst, gyere ide. Majd én mondom, te meg csinálod.

– De az ajtó… azt jósoltad a tükrödből, hogy ajtónyitáskor fog végbemenni a születés. Három is.

– Micsoda?!

– Ne idegeskedj, minden rendben lesz.

– Egészen biztos, hogy nem három gyereket hordok a méhemben!

– A jóslat pedig igaz kell, hogy legyen. Na, várj csak. – Elengedte a nő kezét, hogy maga elé húzza a tükrét. Ugyanazzal a mozdulattal ölelte magához, mint ahogyan embert ölelt volna. A tükörben a ragyogás erősödött, aprókat hullámzott, hol itt, hol ott vetődött föl a levegőbe. A másik három megbűvölten nézte. Még a kislány is, pedig megszokhatta már. A férfi összeráncolta a homlokát. – A jóslat pedig igaz kell, hogy legyen – ismételte, minden szót külön megnyomva.

– A te jóslataidat mindig csak utólag lehet felfogni! – csattant rá a gyerek.

– Valóban egyetlen magzatot érzek – folytatta a vak, kicsit meglepve. – Nem tudom, hogyan fog beteljesülni a jóslat, de beteljesül, ez biztos. Tedd ide a kezed, Cselezüst. Érintsd meg. Itt a feje, érzed? Itt meg a lába…

– Óriási. Lábbal lefele van fordulva. Még ez is. Nem, én ezt…

– Meglesz – suttogta váratlanul a nő, és megszorította a kislány kezét. – Mégiscsak maradj. Most érzem, hogy ha megérintesz, sokkal könnyebbnek érzem magam. Meglesz, én bízom bennetek.

Anyaméh barokk módra, forrása az első magyar bábakönyv.

– Megkérdezhetem, hol van az apa? Özvegy vagy?

– Nem. Nagyon szerettem, most is szeretem, de nem házasodtunk össze. Nem volt rá szükség. Egyetlen szerelmes éjszakát akartam magamnak, tökéletest. Az volt. Mindkettőnk számára az első. Most már minden egyéb fölösleges. Soha többé nem lesz szükségem szerelemre.

– Jó nagy hülye vagy – mondta a kislány, érettebb tekintettel, mint valaha. A férfi is vágott egy furcsa fintort. Annál is kevésbé tudott uralkodni az ábrázatán, mert soha nem láthatta a másokét.

– Hogyan is érthetnéd meg? – mosolygott le rá a nő szelíd-szomorú méltósággal. – A szélmágusokat a vérük hajtja. Nagyon meg kell öregedned ahhoz, hogy felfogd: a földi szépség csodálata csak egy lépcső a szellemi tökéletesedés útján. A földi szerelem is puszta átmenet. Még az én esetemben is. Pedig én olyan férfit találtam, aki jóval több annál, mint amit ez a világ adhat. Aki maga a lélek.

– Ahhoz képest egész ügyesen összehozta neked ezt a gyereket – vigyorodott el a kislány. A nő enyhén vállat vont. Láthatóan nem értek fel hozzá a gúnyos megjegyzések.

A vak kérdései annál inkább. Ő sem értett egyet a nővel, valószínűleg nem is értette, amit beszél, de elég volt egy egész kicsit érdeklődnie a mondottak iránt, és a nőből már ömlött a szó. Sem a fájdalma, sem a saját jajgatása nem akadályozta meg abban, hogy beszéljen. Érzékenységről és érzékfölöttiségről, tisztaságról és önfeláldozásról, fényről, ámulatról és túláradásról. Egyre különösebb, titokzatosabb értelmű kifejezéseket használt, itt-ott nyilvánvalóan költeményekből, könyvekből idézett. Talán egész életében összesen nem beszélt ennyit a szerelemről. A kecskék egyre rémültebben figyeltek.

– A gyermekem tökéletes lény lesz. Ilyen apától, ilyen boldogságból más nem születhet a világra. Olyan örökséget visz tovább, amely hozzásegíti majd ahhoz, hogy átalakítsa a világot.

– Úgy tudja mondani, mintha énekelne – suttogta az öreg.

– Szegény gyerek – mondta a kislány. – Miért akarod, hogy mindenki utálja?

– Soha semmi másom nem lesz, csak ő – folytatta a nő, oda se figyelve. – Át fogom neki adni mindazt, ami vagyok, és ő még jobbá változtatja majd. Más férfira, földi szerelemre pedig soha nem lesz szükségem.

– Hallod? – nézett a kislány a férfira. – Na, ehhez tartsd magad.

Ettől a hangtól azért még a vak is zavarba jött. Már egész bizalmas viszonyban érezhette magát a nővel, de erre kissé visszább húzódott, és elengedte a nő derekát. Mintha el is pirult volna. A nő oldalt fordult, és láthatóan csak most, hogy a fájdalom átmenetileg kissé alábbhagyott, fogta fel, hogy a férfi eddig gyakorlatilag a karjában tartotta.

– Hadd nézzelek csak. A kezed lágy, mint az enyém, de az arcod egész más. Fordulj ide.

– No, mit látsz?

– Én téged, de… de hiszen… te vak vagy.

– Úgy valahogy – mosolygott a férfi. – Én megnézhetem az arcod?

– Hogy…?

Aztán megértette. A férfi felemelte mindkét kezét, és óvatosan a nő arcához érintette az ujjai hegyét. A nő egy pillanatra önfeledten lehunyta a szemét.

– Nagyon szép vagy.

– Tudod, mi a szépség? Nem voltál mindig vak?

– Születésemtől fogva az vagyok.

– De hiszen… úgy mozogsz, mint a látók.

– Mert víz közelében vagyok, és a víz erőssé tesz. Az a mágiám alapja. Mint ahogyan az egész világé is.

– Én azt tanultam, a világ tűzből született – vetette közbe az öreg, most már nagyon halkan és udvariasan. – Minden gyereknek ezt tanítják.

A vak leeresztette a kezét, mély levegőt vett, mint aki nagyszabású szónoklatra készül, de a kislány felvisított:

– Ne! Csak ezt ne! Egyebet nem hallgatok, amióta ismerem! Te ne tudd meg – ezt a nőnek mondta –, milyen érzés egy kicsi szigeten huszonöt mágussal összezárva lenni télire! Hogy azok mennyit ölik egymást! Ez például egyfolytában arról vitatkozik mindenkivel, aki szóba áll vele, hogy melyik elem áradt ki elsőként a Tengelyből. Kérlek szépen, mondd neki te is, hogy bele se kezdjen, különben nem fogja be a száját estig. Ti ketten meg nem veszitek észre, hogy amúgy ez a nő itt szülni fog?!

Ha azt várta, hogy a nőben szövetségesre talál, csalódnia kellett. Az vissza sem nézett rá, továbbra is a jósra figyelt.

– Te is tudod, hogy az igazság megismerése és kimondása mindennél fontosabb. Ha az arcodba, a szemedbe nézek, mintha önmagamat látnám.

– Mi mást látnál? Tükörnek hívják!

Az öreg kábultan hallgatta a három mágust. Egyedül a kislány szavait értette, valamiért mégis sokkal jobban vonzotta a másik kettő.

Soha nem élt át még hasonlót sem. Évtizedek óta a saját szigete magányában, begyakorolt rend szerint zajlottak a napjai. A kunyhó, a halászhálók és a kicsiny ültetvény megnyugtató háromszögében mozgott. Változást nem hozott az életébe más, csak az egymást hathavonta váltó három évszak: tél, tavasz, nyár. Nádi emberként, a Tenger Lázadása óta kiközösítettként nem tehette meg azt, amit a falusi vagy városi hármastájiak. Azok úgy éltek, hogy a lehető legkevesebbet érintkezzenek a földdel, ezzel a veszélyes elemmel, amely az idők kezdetén kiszakadt a négyesből, és azóta el van átkozva, ellentétben a másik hárommal, amelyeket bármely tisztességes ember használhat. Ő nem fedhette be a földet, sem kővel, sem gyékénnyel. Egyrészt túl kicsi volt a világa ahhoz, hogy kitagadjon belőle egyetlen göröngyöt is. Másrészt éppen a föld segítette hozzá ahhoz, hogy rendszeresen érintkezésbe léphessen a láp többi lakójával, és ne menjen el egészen a megmaradt esze. De abban nem volt semmi mágikus. Semmi! Még akkor sem, ha az évtizedek napsütése és szele a bőrét is a földhöz hasonlóvá cserzette, hogy az eredeti színét már sejteni sem lehetett. Nem. A nádi embereknek semmi közük ezekhez.

Arra, hogy létezik a máguskolónia, abból jött rá, hogy megérezte: valahol törés támadt a lápi szigetek rendszerében. Még évekkel ezelőtt. Ezeknek a fajzatoknak sehol nem adnak engedélyt letelepedni, de előfordul, hogy olyan helyet találnak, távol minden településtől, ahol nem kell engedélyt kérni. Kora tavasztól tél közepéig alig két-három kis család lakja a telepet, de amikor beállnak a fagyok, mindenféle csavargóknak is ideiglenes szállást adnak. Azok tudtak most rajta is segíteni, amikor dühítő módon éppen őrájuk szorult. Mert éppen az ő szigetére vetette a rossz sors ezt a szerencsétlen nőt. Először csak azt látta, hogy tizenkét ujja van. Ennek jó lesz segíteni. Hiába, hogy nádi ember nem áll szóba a maga fajtáján kívül senkivel, és még azt is meggondolja… azért egy nemesnek a pártfogása – vagy inkább mindjárt kettőé, mert felnő az a gyerek egyszer – még nekik sem megvetendő. Csak hát aztán pár nap után észrevette a nő, hogy az öreg nem fél a föld rögétől, hanem bizony még a kezébe is veszi, a halántékához is érinti, úgy figyeli, mit súg az elméjének – nem a rög, hanem a szomszédai. És azt gondolta ez a nyomorult, hogy varázsol, és éppen csak a nyakába nem borult, hogy micsoda, egy másik mágus, hát hiszen ő is éppen az, csak még a tenyere nincs megjelölve. Már az igaz, hogy a Hármastájon még a Törvény Őreinél is jobban tisztelik a várandós anyát, a csecsemőt és a haldoklót, de a Tükörtől messze esik a Törvény Háza, és aki a lápon lakik, azt kiközösíteni se tudják jobban. Úgyhogy csáklyával ment neki az öreg, hogy takarodjon az ő szigetéről, a nő meg ügyetlenül ugrott félre, nekiesett az ágasfának, és onnantól kezdve jajgatott, hogy elindult a gyerek.

Így aztán két választása maradt az öregnek. Vagy sorsára hagyja a nőt, aki esetleg belehal a szülésbe a gyerekkel együtt, és mivel nem lehet tisztességgel eltemetni, a továbbiakban lápi kísértetként fognak neki kellemetlenkedni, azokról meg olyanokat lehet hallani, hogy fényes nappal is a nadrágjába csinál tőle az ember – vagy keres neki segítséget. Lehetőleg egy másik mágust, mert az kénytelen is lesz segíteni.

– Ajtónyitáskor három születés fog végbemenni. Pontosan ugyanabban az időben.

Ezt jósolta a lápnevű vak, abból a fémtálból, amelyet a tükrének hív. Ezért szólították elő rögtön az Ajtónak nevezett gyereket.

Erre föl kiderül, hogy a szülés még messze van, az ajtót nem lehet kinyitni, ez a világ szégyene boszorkány pedig úgy tud beszélni, mintha álmodna az ember. Álmodna, de nem ám csalfa bolondságot, hanem olyat, amilyet csak ritka furcsa hajnalokon szokott. Mélyet, mint a kutak. Micsoda egybeesés: pontosan akkor, amikor az öreg azt gondolta, „kutak”, a nő valami szökőkútról kezdett beszélni. A szökőkút fehér kőből készült, kristálytiszta vizet permetezett a magasba, hogy aztán csillogjon a napban, ahogy visszahullik, mert erőssé és ifjúvá tette az embert, és csak a király fürödhetett benne. Az öreg esküdni mert volna, hogy valóságosan látja maga előtt azt a kutat. Valóban kristálytiszta volt a vize, de nem átlátszó, hanem éppen olyan fényesen tükröző, mint a láp. Milyen jó volna, ha csak a kezét és az arcát megmoshatná benne. Hiszen nem volna azzal kevesebb a víz, jutna attól a királynak is elég…

Az alkimisták szökőkútja. Itt találtam a képet.

– Téged hogy is hívnak? – fordult a nő a kislányhoz. – Cselezüstnek vagy Ajtónak?

– Mind a kettőre hallgatok. Az Ajtó a mágusnevem, Cselezüstnek a dajkám nevezett el.

– A „cselezüst” ködföldi szó, igaz? Valóban, az arcod is szürke, tehát ködföldi vagy. Azt a fémet jelenti a neved, amelyik fényes, mint az ezüst, éles tükörképeket mutat, mint a láp, és fürgébben folyik a víznél?

– Pontosan.

– Akkor talán könnyebben megérted (nem most, majd egyszer), hol is lehet meglelni ezt a szökőkutat. Az ifjúság forrását. Mert ami ebből folyik, az nemcsak víz, hanem „cselezüst” is egyúttal…

– Igen, tudom. Meg azt is, hogy hol van. Leginkább a fejedben.

– Nem igaz – gondolta az öreg. – Hiszen én is látom, az én fejemben is itt van. Pontosan úgy, ahogyan ő mondja. Sőt, a tükörképeket már az előtt láttam, hogy ő említette volna.

– Ez nem ilyen egyszerű! – tiltakozott a nő.

– Milyen mágus is vagy? – kérdezte a jós. – Víz, mint én, ugye?

– Víz, igen.

– Mi a neved? Úgy értem, a mágusneved, persze, hiszen az igazi nevét senki nem árulja el csak úgy. Hol van az orvosságod?

A nő zavarba jött. Halvány bronzvörös arca elsötétült a feltoluló vértől. Tétován a ruhájába nyúlt, és elővont egy vékony bőrszíjat, amely a nyakában lógott. Rajta halványlila és égő narancsszín foltokban irizáló, félkör alakúra csiszolt kék opál. Az öreg keze megállt a mozdulatban, aztán felemelkedett, és tétován végigtörölte a homlokát. Tekintete úgy fogadta magába a szépséget, minden birtoklási vágytól mentesen, akár egy kisgyerek.

– Ez az – suttogta a nő, és csak egy pillanattal később fogta fel, hogy jónak mondja. – Fogd meg.

– Egy sima kődarab? Egy vízmágusnak? Földmágusok használják az ilyet, és nem orvosságnak. Hogy varázsolsz te ezzel?

– Nagyon szép kő – mondta áhítattal az öreg. – Amióta élek, soha nem volt részem ilyen gyönyörűségben.

– Tényleg? – érdeklődött közönyös hangon a kislány. – Nekem minden naplementekor, ha nem túl borús az idő. De persze aki nem mágus, az alkonyatkor összecsinálja magát a babonás félelemtől, és a vackára bújik. – Figyelmen kívül hagyta az öreg dühös tiltakozását, miszerint ő azért tér nyugovóra alkonyatkor, mert neki megvan az ép esze, és zavartalanul folytatta: – Idefigyelj, te Vízboszorkány. Ugye jól sejtem, hogy nem születtél mágusnak?

A színei stimmelnek, a formája nem, itt találtam. 

A nő, mint akinek csak most tűnik fel, hogy valami nincs rendjén a kislánnyal, összehúzott szemmel mérte végig a másikat, jó alaposan kihasználva felnőtt teste magasságát.

– Az áldozatom tett mágussá.

– Az jó. És megmondod, hogy mit áldoztál fel?

A nő lejjebb hajolt, egészen felnyitotta a szemét, amely most éppen olyan árnyalatokban játszott, mint az opál, és olyan hangon súgta, ahogyan a víz szalad:

– Magamat.

A kislány mindkét kezét a nő térdére támasztotta, és hasonló hangnemben súgta vissza:

– Marhaság.

– Hogy merészelsz…

– Gyerek vagyok, nem hülye. Nem is vagy mágus.

A vak egy mozdulattal megragadta, és tenyérrel felfelé fordította a nő bal kezét, aztán végighúzta rajta az ujjait. Mire a nő visszaránthatta volna a kezét, már mindhárman tudták.

– Nem vagy megjelölve.

– Akkor miért mondtad, hogy mágus vagy? – kiáltott rá felháborodva az öreg. – Miért adtad magad össze ezzel a trágya népséggel – a kislány elvigyorodott, a férfi szelíd mosollyal vállat vont –, ha nem voltál rákényszerítve? Hiszen magasan fölöttük állsz, hiszen még nemesi véred is van!

– Mert náluk van az igazság… és most segítsetek...

A vak megint átfogta a derekát, a kislány megint rátette mindkét kezét a nő hasára, de ezúttal már egyik sem használt.

– Nagy baj lesz, mondtam, hogy olyat hozzatok, aki ért hozzá…

– Próbáld meg most kinyitni az ajtót.

De az ajtó továbbra sem mozdult. Akármelyik oldalára került a kislány, kőfal nem zárhatta volna a rejtett világot ilyen makacsul.

– Az orvosságod, ha jól sejtem – mondta a nő, fájdalmában is gúnyos fensőbbséggel. – Sokra… mész vele… úgy látom… jaj…

– Mondjad csak, csúfoljál csak, nem én akarok szülni, a te bőrödre megy!

– Nem tudod… uralni… a saját varázstárgyadat…

– Azt se tudod, hogy a mágusok nem uralják se az orvosságukat, se az elemüket, hanem összhangban működnek vele? És még azt mered állítani, hogy meghoztad az áldozatot? Neked meg, te szerencsétlen, nem mond a tükröd valami újat? Hogy mikor a rezes rákba akar kinyílni ez a roncs, hogy rágná meg a szú?

– Nem tudok a tükrömbe nézni, már mind a két kezemmel őt kell tartanom…

– Majd én – ajánlkozott az öreg, mély tisztelettel a hangjában. – Ha megengeded, kisasszony. Talán még jobb volna, ha felsegítenélek, az előbb könnyebb volt viselned állva…

A „kisasszony” még az eddigieknél is nagyobbra nyitotta a szemét, és láthatóan alig akart hinni a fülének. Ránézett az öregre, de a tekintetében most se látott csodálatnál egyebet, úgyhogy előkelő fejmozdulattal bólintott, az öreg pedig valóban felsegítette az ágyról. Látszott, hogy alig bírja egyedül, mégis igyekezett egyszerre erősen és gyöngéden tartani, valahogy úgy, ahogy az anyakutya állkapcsa tartja a kölyökkutyát.

– Igazad van, Cselezüst. Most többet látok. Ahol a szülés elkezdődött, ott fog befejeződni.

– A kunyhó falánál kezdődött.

– Hát persze! Nem zárt helyen, hanem a küszöbön! – ütött a kislány a homlokára. – Hol máshol, logikus. Neki is tudja támasztani a hátát az ágasfának, hogy a lehető legtovább állva maradhasson… nem! Most jön, végre jön, igaz?

A nő csak bólogatni tudott.

– Ültessük le! – vezényelt a vak.

– Hideg lesz neki a föld – tiltakozott az öreg –, inkább hozom gyorsan a széket, tartsd addig… Ráülni úgyse fog tudni, de legalább nekitámaszkodhat…

Most már igazán megindult a szülés. A vak vezényelt, a kislány próbálta követni az utasításokat, egyre jobban reszketve az idegességtől.

– Érzed a lábfejét? Nagyon jó. Merrefelé van a sarka, az anyja hasa vagy a háta felé?

– A hasa felé… de csak az egyik van meg...

– Ha a hasa felé, az jó. Hidd el, rendben lesz. 

Az öreg is látott már egyet-mást életében. Tudta, hogy ehhez a munkához tapasztalat és képzettség kell, vagy legalább rendkívül sok türelem és testi erő – de nyilvánvaló volt, hogy pont ebből a kettőből van a gyereknek a legkevesebb. Fogalma se volt az öregnek, hogy mitől lett ebből a felnőtt szemű kislányból ilyen fiatalon mágus. Az viszont nagyon hamar meglátszott, hogy nem szerénykedésből állította, hogy nem bába.

Már az arckifejezésén is látni lehetett, mennyire gyűlöli az egész helyzetet. Mivelhogy az öreg főleg a kislány arcát figyelte, hogy ne kelljen azt néznie, mi történik az anya ölében. Nem akarta látni ezt a mindennaposságában is ijesztő titkot, nem akarta ezt az egész társaságot, a legjobban szerette volna messzire zavarni őket a szigetéről, de ha már el kellett, hogy viselje őket, hát legalább azt szerette volna, hogy ennek a zenélő hangú nőnek ne kelljen ennyit szenvednie.

– Cselezüst, próbáld úgy, ahogy távolból mozgatáskor szoktad. Akkor nem a kezeddel kell dolgoznod, hiszen az túl gyenge és kicsi, hanem a mágiáddal. 

– Mi a rákért nem te csinálod, ehhez úgysem kell látni, én se látom, mit csinálok!

– Nyugodj meg…

– Nem nyugszom meg! Gyere ide a helyemre, te tudod, mit kell csinálni!

– Nem tudom, csak hallottam. Ereje a te kezednek van.

– Nincs, fogd már fel végre! El fogom törni valamijét a gyereknek. Az anyja meg vérzik. Az van, hogy megakadt valami valahol. Biztos, hogy nem rendes mederben mennek a dolgok, szerintem nem láttad jól. És amíg itt vagyok, még csak ahhoz a rohadt ajtóhoz se tudok hozzányúlni, hogy hátha már volna kedve kinyílni! Rám bízták ezt a feladatot, de nem én vagyok az, aki el tudja végezni! Te esetleg el tudnád, de lusta, gyáva dög vagy, és könnyebb neked, ha csak ott üldögélsz! – A vak vállat vont, sunyítva, kissé meghunyászkodva. – Énnekem ebből elegem volt, most idejössz a helyemre, amíg én még egyszer megpróbálom kinyitni az ajtót!

– Ha tudsz... a távolból mozgatni… – zihálta a nő. – Nem mész sehova... a távolból próbálod meg kinyitni...

– Még most is tudsz parancsolni? – bólintott elismerően a vak.

– Az ősanyáim… törvényt is tudtak… hozni szülés közben…

– Minden szent lelkekre, te királyi vérből való vagy?!

– Mi van, idáig nem láttad a gondolataiban? Vagy csak arra nem néztél? Hát így már egészen más, ugye. Így királyilag fog elvérezni! Nem lehet igaz, ennyi felnőtt között én egymagam képviselem itt a józanságot!

Így szólt ő, a sziget közepén álló, sehová nem tartozó ajtó tulajdonosa.

– Hát miféle mágia segíthetne a kisasszonyon? – kérdezte az öreg remegő szájjal. Látszott, hogy perceken belül sírva fakad.

– Ugyan miféle? – súgta a vak, megszorítva a nő kezét.

– A sajátom, igaz? – súgta vissza nyögve az anya.

– Tudod, hogy úgy van.

– Értek a mágiához… de képtelen vagyok varázsolni… jaj… mert az áldozatom nem volt elég.

– Mit kell inkább feláldoznod? Miről kell lemondanod? Mi a legfontosabb dolog a számodra jelenleg?

– Nem. Azt nem! Hogyan mondhatnék le róla? Ki tudna jobban gondoskodni róla nálam?

Az öreg eddig bírta sírás nélkül. Egyik könny a másik után csordult le földszínű arcán.

– Tudod, hogy ki. – A vak ismét végigsimított a nő arcán. – Jó helye lesz mellette. Etetni is tudja majd. Tud neki adni kecsketejet.

– Nem, nem, képtelenség. Hisz nincs senkim rajta kívül. Soha nem is lesz.

– Ha nem mondasz le róla, akkor nem lehetsz mágus. És ha nem leszel mágus, akkor nem maradhat életben. Érted?

– És lesz más. – Ezt már a kislány mondta, szokatlanul komoly hangon. – Lesz, hidd el.

– Nekem nem kell senki. Őutána nem…

– Tényleg?

– Ó, minden szent lelkekre, akik a Tengelyben lakoznak! – Az anya mindkét kezét az arcára szorította. – Hát kit akarok én becsapni? Titeket, magamat? Hiszen már egy ilyen apró érintésnek is örülök, mint a tied. Az az igazság, hogy még nem léptem át a szellemi létbe. Még szükségem van a földi boldogságra. Majd ő. Igen. Ő átalakítja a világot.

– Átadod az öregnek?

– Igen. Át fogom adni.

– Nevet is ő adhat neki?

– Igen! Még azt is! Csak jöjjön a világra egészségesen!

– Valamivel jelöld meg a tenyerét, öreg. Karcold oda a mágusok háromszögét.

– Az a csáklya jó lesz – mondta a kislány nyomott hangon. – Különben is, mit hever ott? Még a végén valaki belelép.

– Arra egyébként is szükség van – mondta az öregember rekedten. – Én… azt mondtad… ahol elkezdődött… ott fog befejeződni… hát a csáklya is itt volt, amikor kezdődött, mert én… én hozzá… én megpróbáltam… a csáklyával… bocsáss meg, kisasszony! – Mogyorónyi könnyek potyogtak a szeméből. Jó eséllyel legalább negyven éve nem sírt. – Tessék, itt van, vágjátok, én nem bírom… – Elfordult, nem bírta nézni. A következő pillanatban már kiáltva zokogott bele a világba. Még az anya sikolyánál, még a gyereksírásnál is hangosabban.

Csak akkor tért magához, amikor harmadszor kérdezte tőle az a kétnevű gyerek, hogy meleg-e a fürdővíz. Akkor néhány mély levegő után elhallgatott, a keze fejével úgy-ahogy szétmázolta a könnyeket, és visszament a kunyhóba a vízért. Meleg kövön hagyta, úgyhogy még nem hűlt ki. Kihozta a tiszta ruhával együtt, lemosta az újszülött kislányt, utasítás alapján elkötötte a köldökzsinórt is két helyen. Az neki jutott eszébe, hogy a kést, amelyikkel elvágják, előzőleg egészen forró vízbe kell mártani. Közben minden további baj nélkül világra jött a gyerek mása is, amelyet a már elvágott zsinór kötött az újszülött kislány testéhez. Az öreg közben a kisbabával a karján a sarkig nyitott berkenyefa ajtót bámulta, amelyen túl nem a láp látszott, hanem puha, tömény sötétség.

– Magától nyílt ki vajon? – gondolta az öreg. – Ez lehet a második szülés? Tudom, hogy minden gyerekhez tartozik egy ilyen… más, de ugyan mire való? És mi lesz vajon a harmadikkal?

– Akárhonnan nézem, ez egy gyerek, nem három – mondta a kislány, szokatlanul csöndesen. Most ő is a nyitott ajtót bámulta, míg néhány gyors mozdulattal körbekötötte meleg ruhával a nő altestét. – Több pedig nem jön, az biztos. Vigyétek be a házba. Én addig még tudom tartani a kisbabát. Aztán tényleg fogja más.

– Adjátok ide – suttogta a nő. – Csak egyszer. Olyan szép.

– Ne felejtsd el, hogy nem te adsz neki nevet.

– Hagyd már abba, tudja magától is. Elég baj neki, hogy le kell mondania róla. Fektessétek az ágyra, aztán hadd fogja meg.

Az a két ember, aki láthatta volna, hogyan néz az anya először és utoljára a kisbabájára, szemérmesen fordult el a látványtól. Bámulták helyette az ajtón túl a naplementét meg a kelő teliholdat.

– Esti álom ideje van… – dünnyögte az öreg. – Hát abból ma nem lesz semmi… Azt mondják, nem hoz szerencsét, ha este születik az ember.

– Napkeltekor születni viszont szerencsés dolog, szóval hátha jut valami a holdkeltekor születetteknek is.

– Lehet. Végül is a Hold erősebb a Napnál.

– Mi?

– Gondolkodom néha ilyeneken. Hogy lehet, hogy a Nap nem látszik éjjel, viszont a Hold látszódhat nappal is.

– Ó. Ez igaz. Hát akkor különösen nincs okunk megijedni az estétől…

– Csúfolódj csak. Túlságosan bátrak vagytok, ti mágusok. Főleg te. De hát te nem is vagy ebből a világból való. Se gyerek nem vagy, se felnőtt. Rögtön az elején láttam.

– Tényleg? – vigyorodott el a kislány. – Rögtön az elején? Egész jó földmágus lennél, tudod?

– Ne feszítsd túl a húrt. Ne sértegess. Én soha nem állok be közétek. Nálad meg ennél a hibbant jósnál messze többet érek, őhozzá meg – lágyult el a hangja – az életben nem fogok fölérni.

– Jó lesz, ha átveszed azt a kisbabát, öreg – szólalt meg a bizonyos hibbant jós. – Később nehezebb lesz odaadnia.

És a kis szélmágus ezt a jelenetet sem bírta végignézni. Az összes vagánysága kevésnek bizonyult hozzá. Most a földön heverő csáklyába kapaszkodott bele a tekintete. Egyszerű szerszám volt, amilyen minden hajósnál akad: hosszú fanyél, amelynek egyik vége vasalt hegyben végződött, és a hegy egyik oldala lefelé görbülő kampóba ment át. Legfeljebb a kivitelezése számított különlegesnek: az, ahogyan a szokatlanul rövid hegy nem különült el a szokatlanul szépen ívelt kampótól, hanem összeolvadt vele, így pedig a kampó leginkább…

– …holdsarlóra emlékeztet – mondta a kislány csöndesen.

Bob King fotója, itt találtam. 

– Hogy? – emelte fel a fejét a vak.

– Akkor született meg a gyerek, amikor a csáklyát a kezedbe fogtad. Mutasd csak a tenyered. Hallod? Mutasd a bal tenyered. – Többször el kellett ismételnie a felszólítást, míg a nő felfogta, hogy őhozzá beszél. Még akkor is a lányát nézte, nem a másik két mágust. A kis mágus rakott a tűzre, majd letérdelt a nő mellé, és erőnek erejével maga felé fordította az arcát. – A sebed. Nézd meg a sebed a tűz világánál. Egészen begyógyult. – A nőhöz most először jutott el a külvilágból bármi, ami nem a gyerekével volt kapcsolatos. Enyhe ámulattal bámulta a tenyerében a teljesen behegedt háromszöget. – Figyelj csak... alul vérzel még, igaz? – A nő továbbra is a sebhelyét bámulta, nem is válaszolt, csak a fejét csóválta meg egy kicsit. – Nem?! 

– Olyan nincs – mondta a vak.

– Olyan sincs, hogy valakinek pillanatok alatt begyógyuljon a seb a tenyerén. Még az enyém se gyógyult be ennyire gyorsan, amikor megvágtak, pedig én is hamar túl voltam rajta. Úgy lettem gyógyító. – A kislány egy kézmozdulattal magához húzta a csáklyát, majd a nő kezébe nyomta. – Mit érzel?

A nő fölnézett rá. Újra az a határozottság jelent meg az arcán, amelyet aznap egy-egy villanásra már láttak. Ezúttal tartósan ott is maradt.

– Erőt.

– Akkor ez az orvosságod. Mindig így van. Mindenki egészen véletlenül találja meg azt a tárgyat, amely igazán mágussá teszi. Majd megtanulod, hogyan dolgozz együtt vele. Ha tetszik, ha nem, ezentúl Csáklyának fognak hívni téged a mágusok, úgy, ahogyan engem Ajtónak, őt Tükörnek. Mindenki más számára Vízmágus vagy Vízboszorkány lesz a neved. Így szokás. A régi neved, bármi volt is, felejtsd el.

A nő, akit mostantól Csáklyának neveztek, lassan körbeforgatta az orvosságát. Nézte, hogy játszik az élesre fent holdsarló-pengén a tűzfény. Aztán fölkelt a helyéről, lesöpörte magáról a meleg holmit, visszasimította a lába szárára a kopott kék kötényruhát, és úgy, ahogy volt, mezítláb, kilépett a holdvilágra. Először kibomlott hajából kezdett csurogni a víz, aztán a keze fejéből, a lábából, végül a ruhája szegélyéből is. Mire a vízpartra ért, oda, ahol még nem állt újra össze a jég, már úgy tudott belelépni a Tükörbe, mint ahogy más az országúton jár. Meg se fordult, el se búcsúzott senkitől. Egyszerűen beleolvadt a vízbe.

Nagyjából egy órával később, amikor már egészen besötétedett, két árnyék pihent a sziget végében, egy kicsi meg egy nagy. Mögöttük a magányos, csukott ajtó. A kunyhóból néha nyöszörgés hallatszott ki, aztán halk, ügyetlen dúdolás, míg a kisbaba el nem hallgatott. A két árnyék közül az egyik a holdfényt nézte a vízen. A másik semmit. De azért sok mindent látott.

– Én már tudom – mondta a kisebbik árny –, hogy mi volt a másik két születés.

– Most már én is.

– Ja, utólag mindig könnyű értelmezni a hibbant jóslataidat. Született a szigeten a kisbabán kívül egy mágus meg egy apa. Hogy megváltozott az öreg... Ez még nagyobb csoda, mint az, hogy a nő vízzé vált. 

– Ahogy mondod. 

– Előre nem tudtad volna ugyanígy elmagyarázni? Esetleg azt, hogy a csáklyát tegyük a kezébe?

– Nem. Most mit csináljak?

– Ha néha esetleg egy kicsit megerőltetnéd magadat. Bár az már nem te lennél.

Megint hallgattak egy darabig.

– Még mindig nem bocsátottál meg, igaz?

– Anyám miatt? Hogy ott hagytad, amikor tudtad, hogy meg fogják ölni? Hát… azt mondják, a szélmágusok haragja nem tart sokáig.

– Meg azt is mondják, legalábbis Földmérő, hogy túl sok még benned a föld, és ki kell, hogy nevelje belőled.

– Gyűlölöm, amikor így beszél.

– Ha egyszer igazat mond…

– Igazat… ugyan mi az? Én például abban se vagyok biztos, hogy a gyereknek olyan nagyon jó lesz így. Az öreg szereti, de vajon tartós lesz az átváltozása?

– Hogyne. El is fogja kényeztetni rendesen. Hozzászoktatja majd, hogy csak körülötte forog a világ. Aztán ha sok év múlva ismét jön valaki a szigetre, aki számot tart az öreg szeretetére, akkor egy rettentően féltékeny lánnyal kell majd szembenéznie az illetőnek. Lehet, hogy még emberhalál is esik.

– Öö… ezt te a tükrödben láttad?

– Dehogy, ez csak találgatás, csak a tapasztalat mondatja velem. A gyerek jövője nagyon bonyolult, idő kellene, hogy foglalkozzak vele.

Cselezüst egy pillanatra csöndben maradt, aztán kinyújtotta a kezét, és úgy megszorította az apja karját, hogy az halkan felkiáltott.

– Te… ugye nem azt akarod ezzel mondani, hogy igazából bele se néztél még a kislány jövőjébe?!

– Ugyan már, mi…

– Ugye nem azt akarod ezzel mondani, hogy nem mondtál a nőnek igazat, amikor közölted vele, hogy feltétlenül le kell mondania a kisbabájáról?!

– Én nem mondtam neki semmit. Ő mondta ki. Én csak megmutattam neki önmagát. Az a dolgom. A helyes önismeret vezet az erényhez, és azon alapszik a boldog…

– Te most nagyon, de nagyon gyorsan mondd meg, hogy mit láttál igazából abban a jövőben!

– Azt, hogy az anyja komolyan gondolta, hogy soha senkije nem lesz a kislányán kívül. Hogy tényleg soha nem választ magának új párt, hogy el fogja fojtani az ösztöneit, és ezzel ártani fog mindkettőjüknek. Majd egyszer a távoli jövőben lenne újra szerelmes, amikor már egyáltalán nem bírná egyedül, és akkor…

– Ezt teveled a tapasztalat mondatja, vagy a tükrödben láttad?!

Tükör mély levegőt vett, és öntudatosan felvetette a fejét.

– Nekem az a dolgom, hogy segítsek az embereknek szeretetben, kiteljesedve élni.

– Te egy felelőtlen, lusta, piszok dög vagy, akinek nem volt kedve a saját varázserejével segíteni egy születendő gyereken, és ezért elszakította az anyjától! Hiszen ez azt jelenti, hogy másképpen is kinyithattuk volna azt az ajtót! Hogy mást is jelenthetett a jóslatod! Ezért nem akartad elmondani előre a jelentését! És ráadásul azt gondolod, hogy ezzel a hasznára voltál! Én meg még csak bele se fojthatlak a Tükörbe, mert tudsz a víz alatt lélegezni! Hát én már azt hittem, talán mégiscsak el fogunk boldogulni egymással, de ezek után soha többet nem kérek belőled. Találj vissza a mágustelepre egyedül. Úszva.

Fölugrott Tükör mellől, megragadta az ajtót, feldobta megint a levegőbe, és belevitorlázott a teliholdba. Szép látvány volt, kár, hogy nem látta senki.

Mint ahogy Tükör világtalan tekintetét sem, azt a bizonyost, amelyiktől néhány órával korábban kétszer rázta ki a hideg az öreget. Neki magának erről fogalma se volt. Nagyon meglepődött volna, ha valaki azt mondja neki, hogy van valami baljóslatú az ábrázatában. Hiszen ami tükröz, annak a mélyére nem láthat senki, és ott akár veszélyes dolgok is lakhatnak.

Mélyet sóhajtott, aztán álmodozva, félhangosan megjegyezte:

– Attól, hogy nem a tükrömben láttam, még lehet igazam. Egyébként pedig a szélmágusok haragja nem tart sokáig.

Saját fotó. A kép 2019 nyarán egy Balaton-parti sétán készült. Pontosan ilyen alakúnak képzelem el a Cselezüst-féle ajtót, eltekintve természetesen a négyszögletű rácstól. Jelzem, a kaput nem mi nyitottuk ki, mi hozzá se nyúltunk, így találtuk.

Mivel én nem vagyok sem orvos, sem bába, és ismereteimet az első magyar bábakönyvből szereztem, elnézést kérek minden hibáért, amelyet esetleg elkövettem a történetemben. Ünnepélyesen esküszöm, hogy ami a novellában az anyával és a kisbabával történik, azt a Heinrich von Crantz Bába mesterségre tanitó könyve (1766) alapján írtam bele. Abból indultam ki, hogy a Hármastáj világában is körülbelül annyit tudhatnak a szülészetről, mint a XVIII. századi Európában. A könyvről itt írtam, aki be tudja szerezni, utána is nézhet. (Frissítés: Kuszka-Kónya Emese is hozzátette a tudását, hogy hitelesebb legyen az ábrázolás, nagyon szépen köszönöm a segítségét.)

Ezenkívül a következő műveket használtam fel a novellához:

Alchemists and magicians of old Prague (www.museumofalchemy.com)

Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve (itt írtam róla)

Mircea Eliade: A szent és a profán

Herman Ottó: A magyar halászat könyve

Publius Ovidius Naso: Átváltozások (itt írtam róla)

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban nagy-nagy köszönet illeti dr. Zalka Csengét az alapötletért, azaz a férfi bába meséjéért (esküszöm, ha kinyit a könyvtár, Ámi Lajost fogok olvasni!).

Fogalmam sincs, honnan van meg nekem itthon az első magyar bábakönyv, azaz szülészeti kézikönyv, de valami egészen elképesztő módon le tudta kötni a figyelmemet a maga alig kétszáz oldalával (illusztrációkkal együtt). Egész biztos, hogy kutatómunkához (értsd: regényíráshoz) szereztem be annak idején: arra voltam kíváncsi, hogyan lehet hitelesen megjeleníteni egy gyerekszülést és a bába munkáját nem éppen modern környezetben. (A könyv eredetije 1756-ban jelent meg, Weszprémi István magyar fordítása tíz évvel később). Arra, hogy ez nemcsak tanulságos lesz, hanem roppant szórakoztató olvasmány is, egyáltalán nem számítottam. 

A "szórakoztató"-t nem úgy értem, hogy mulatságos (bár nem nélkülözi a humort), hanem úgy, hogy nem pusztán szakmailag találtam érdekesnek. Egyáltalán nem valami száraz adathalmazt kaptam, hanem élvezetes, könnyen olvasható stílusban megírt, mégis tudományos igényű munkát, amely korrajznak, sőt nyelvtörténeti tanulmánynak sem utolsó. Ti tudtátok például, hogy ebben az időszakban már létezett a zacskó szó a magyar nyelvben, és már akkor is élelmiszercsomagolásra való holmit neveztek meg vele? (Jó, biztos nem műanyagból készült.) Egy hasonlatban bukkan fel, a magzatburok kinézetét magyarázzák meg így. A kedvenc szavam a "mássa-pogátsája", amely a méhlepényt jelenti. Tényleg. Logikus. Lepény vagy pogácsa, nem mindegy? Mármint metaforaként. Egyébként korábban néprajzi munkában olvastam "a gyermeknek a mása" kifejezést a méhlepényre, úgyhogy ebből a szempontból meglepetés nem ért. 

De térjünk vissza a korrajzra és tudománytörténetre: hogyan szültek a nők a XVIII. században? Jelentem, nem is olyan nehezen, mint gondolná az ember. Tisztelet-becsület Semmelweisnek, de bizony előtte is mondtak, írtak, és főleg tettek értelmes dolgokat ebben a szakmában. Anatómiával indít a mű (hátul az illusztráció, de többször utal arra is a szöveg, hogy ezeket az ismereteket nemcsak könyvként terjesztették, hanem tanteremben, csontvázon is megmutogatták), majd általános gyakorlati ismeretek következnek arról, hogyan kell meggyőződni arról, hogy mikorra várható a szülés, majd a különböző fajta szüléseknek a legapróbb részletekbe menő ismertetése, kivéve azokat, amelyekhez sebészi beavatkozás kell. (Azokra nézve a könyv szigorúan meghagyja a bábáknak, hogy hívjanak orvost – esetleg borbélyt, aki a korban szintén ellátott sebészi feladatokat –, slussz.)

Itt aztán egyik ámulatból a másikba estem. Azt eddig is el tudtam képzelni, hogy ha a kisbaba szépen fejjel lefelé fordult, és semmi komplikáció nem volt, akkor minden veszély nélkül megszülethetett már akkor is. De hogy a könyv szerint a farfekvéses, sőt a lábbal lefelé fordult csecsemő születéséhez is alig kellett segítség?! Történelmi regényekben mást olvastam, kérem szépen. Hova jártak azok a regényírók iskolába?! Hát hiszen ide az van írva, hogy akár a természet magától is elintézhette, hogy az ilyen gyerek a világra jöjjön, de azért elkelt a közelben a bába, mert jobb a biztonság. És tényleg részletesen, aprólékos pontossággal elmondja, hogy ilyenkor a gyereknek melyik tagját hogyan kell mozdítani, tartani, húzni vagy éppen békén hagyni ahhoz, hogy se a gyerek, se az anya meg ne sérüljön. Nem azt mondom, hogy ezek után bármikor le tudnék (vagy mernék) vezetni egy ilyen szülést, Isten őrizz, dehogy. De azt minden további nélkül el tudom képzelni, hogy valaki, aki betéve tudta ezt a könyvet, megkapta a képzést, megvolt a kellő gyakorlata, és ráadásul még (ahogy a könyv kimondja és indokolja) jó testi erőben is volt, az tökéletes biztonsággal végig tudta csinálni ezt a mozdulatsort. Rengeteg türelemmel, természetesen. 

Aztán jönnek a rendellenes szülések. Na, ezektől már helyenként mérsékelten rosszul voltam, terhes anyák és főleg a hozzájuk tartozó férfiak inkább ne olvassák, de még mindig erősebben érvényesült az ámulat. Hogy micsoda furcsa, vad dolgok mehetnek végbe egy várandós asszony szervezetében, Úristen. (A könyv azért többször is leszögezi, hogy mindenki nyugodjon meg, ezek elég ritka esetek.) És micsoda furcsa, vad dolgokat tudtak a XVIII. századi bábák megoldani! Akár a gyereket a méhben megfordítani is! Mert félreértés ne essék: alig egy-két olyan eset fordul elő a könyvben, amelyre egyértelműen azt mondják, hogy ott vagy csak sebész tud segíteni, vagy senki. A legtöbb rendellenes szülést legfeljebb az nem tudta levezetni, akit nem képeztek ki megfelelően. (Mondjuk, aki nem a Crantz doktor könyvéből tanult. Marketingeli azért saját magát rendesen. Beleértve ezzel adott esetben a konkurencia legyalázását is.) Az pedig külön érdekes, hogy hogyan távolították el biztonságosan a méhlepényt, amelynek ha csak egy darabja is benn marad, belehal az asszony. A mű végén még arról is kapunk tájékoztatást, hogyan választottak szoptatós dajkát a korban – na, ebben már akadnak elég mulatságos megjegyzések, sőt jó nagy bolondságok is, mintha nem is ugyanaz a szerző írta volna. 

Persze halvány fogalmam sincs, mennyi ebből a könyvből az, ami fölött nem járt el az idő. Egészen biztos, hogy ma már ezeknek az eseteknek a nagy részét egészen másképpen oldják meg. De mivel az én szövegeim nem a mai Magyarországon, hanem egy kitalált világban játszódnak, nagyszerűen fel tudom használni a könyvet. Fel is használtam. Meg még fogom is. 

Azt pedig a(z 1994-es) előszó is kiemeli, hogy soha nem fog elavulni a könyv hozzáállása ahhoz, hogy kinek az érdekét, sőt kényelmét kell előtérbe helyezni. Első helyen természetesen a gyerek érdeke állt, ha pedig a gyerek szempontjából mindegy volt (általában ez a helyzet), hogy hogyan jön a világra, akkor az, hogy az anyának hogyan kényelmes. Ha szülőszéken ülve, akkor úgy, ha fekve, akkor úgy, ha térdelve, akkor úgy. Csak utána következett a bába érdeke. De úgy tessék elképzelni, hogy ha az első kettőről húsz oldal szól, akkor az utolsóról egy mondat. És folyamatosan, következetesen, percenként figyelmezteti a könyv a bábát, hogy melyik pillanatban milyen veszély leselkedik akár a gyerekre, akár az anyára, és hogyan kell kivédenie. 

Hab a tortán, hogy ritka csinos kis kiadványról van szó ráadásul. A kötés színe és tapintása tetszetős, a lapok jó puhák, a betűtípus ma is kiválóan olvasható, a fejezetek és szakaszok tipográfiailag is jól elkülönülnek. A dőlt betűt már akkor is arra használták, amire most. Érdekes látni, hogy abban az időben milyen lassan olvastak az emberek: minden oldal alján szerepel egy-két szótag a következő oldal első szavából, hogy míg lapoz az olvasó, el ne felejtse, mi fog következni. A díszítés minimalista, az oldalszámok körül és a fejezetek között geometrikus minták. Az utolsó lapon meg egy ízléses barokk cifrázat, itt látható. Méhen és petefészken akantuszlevelet én még nem láttam, a többiről nem is beszélve, most ezt is megértem. :)

Hát mit mondjak. Ha várandós nő lettem volna a XVIII. században, kizárólag olyan bábát kerestem volna, aki vagy ebből a könyvből, vagy az írójától/fordítójától tanult. És igen, akkor már egyetemen (is) oktatták ezt a tudományt.

Kiadási adatok: Magyar Orvostudományi Társaságok és Egyesületek Szövetsége, Debrecen, 1994. Weszprémi István fordítása (reprint)

Régóta szeretnék a szibériai népek irodalmával alaposabban megismerkedni. Tudom, hogy ez a roppant terület egyáltalán nem egynemű, sem földrajzilag, sem nyelvileg, sem kulturálisan. Egyáltalán nem valami óriási, hideg sivatag. Sőt. Ráadásul meglepően sok minden olvasható a különböző szibériai nemzetiségek alkotóitól magyar nyelven. Vagy éppen más, általam ismert nyelveken, de azokkal a művekkel még csak kezdem a barátkozást. Oroszul pedig sajnos éppen csak annyit tudok, amennyire az általános iskolai oroszórák képesítettek (bár azért jóval több mindenre emlékszem, mint az időbeli távolság indokolná). Az utóbbi pár évben sikerült is egy kicsit kiművelnem magam ezen a téren. Juvan Sesztalov manysi költő műveibe egyszerűen belezúgtam, de rajta kívül is laktak/laknak zseniális alkotók az Urálon túl. Elegendő csak ebbe a kötetbe belenézni. 

Elsősorban természetesen a finnugor nyelveket beszélő népek műveiből válogattak a fordítók. Érthető módon jóval többen tudnak Magyarországon manysiul, mint, mondjuk, nyivh nyelven, amelynek semmi köze a magyarhoz. (Függetlenül attól, hogy a nyivh – vagy éppen a manysi – irodalom alkotásainak nagy része nem a nemzetiség nyelvén született és születik, hanem oroszul.) Sajnos viszonylag ritkán fordul elő, hogy aki ezeket a nálunk egzotikusnak számító nyelveket jól ismeri, az egyúttal műfordítóként is beválik. És akkor még finom voltam. Felemás érzésekkel is fogadtam azt, amikor megláttam, hogy Vagatova kötetének írásait Nagy Katalin válogatta és fordította. Au. Olyat én már láttam. Nem vót jó. Persze indokolható, sőt adott esetben dicsérhető, hogy Nagy Katalin alárendeli a hangzást a jelentésnek, és arra törekszik, hogy a vers szavainak pontos magyar megfelelőjét használja, még akkor is, ha ezért le kell mondania a ritmusról és a rímről. Jogos. Csak nekem nem tetszik. 

Ehhez képest nagyon kellemes meglepetés, hogy a Vagatova-versek fordításakor vagy egészen más elveket követett, vagy Vagatova stílusa passzol tökéletesen a magyar nyelvhez (ami evidens volna, hiszen a hanti jóval közelebbi rokon, mint, teszem azt, a vepsze), mert semmi nem sértette olvasás közben a (belső) hallásomat. Ismerős módokon ritmizálható sorok, kicsit kalevalásak, nagyon népdalosak, szinte énekelhetőek, ez pedig számomra nagyon megkönnyíti a befogadásukat. Tetszenének még akkor is, ha nem arról szólnának, amiről: identitásteremtésről. A hantik számára is, azon belül a hanti nők számára is. (A férfi verziót Ajpinnál olvastam annak idején, az is jó.) A jegyzetekkel együtt (azokat se akárki írta, hanem Schmidt Éva) nagyon sok mindent elmondanak a hantik életéről, múltjáról, jelenéről, lehetőségeiről. Tetszik a mitikusságuk és az iróniájuk egyaránt.

A mesék valahogy kevésbé fogtak meg, pedig itt is érdekes a módszer: Vagatova hanti népmeséket dolgozott át irodalmi mesékké, ahogy a dánoknál Andersen vagy a letteknél Skalbe és Sakse. A különbség az, hogy Vagatova marad a népmese-újrameséléseknél, „saját meséket” nem talál ki. Új végkifejletet igen, új szereplőértelmezéseket igen. Itt is, ahogyan a versek esetében, a szerző csak közvetítőként működik, nem a saját nevében szól, hanem egy egész közösséget szólaltat meg. 

Szóval aki ismerkedni szeretne a hanti kultúrával, annak tudom ajánlani Maria Vagatova verseit és meséit. Meg persze Ajpint is. Ráadásul mindkettejük művei ingyenesen olvashatók a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ami szintén nem utolsó szempont ezekben az otthonmaradós időkben. A manysi Sesztalovhoz egyikük se mérhető (bocs), de hát a zseni mögött nem szégyen lemaradni. A Szibéria irodalmával való ismerkedést semmiképpen nem fejeztem még be. 

Pontszám: 10/8