Kamaszkoromban apukám azt mondta, ezt a könyvet el kell olvasni tizenhat évesen, negyvenévesen meg hetvenévesen. 

Hát a tizenhatot én szerencsésen kihagytam, mivel akkor Tolsztoj világa semennyire nem vonzott. Letudtam a kötelezőt, Levin kedvéért elolvastam az Anna Kareninát, azzal köszöntem szépen. Valamikor húsz és harminc között aztán kétszer is megpróbáltam pótolni ezt – és utoljára a felénél hagytam abba.

Egyáltalán nem szándékoztam ezzel ünnepelni a negyvenet. A Goodreads klasszikusokat olvasó csapatának köszönhetően sikerült így. És most örülök. Nem felhőtlenül, de örülök. Beütemezem azt a hetvenet is majd. Addigra hátha lesz új fordítása. Vagy én tanulok meg oroszul. 

Mindenekelőtt arra hívnám fel a tisztelt közönség figyelmét, hogy ez itten egy szappanopera. Oda van írva a végére, hogy irodalmi mű sohasem mutathatja meg egészen pontosan a valóságot, mert a valóságnak először is nincs eleje, közepe meg vége, a műnek pedig van, másodszor a valóság eseményeihez minden résztvevő életének minden korábbi mozzanatának köze van, ennyi élet ennyi mozzanata pedig ábrázolhatatlan... no de azért Tolsztoj a maga részéről mindent megtesz, ami emberileg lehetséges, hogy ne az elején kezdje, hanem jóval korábban, és a lehető legtöbbet mutasson meg minden egyes gyökérből és indítékból. Ennek következtében pedig abból a regényből, amely elvileg a napóleoni háborúkról szól, mindent, illetve mindent is megtudunk minden szereplő gyerek-, kamasz- és ifjúkoráról, családtagjaihoz való viszonyáról, útkereséséről, barátságairól, szerelmeiről – és lőn a klasszikus szappanopera, miközben magasról le van tojva, hogy mit akar Napóleon. Amikor pedig történetesen még sincs letojva, akkor őt sem hősnek vagy szörnyetegnek látjuk, hanem hétköznapi embernek. 

Most már, hogy bizonyos szakaszokat harmadszor olvastam, szabályosan elbűvölt, ahogyan az elsőre jelentéktelennek tűnő apró elemek a tudatos szerkesztésnek köszönhetően fogaskerekekké állnak össze, a fogaskerekek pedig sorsdöntő eseményeket indítanak el. Amikor azokhoz a szakaszokhoz értem, ahol már bekerül mindenki a bizonyos sorsdöntő események sodrába, akkor már koncentráltan figyeltem arra, melyik korábbi eseménynek mi lesz a következménye. Ez az ember komolyan gondolta, hogy nem az úgynevezett „nagy ember” a történelem meghatározója, és négy kötettel bizonyította be.* Amivel nemcsak megírta a realista nagyregényt, hanem meg is halasztotta a műfajt.

Én nem is értem, ezek után hogy lehetett még másnak mersze foglalkozni vele. Amikor meg lett mondva, hogy az okok és okozatok racionális láncolatának legalább hozzávetőlegesen pontos ábrázolásához az utolsó muzsik/közkatona lelkiállapotának rajzára is szükség van, sőt lehetőleg arra is, hogy mi történt vele húsz évvel korábban, ami miatt pont ilyen lett a lelkiállapota. Ezt ha (Tolsztoj után) még tényleg rendesen végigcsinálja valaki, abból nem realista nagyregény lesz. Hanem Az eltűnt idő nyomában. De az egy másik mese.** Az pedig egy harmadik, hogy a XX. század kelet-európai politikusai milyen következtetéseket vontak le a regény történelemfilozófiájából. Természetesen olyanokat, amelyek őket igazolták, a regény egyéb tanulságait pedig figyelmen kívül hagyták. Erre jó a szelektív olvasás. Tetszik nekem ez a kifejezés, kár, hogy nem én találtam ki. Én csak a nagymamám szelektív hallásáról tudtam eddig.

Azt már csak halkan merem megjegyezni, hogy ez akkora koncepció lett végül, hogy (szerintem) még a kitalálójának sem sikerült egészen megvalósítani. Illetve nem ez a jó kifejezés, hiszen a koncepció saját bevallása szerint is megvalósíthatatlan – hanem azt nem sikerült egészen következetesen végigvinni, amit elkezdett belőle. Pedig sikerülhetett volna. Három köteten keresztül működött. Aztán a negyedikben Tolsztoj elengedte magát, és... (végkifejletre utaló spoiler a lábjegyzetben!)*** De ami megvalósult belőle, az úgy jó, ahogy van. Élmény figyelni a sok-sok apróbb-nagyobb nézőpont folytonos egymásba játszatását, az egyensúlyozást empátia és ironikus távolságtartás között. Nekem egyáltalán nem tűnt hosszadalmasnak a szöveg, és persze unalmasnak sem, még az elmélkedéseket is könnyedén viseltem, hiszen addig legalább az elbeszélő is csak egy nézőponttá vált a sok közül. (Azért az az utolsó elmélkedés szerintem is kicsit túlzás, hiszen az egész regény az ott leírt elveket valósította meg, felfogtuk elsőre is, minek kell még egyszer elmagyarázni? Na, mindegy, ilyenekért nem vonok le pontot.)

Sokszor bólogattam magamban, hogy igen, az ilyen ember tényleg így gondolkodik, főleg, ha annyi idős, az olyan ember meg tényleg úgy (kivéve... ld. a fent jelzett lábjegyzetet). Szomorú, de egyben otthonos érzés is volt látni, ahogyan bánnak egymással; aztán meg fordítani egyet a nézőponton, és elgondolkodni azon, hogy mekkora felelőssége van adott helyzetben a másiknak is. És pontosan erre a fajta emberábrázolásra van szükség ahhoz, hogy kiderüljön: a háború sokak számára valóban minőségi váltást, életválságot, tisztító vagy pusztító erőt képvisel (vagy mind a kettőt), még többek számára viszont pusztán a békebeli állapotok folytatása, amennyiben a csatatéren sem érdekli őket semmi más, mint a nyereség és az előmenetel. Legfeljebb speciális kellemetlenségként kezelik azt, hogy ebbe bele is lehet halni. Az pedig külön nagyon tetszett, hogy a szereplők külsejét sem egy kaptafára gyártották. Az egyik túl sovány, a másik túl kövér, legalább két férfi szereplő alacsony, és van nő, aki csúnya, mégse lesz tőle se frusztrált, se gonosz. Emiatt félek is egy kicsit a filmváltozatoktól, pedig egyébként nagyon érdekelnek – de ahogy a színészeket elnézem, a szereplőválogatáskor kevesen mertek Tolsztojhoz alkalmazkodni, úgyhogy az elégségesnél jóval több lett a sablon.

Végül mesélek egy furcsa véletlenről, amelyet olvasás közben éltem át. Ezen a nyáron olvastam Platón Államát is – rendkívül hasznosnak bizonyult az írói munkámhoz, itt írtam róla, itt meg a munkámról –, több változatban is, így aztán különös és igen-igen vidító meglepetésként ért Platon Karatajev alakja. A történetben betöltött szerepéről már meséltek nekem korábban, felfokozott várakozásaimnak pedig különösen megfelelt az, hogy ezzel a névvel egyszerre tud orosz paraszt és – írástudatlan létére – teljes értékű filozófus lenni. Hiszen a neve tényleg létező keresztnév arrafelé, viselkedése pedig pontosan megfelel annak, ahogyan az Állam ideális polgára viselkedne. Szelíd bölcs, aki ösztönösen tudja és elfogadja, hogy ő is csak egy fogaskerék, és életének célja a nagy egész harmóniája. (Most tekintsünk el attól, hogy az ilyen államtól engem a hideg lelne. Ebben a változatban még én is szeretettel nézem. Legfeljebb az bánt, amit a fent jelzett lábjegyzetben leírtam, de azt csak az nézze meg, aki nem fél a spoilertől.) Hát ez a regény (sem) létezne Platón filozófiája nélkül. De fura így látni...

Szívesen olvastam, szerettem magammal vinni vonatra, kirándulásra, ücsörgős várakozáshoz, elalvás előtti kiengedéshez, vagy éppen az erkélyre a leanderek közé. Ha majd az ellenérzéseimet sikerült leküzdenem, sort fogok keríteni legalább két filmváltozatra. Azt hiszem, jó lesz visszatérni ebbe a világba, ahol minden mindennel összefügg, minden megérthető, minden elmondható, és még a legnagyobb fájdalom is csak egy lépés az örökkévaló értékek felé.

* Nyomatékosan azt tanácsolom az utánam jövőknek, hogy ha bemennek a könyvtárba vagy az antikváriumba a Háború és békéért, és több példányból is választhatnak, akkor egyetlen szempontot vegyenek figyelembe: hány kötet? Ha egy mód van rá, ne adják alább négynél. A kétkötetes (!) kiadás a legújabb, legszebb, legszagosabb, viszont eltöri az ember lábát, ha véletlenül elejti, és kizárólag asztalnál ülve olvasható. A háromkötetes már kezelhetőbb, ám az sem tömegközlekedés-kompatibilis. A négykötetesek, na, azok már bármilyen táskába beleférnek, és olyan régiek, hogy a borítójukat sem kell félteni. 
** Egyébként azt se olvastam végig, pirulva vallom be. Csak az első kötetet (ötszáz oldal). Pedig az még tetszett is. Csak hát azóta se volt rá egy egész évem, hogy semmi mást nem olvasva a végére érjek. Lehetőleg eredetiben, ha már egyszer tudok franciául olvasni. 

*** Mondom: SPOILER! ...kitekerte az egyik főszereplő személyiségét úgy, hogy több ponton ellentmondjon az illető korábbi (teljesen normális) megnyilvánulásainak, viszont feltétlenül a neki szánt végkifejlet jöjjön ki. Ez bármely író részéről elég rosszul tud engem érinteni, hát még egy ilyen okos és bölcs embertől. Még akkor is, ha a kitekerés tulajdonképpen alig tűnik föl. Vagy éppen azért. Hiszen így, ha jól megnézem, akár kitekerés nélkül is meg lehetett volna oldani ugyanazt a végkifejletet. No, hát legfeljebb egy hangyányit alább kellett volna adni abból az abszolút felsőbbrendűségi tudatból. :/ Ugyanebben a kötetben szintén érzékenyen reagáltam arra, hogy három további nagyon jelentős szereplő, köztük éppen az egyetlen fontos népi alak önálló nézőpontból puszta eszközzé fokozódik le, kettő közülük ráadásul lélektanilag indokolatlanul, realizmushoz nem illően. (A fentebb jelzett felsőbbrendűségi tudat ebben is szerepet játszott.) Tudatosan figyeltem, hogyan alkotja meg és mutatja be a szereplők jellemét Tolsztoj, és három köteten keresztül maradéktalan csodálatomat élvezte érte. Ehhez képest jelentett csalódást a negyedik. De annyira, hogy szabályosan örültem a harmadik főszereplő sorsának, mert az legalább következetesen illeszkedett a korábbiakhoz, és fenntartom, hogy abbiza happy end. – Ezért merészeltem egy pontot levonni a végén.

Pontszám: 10/9

A bejegyzésben felhasznált képek Andrej Vlagyimirovics Nyikolajev alkotásai. Forrás: http://tolstoy.ru/creativity/fiction/1071/pictures/. A linken sok-sok további illusztrációja is megtekinthető a műhöz, valamint mások rajzai, egyik szebb, mint a másik.