Ablakot nyitottam Omán irodalmára is.

Nem volt éppen makulátlan az élmény. Elég sokáig öt és hat pont között mozgott az értékelésem, aztán a végkifejlet feltornázta hétre.

A cím és a borító egyaránt felkeltette az érdeklődésemet. Az utóbbi a hatásos és tetszetős színkombinációjával és azokkal a fura papírfigurákkal, amelyeknek szimbolikus jelentése elég hamar kiderül. Az előbbi azzal, ahogyan felidézi a különböző bolygók kulturális jelentésmezőit. Ez engem minden formájában érdekel, a regényemhez is használom. Sajnos ebből a szempontból már csalódást okozott a könyv. A Föld szerepe még hagyján, de ami a Szaturnuszt illeti, hát az egyetlen szaturnuszinak nevezett szereplőben pont semmi szaturnikust nem találtam.

Érdekes történet volna egyébként a modern Ománról, illetve azon belül egy elátkozott faluról, amelyből származik és amelybe visszatér az első nézőpontszereplő. A képlet ismerős: sokan változást szeretnének a társadalom életébe, mások akkor érzik biztonságban magukat, ha minden marad a régiben – és egyik féllel sem lehet maradéktalanul azonosulni. (Azért érezhetően több rokonszenves szereplő tartózkodik a változtatni akarók oldalán, mint a másikon. Az eltitkolt bűnök és csúf családi titkok is inkább az utóbbiakra jellemzőek.) A váltott szemszög, a fejezetenként változó nézőpont segíti az olvasót abban, hogy hol ennek, hol annak az igazságát próbálja megérteni.

Ez kicsit megnehezítheti az olvasást, de hamar bele lehet jönni. Főleg, hogy rendszerint az folytatja a történet elmesélését, akivel az előző fejezet nézőpontszereplője éppen a saját fejezetének a végén találkozott. Mintha egy lánc szemei lennének. Még akkor is, ha egyáltalán nem mind örülnének a gondolatnak, hogy éppen kikkel rendezik őket egy láncba. A haszna pedig mindenképpen tetemes ennek a technikának. Jó pár dolgot meg lehet így érteni ennek az egzotikus világnak a gondolkodásmódjából, az apró szavak és gesztusok jelentőségétől kezdve egészen a nagy társadalmi összefüggésekig. Eléggé meglepett például az, amilyen megvetéssel a feketékhez viszonyulnak az arab szereplők. Vagy az a naivitás, ahogy meg vannak róla győződve, hogy aki az ő falujukból kilép, az a falu határán túl is az otthoni elvárásoknak engedelmeskedik, és el se tudnak képzelni másfajta életet. (Az a rosszindulat, amellyel a másfajta életet élőt fogadják, már nem lepett meg olyan nagyon. Én is ismerek ilyen falut.) A két nőalak sablonosságát viszont igen rosszul viseltem. Főleg azt, ahogy mindent, de tényleg mindent kizárólag a szerelmen keresztül képesek nézni. 

A történet jelképisége, az igazán emlékezetessé fog válni a számomra. Az áradás, amely az egyik szereplőnek feldolgozhatatlan veszteséget hoz, a másiknak új életet tesz lehetővé, vagy éppen bosszút áll, amikor a hagyományokhoz való ragaszkodás megtartó erőből pusztítóvá válik. Vagy a folyamatos építkezések (könnyen száradó, de éppolyan könnyen szét is málló sárból), amelyek elvileg a trauma kezelésére valók, gyakorlatilag öncélúvá válnak. 

Szóval van itt sok szép és jó – csak valahogy mind kevés. Vannak ellenben hibák – az meg túl sok.

Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nyár végén olvastam, nem akármilyen konkurencia társaságában. Még július elején ugyanis mindennapi penzumot jelöltem ki magamnak a Háború és békéből, és szigorúan be is tartottam, mert féltem, hogy különben nem érek a végére. De éppen augusztus végén meglepetésszerűen úgy elkezdett érdekelni, hogy több száz oldalakon szaladtam végig pár nap alatt. (Itt írtam róla.) Szegény Al Farsinak így sok esélye nem volt. Ennek fényében viszont már nem is tűnik olyan alacsonynak az a hét pont.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Pontszám: 10/7