Ezt a könyvet azért olvastam, hogy Jemen irodalmával is ismeretséget kössek. 

Nem biztos, hogy ezt kellett volna, bár számomra igen informatív szöveg volt, és viszonylag könnyen befogadható („haladós”). 

Regénynek nem nevezném, ahhoz túlságosan esszészerű. Szereplői vannak ugyan, de cselekménye alig, és a stílusa is inkább emlékeztet az újságírás, mint a regényírás nyelvére. Jemen történelmének húsz évéről mesél az elbeszélő, a kilencvenes évektől a kétezer-tízes évek elejéig, nem is próbálva elválasztani egymástól a magánéleti és közéleti eseményeket. Mondjuk, bajosan is tudná. Még ha esetleg szeretne is kívülálló maradni, nem teheti: a történelmi események szó szerint az intim szférájába is betörnek. Ennek ellenpontjaként a közélet embereit, a különböző irányzatok vezetőit gyerek- és ifjúkorukban szerzett, nagyon is személyes sérelmeik mozgatják. 

Nehéz, szomorú, ellentmondásos, gyakran kegyetlen időszakként látjuk itt ezeket az éveket. Borzasztó nehéz eligazodni a különböző gondolkodásmódok között, amelyek hol szembemennek egymással, hol szövetségbe kerülnek, de egyikből se sül ki túl sok jó. Szinte mindig erőszakba torkollnak az események, az pedig érdemi változást nem, csak újabb feldolgozhatatlan traumákat eredményez. 

Ami miatt nem tetszett, az az elbeszélő – egyébként az adott körülmények között teljesen érthető – elfogultsága. Készséggel elhiszem, hogy ő személy szerint csak a békés megoldások híve. Azt viszont valahogy nem tudom elhinni, hogy mindazok, akikről szintén azt állítja, hogy csak belekényszerítik őket az erőszakos cselekvésbe, egytől egyig valóban kényszernek engedelmeskednek. „Jók” és „gonoszok” küzdelmeként bemutatni egy ennyire összetett folyamatot – érthetőnek teljesen érthető, csak éntőlem ne várják el, hogy hitelesnek tekintsem. Továbbá az elbeszélő vallásosságán (vagy annak hiányán) sem tudok eligazodni. Hol megtagadja a hitét – ismét csak érthető módon –, sőt a társadalomtól is azt várja, hogy nyugati mintára távolodjanak el a hittől – nem tudom, hogy akarja kivitelezni, és a nyugati minta eszményítésében sem értek vele egyet –, hol meg szereti Istent a maga módján. Ha gyarló emberként volna bemutatva, ez rendben volna, de nem így történik, sőt gyakorlatilag felszólítja az olvasót arra, hogy azonosuljon vele. 

Ahogy elnézem a különböző olvasós közösségi oldalakat, a legtöbben a stílus szárazságára, monotonitására panaszkodnak. Engem ez nem zavart, de nem is vonzott. A könyv első felét a stílus tette számomra haladóssá. A második felében sem vált nehezebbé az olvasás, de könnyebbé sem. Ha nem kellene záros határidőn belül visszaadnom a könyvet – amelynek kölcsönzését és a könyvvel együtt kapott szómagyarázatokat nagyon szépen köszönöm! –, akkor, ha leteszem, hát ott is marad. Az egyetlen dolog, ami viszont tényleg zavart (bár az nemcsak a szóhasználaton múlott), az az elbeszélő képtelensége a vitatkozásra. Amit ő vitának nevez, az kettő darab párhuzamos monológ. Az igaz, hogy az ellenfele sem a kommunikáció bajnoka – leginkább lőfegyverrel szeretne kommunikálni –, ez azonban nem menti fel az elbeszélőt. Se szónoki tehetséggé nem teszi, bár annak szeretné látni magát. 

Szóval távolról sem tökéletes a szöveg, de nem bántam meg, hogy elolvastam. Érdekes és hasznos volt egy kicsit belülről látni a Közel-Kelet közelmúltját. A szabadságról, a békés megoldás szükségességéről, az erőszak felé csúszás veszélyeiről megfogalmazott gondolatai pedig általános érvényűek. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Pontszám: 10/7