...mert bizony megjelent végre, nem is akármilyen társaságban!

2020-ban novellapályázatot írt ki a Black Aether. A(z igen vagány) feladat: a Grimm-mesék világát ötvözni a lovecrafti horrorral. Grimmékkel gyerekkorom óta barátságban vagyok, felnőttként pedig nem sokkal korábban olvastam és jegyzeteltem végig az összes meséik második kiadását. Akkor akadtam rá arra a mesére, amelyikről azonnal tudtam, hogy egyszer muszáj lesz novellát írnom belőle. 

Az alkalom eljött, én pedig lecsaptam rá. Lovecraftot elég régen olvastam ugyan utoljára, de tudtam, hogy az összes novelláinak két kötete megvan itthon, minden egyébnek pedig utána tudok nézni. Némi segítséggel megtaláltam azt a kettőt, amelyik a legjobban megfelelt nekem és a feldolgozandó mesének: „The Thing on the Doorstep” és „The Rats in the Walls”; ezekben ugyanis a rettenet belülről jön. 

Életem egyik legjobb döntése volt a világolvasásba belefogni annak idején. Olyan, mintha kirándulnék, de úgy, hogy nem a turistáknak fenntartott helyeket látom, hanem Jacques bácsival vagy Danuta nénivel vagy a kis Fenggel arról, hogy milyen volt a narancstermés, vagy hogy meglett-e a tegnap elveszett kutyája. Kathy Jetñil-Kijiner első és egyelőre egyetlen verseskötete mintha pontosan arra készült volna, hogy világolvasásokba illesszék. Arra való, hogy arcokat és hangokat adjon annak a területnek, amely a világ túlnyomó részének számára pusztán statisztikai adat, ha tudnak róla egyáltalán. 

Mivel egy cselekményében összefüggő sorozat két elkészült kötetéről van szó, egyetlen bejegyzésben fogom értékelni őket. Elsőként pedig arra figyelmeztetem olvasóimat, hogy hiába fantasy mindkét regény, egyiknek sem én vagyok a célcsoportja. Ezért nem is pontozom egyiket sem. 

Azt már többen leírták előttem, hogy mind a borító, mind a szöveg (nem beszélve a szerző nevéről) a kilencvenes évek fantasyjeit idézi. A címkéket utólag néztem meg, és meglep, hogy nem találom köztük azt, hogy „ifjúsági” – szerintem egy-két apróság kivételével minden további nélkül beleférne ebbe a kategóriába mindkét kisregény. Küldetésre induló csapat, amelybe szándékán kívül bekerül a főszereplő is, hogy aztán kaland kaland hátán következzen, jó sok izgalommal és klasszikus klisével (titokzatos térkép, még titokzatosabb ereklye, föld alatti járat, repülés, térkapu, hibrid fajok stb.). Aki ezeknek a halmozását szereti, nem fog csalódni, ráadásul mindkét kötet függővéggel zárul, hogy a folytatást is izgatottan várja az ember. 

Azt se gondoltam volna, hogy én olyan horrorfilmet lássak, amelyikről az első, ami eszembe jut, az, hogy SZÉP. 

Mondjuk, nem túl régen még az se fordult volna meg a fejemben, hogy egyáltalán létezik nekem való horrorműfaj. Aztán felfedeztem a folk horrort. A műfaj három nagy brit klasszikusát már láttam, az azokról írandó bejegyzést még forgatom magamban, nehéz lesz megfogalmazni, mit gondolok róluk. (Túl azon, hogy nagyon érdemes volt megnézni őket.) Most viszont, hogy egy kortárs amerikai alkotást is láthattam ebből a kategóriából, olyannyira magamon kívül kerültem a lelkesedéstől, hogy muszáj írnom. Előrebocsátom, hogy a filmről szerzett információim túlnyomó része a TBA legutóbbi podcastjából való (itt találjátok), amelynek készítői rengeteg mindenről beszélgetnek a film megalkotásától kezdve az egyes jelenetek lehetséges értelmezéseiig. 

Azzal az értékelővel értek egyet, aki szerint ez igazából novella lenne, csak kibővítették kisregénnyé. De Clarke-tól ez sem zavar. Annyira nem, hogy ezek után meg fogom venni az „igazi” novellákból álló kötetét is. Ha pedig egyszer a telefonkönyvet adja ki, azt is. 

Mint kisregény, nem nyújtotta, nem is nyújthatta azt, amit Jonathan Strange, Gilbert Norrell és a Hollókirály története a télen. Azt a csodát más történet fölül nem múlhatja, maximum vele egyenértékű élményt jelenthet.* (Részletes és végletes rajongásom itt olvasható.) Csalódást azonban nem okozott, sőt: az általam legnagyobbra tartott írók között továbbra is ott tartózkodik Susanna Clarke, közvetlenül Michael Ende mellett, és az utóbbival együtt továbbra is követendő példának tekintem. Pontosan úgy dolgozik, ahogy én olvasni és írni szeretek: apró részletekig megalkotja a teljes gondolati-kulturális hátteret, amelynek előterében az általa kitalált történet működhet, és utána az a háttér határozza meg a helyszín minden elemét, a szereplők minden mozdulatát, illetve természetesen a cselekmény fordulatait. 

Újraolvasás vége. 

A magyar fordítás címe: „A sötétség mélyén”. Mint regény nem vált közismertté nálunk, a történet viszont ismerős lehet, mert ez alapján készült az Apokalipszis most című film. 

Persze Coppola a cselekmény idejét a XIX. század utolsó évtizedéből a hatvanas évekbe helyezte, terét a Kongó vidékéről Vietnamba, háttérnek az elefántcsont-kereskedelem helyett a háborút tette meg, és az egyik főszereplő nevét is megváltoztatta. És én, aki oly háklis vagyok az adaptációk hűségére, hogy egyes Jókai-filmeket gyerekkorom óta nem bírok végignézni, ezeket a Coppola-féle variálásokat a világ legtermészetesebb dolgaként fogadom. Mert variálhatott akármit és akármennyit, mégis sikerült neki (egyetlen elem kivételével*) gyakorlatilag a teljes regényt filmre vinni, a megfoghatatlan hangulatával együtt.

Újraolvasás vége. 

Rojtos Gallai ugyan nem pont ugyanazt a módszert alkalmazza meditációra, mint Forrest, és valamivel okosabb is nála; arról nem beszélve, hogy a tízes évek Vajdasága megközelítőleg sem azonos a XX. század második felének USA-jával. Amiről mégis azonnal az amerikai klasszikus jutott eszembe, az az, ahogyan kívülálló marad még akkor is, amikor mélyen benne jár a világ sűrűjében – a mindvégig, még a világháborúban is megőrzött jóság és ártatlan rácsodálkozás – a pofátlan szerencse – no meg az a csöndes szomorúság, hogy azoknak viszont nem tud juttatni ebből a szerencséből, akiknek a legjobban szeretne. 

Az anya, a lány és a női lélek – meg a karneváli kultúra egy igazi urban folk fantasyban (A látszat mesterei)

„Itt is van egy sötét tónus az elbeszélésben. De itt van mellette egy olyanfajta derűs, humoros szemlélet, ami tulajdonképpen a karneváli kultúra sajátja, a rettegés, a félelem feletti győzedelmeskedés eszköze, és mint ilyen, nélkülözhetetlen eleme A látszat mesterei világának. Ezt a típusú elbeszélést nagyon nehéz hitelesen megvalósítani. Kivételes érzék és/vagy tapasztalat kell hozzá, hogy a fenyegetettség érzése és a humor egyszerre legyen jelen a szövegben, ne pedig ingázva, ingadozva, éles váltásokkal. Ha sikerül (és A látszat mestereiben sikerült), akkor az eredmény különleges hangulatú, és így az olvasóban különleges hatást kiváltó elbeszélés lesz.”

Az teljes szövegért kattints a linkre.

Szokatlan vegyüléke ez a könyv történelemnek és műértelmezésnek; legalább kétféle humán tudomány módszereit alkalmazza. Lehet, hogy a mai tudományos élet gyakran mutat fel hasonlót; engem minősít, hogy soha nem találkoztam még vele. Ettől azonban nemhogy elment volna a kedvem a kötettől: még inkább elkezdett érdekelni. 

A kétféle tudományág és látásmód úgy függ össze egymással, hogy Bélyáczot elsősorban nem a történelmi események érdeklik (ettől még természetesen aprólékos gonddal néz utána mindegyiknek), hanem azoknak a hatása az emberi gondolkodásra, illetve annak a gondolkodásnak a lenyomata a művészetekben. Pont az, ami engem is nagyon érdekel, ezért szerettem volna mindenképpen megszerezni.

Újraolvasás vége. 

Fura érzés felnőttként újra látni ezt a történetet. Önkéntelenül felidézni a gyerekkori olvasásokból maradt emlékeket, hozzáadni az eltelt évek tapasztalatait, egyszerre beleélni magam az eseményekbe, és átértelmezni azokat. 

Egyetemista koromban jöttem rá, hogy ennek a történetnek több köze van az eposz műfajához, mint a regényéhez. (Azóta készülök az újraolvasásra, aztán ez a súlyos-szörnyű március hozta meg az alkalmat és az ötletet.) Több itt a mitológiai alak, mint a földi ember; még szerencse, hogy az előbbiekből is léteznek a nagyok mellett kicsinyek, a tragikusak mellett komikusak is. Még nagyobb szerencse, hogy Móric bácsinak a kisujjában voltak mind.