Ez egy kincs. És bolondok ezek a mikronézek, hogy nem sáfárkodnak vele ügyesebben. 

Bernart munkája történetírói munka. Hogy miből áll? Hát nevezetes családok eredetmondáiból (egyik teknőstől, másik gyíktól származik), a kókuszpálmának és termésének felhasználási módozataiból, népdalokból, varázsigékből, felfedezésekből és szigetépítésekből. Az apró betűs részben (nem túl véres) háborúk, békekötések és területfelosztások is szerepelhetnek, sőt felbukkan egy-két gyarmatosító jellegű nép is, egymást váltva aszerint, hogy éppen mi zajlik a sziget határaitól cirka húszezer kilométerre, a bolygó másik felén. Franc se érti, minek ölik azok ott egymást. 

Igenis, kérem. Ez történelem. Miért, mondta valaki, hogy a történetírás csak úgynevezett nagy emberek cselekedeteiből állhat? 

Úgy kezdődött ez az egész, hogy Luelen Bernart, Ponape (mai átírással Pohnpei) szigeti lakos, amikor már jóval elmúlt hatvan, rájött, hogy ő még emlékszik ugyan a gyarmatosítás, sőt a keresztény hittérítők előtti időkre is, de rajta kívül nem sokan, a szóbeli hagyományozás ereje fogy, a világ pedig észvesztő gyorsan változik még Óceániában is. Európai történelemkönyvet életében nem látott, a tőle húszezer kilométerre fekvő területek háborúinak értelmezését rég feladta, a missziós iskolában viszont megtanult pár idegen nyelvet meg a protestáns hitet,* a Bibliából pedig megtudta, hogy a történelem megírásához mindenekelőtt számozott fejezetekre és versekre kell osztani egy könyvet. Ezenkívül még papírra, tollra és az emlékezetére volt szüksége, és lőn. 

Lőn Ponape történelme az első mitikus felfedezők korától a német uralom végéig – illetve teknős-totem legyek, ha pontosan meg tudom mondani, hol ér véget, mert az idősíkok úgy váltják egymást ebben a történelemben, hogy a modern regény elbújhat mellette. Két ponapei állam hatalomváltási küzdelme mintha hangyányit fontosabb volna, mint a világháború (amint hogy az normális is); és a „külföldiek” legmaradandóbb vívmányának az tűnik, hogy behozták a kókuszpálmát. No meg természetesen a keresztény hit elterjesztése, amely azonban nem akadályozza meg sem az őslakókat abban, hogy az ellenségük háza alá száraz fűből készült fonatot és folyami kavicsot ássanak, mert attól megbetegszik, sem Bernartot abban, hogy ezt belevegye a memoárjába.

Ami az én olvasatomat illeti, két nagy tanulságot tudok levonni a könyvből: 1. nincs a világnak oly kicsiny darabja, hogy össze ne lehessen veszni rajta: lám, a Kecskemét méretű Ponape szigetén is öt (!) állam (!) alakult ki és maradt fenn pár száz évig; 2. mihelyt az összeveszés nem eredményez feltétlenül öldöklést, mindjárt fenntarthatóvá válik a terület kultúrája. Az európaiak érkezése előtti ponapei csaták ugyanis oly mértékig képesek szórakoztató látványossággá válni, hogy a katonáskodás másodrendű szolgálattá minősül, elmaradván a kapálás mögött. Szimpatikus népek ezek a ponapeiek. A húsvét-szigetiek példát vehettek volna róluk. Ritkán érzem úgy, hogy egy-egy egzotikus területet, amely a világolvasás közben sorra kerül, meg is szeretnék látogatni. Hát ez pont ilyen ritka eset. És akkor még Nanmatolt*** meg se említettem.

Bernart könyve azok közé tartozik, amelyek már attól tíz pontot érdemelnének, hogy egyáltalán léteznek, mégis kénytelen vagyok levonni tőle, szubjektív okból: irtó nehezen olvasható könyv ez. Nemcsak hogy egész más felfogással íródott, mint amihez hozzá vagyunk szokva (ettől természetesen nagyon érdekessé is válik), de érezhetően számít is arra, hogy ezt a felfogást az olvasó születésétől fogva ismeri. Azaz hangsúlyozottan nem kívülállóknak készült. Úgy is vált helyi klasszikussá, hogy évtizedekig kéziratos változatokban keringett a szigeten: olvasták emlékezet-fenntartónak, identitásteremtőnek, no meg persze szórakozás céljából is. Én viszont, szegény európai olvasó, hatszor kezdek újra egy oldalt, mire nagy vonalakban felfogom, ki kire miért haragszik. A népdalok olvasása közben pedig kétsoronként azt is elfelejtem, hogy egyáltalán könyv van előttem.

Amikor 1977-ben kiadták, az első olyan történelmi munkák között volt, amelyek egy őslakos nézőpontjából mutatják be Óceániát – és tudtommal sajnos azóta sincs sokkal több. Ami még rosszabb: ezt se nyomták újra. Évekig kell kergetni a neten, mire egy példányát meg lehet kaparintani, pedig mióta az ilyen magamfajta világolvasós fanatikusok terjedőben vannak, még a kereslet sem hiányzik.** De a legszomorúbb az, hogy tudtommal azóta se született mikronéziai (vagy legalább környékbeli) író tollából SEMMI, ami Bernart szövegén alapulna. (Pedig létezik mikronéziai irodalom; nemrég jelent meg az első antológiájuk.) Gyakorlatilag akármit lehetne írni belőle, történelmi regénytől kezdve sci-fin keresztül mágikus realista családtörténetig. Istenem, csak legalább ezt a fantasztikus Nanmatolt használná már ki valaki, hát mi kell nekik több a Csendes-óceán Velencéjénél?! Legalább akkora szám, mint a húsvét-szigeti szobrok, csak nagyságrendekkel több sztorijuk van róluk, és hozzá se nyúlnak, bolondok ezek?! Nézzék meg, mit csinál a saját hazája kultúrájának népszerűsítéséért a tongai író; pedig ott három egymásra rakott kő jelenti a titokzatos építészet tetejét, mégis mennyivel többet kihoz belőle!

Nanmatol (Nan Madol): feldarabolt bazalttömbökből jóval az európaiak ideje előtt épült mesterséges szigetek rendszere. Bernart könyve szerint uralkodói székhelynek és arisztokraták temetkezési helyének használták. Évtizedek óta idegesíti a régészeket és az írókat. A fotót Patrick Nunn készítette, itt találtam.

Köszönöm kolléganőmnek, hogy megkaphattam és olvashattam.

* Japánul is megtanult volna, hiszen az kicsit közelebb esett, és a harmincas években már szintén nem kevés befolyással bírt Mikronézia történelmére. Csak a japánok tettek arra magasról, hogy őket értsék Mikronéziában, úgyhogy Bernart se szótárhoz, se nyelvkönyvhöz nem juthatott. 

** A kiegészítő kötetét pedig éppen reménytelen. Az előszóból tudtam meg, hogy olyan is volt neki, ugyanilyen vastag, és a fordítók mitológiai-természetrajzi-nyelvészeti stb. jegyzeteinek többsége abba került bele. Ebben a kötetben csak azok szerepelnek, amelyek elengedhetetlenül fontosak a történetek megértéséhez. Webboltokban éppen csak a nyomát lehet fellelni annak, hogy ennek valaha léteztek példányai is. 

*** Stingl könyvében találkoztam vele először, ott Nan Madol néven említik, bele is zúgtam azonnal. Az magyarul is olvasható, csak ajánlani tudom.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Pontszám: 10/8