Ez a nő se akármiért kapta a Nobel-díjat. 

Persze nem erre a könyvére, ahhoz még tíz évet érnie kellett, de azért előgyakorlatnak egyáltalán nem volt rossz ez sem. Került bele olyan elem, amit nagyon a kordivat diktált bele, és olyan is, ami ma már vállalhatatlan, de cserébe elképesztően jól tud valamit, amire még ma is jóval kevesebb példa akad, mint kellene. 

Realista-naturalista stílusban megírt regényről beszélünk, ami azt jelenti, hogy majd' hetven oldalon keresztül töményen kapjuk az előzményeket, vagyis egy zűrös család bonyolult viszonyainak leírását, amelyben mindenkinek megvan a maga igaza, és mindenki el is mehet vele a sóhivatalba. De nem megy, inkább szép lassan tönkreteszi a többiek testét-lelkét, hogy két Ibsen-dráma kitelne belőle. (Érzékelhetően verseng vele Undset; nem lehetett egyszerű egy ekkora egyéniség árnyékában norvég írónak lenni, főleg nőként.)

Sajnos nem drámát írt belőle, hanem regényelőzményt, ami 1914-ben teljesen rendjén való volt, a mai olvasó számára viszont már elég fárasztó: csak mesél, mesél és mesél, elmegy hetven oldal, és még nem tudjuk, hogy ez már a történet vagy mi. Az igaz, hogy mesélni nagyon tud. Többször említettem már, mennyire szeretem az északi mesemondó néniket, főleg ilyenkor télen. Az már az első oldalakon megtapasztalható, hogyan csinálja: valami eszement ügyesen kapcsolja össze az andalító-bájos természetleírást vagy a melankolikus-finom lélekrajzot a naturalisztikusan ábrázolt brutalitással. Nem arról van szó, hogy a szép máz mögül előtűnik a gonosz igazság – ennél bonyolultabb a helyzet: a kettő egyszerre van jelen, és nem zárja ki, és nem is semlegesíti egymást. 

A ház mellett, afféle drótkerítéses baromfiudvarban, egy tyúk vezette csirkéit. E parányi, világos gombolyagok csipogva szaladtak az anya szárnyai alá, amikor a kislányok előrerobogtak s bedugták ujjaikat a kerítés hálóján. (...) Csakugyan, egy picike, barna kakas éppenséggel nem próbált menekülni a fürge ujjak elől, legföljebb fejét húzta be, holmi halk prípegéssel. 

Torkild meglátta rögtön, hogy a csibe hasából kilóg egy darabka sárgavörös bél. Szegényke, bizonyára beleakadt a kerítés drótvégébe. S most egyik testvére, megfeledkezve az első rémületről, odament hozzá s nekikapott a lecsüngő belsőrészeknek.

Torkild benyúlt, megfogta a szegény kis jószágot s kicsavarta a nyakát. 

Tiszta jó szándékból, a gyerekek szeme láttára. És ő egy kedves, aranyos, gyöngéd férfi. Mint ahogyan a másik kiscsibe is, aki bele akar enni a testvérébe, édes kis puha jószág.

Na, ez megy itt végig. Illetve nem végig, mert a vége előtt húsz oldallal meggondolja magát, és olyat fordít a cselekmény logikáján, hogy a képtelen végkifejlettől a fal adja a másikat. Ezért vontam le az egyik pontot. A másikat azért, mert a mesemondás lassúsága időnként nekem is sok volt, még azzal együtt is, hogy az olvasó soha nem tudhatja, mikor kap ettől a szelíd, békességes elbeszélőtől egy-egy piszkos nagy pofont. Mondjuk, mert ugyanezen a hangon hangzik el egynémely információ kisgyerekek szexuális zaklatásáról, halvaszületésről vagy kábítószer-függőségről. Ehhez a kontraszthoz nagyon értenek ezek az északi mesemondó nénik, ezt csinálja Lagerlöf is, vagy Ezera vagy Belševica, mindnek megvan rá a maga sajátos receptje, csak néha azért tényleg túl sok a körítés. 

Abba nem kötök bele, ahogy a század eleji nőmozgalmakat ábrázolja a regény, bár meglehetősen igazságtalanul teszi. Például erős iróniával ábrázolja az egyetlen szereplőt, aki nagyon szeretne a neki megadatott női szerepektől szabadulni – ugyanúgy, ahogy az Ibsennel versengő Undset, akitől emiatt képmutatásnak tűnik minden, a korszellemhez illeszkedő gúny. Függetlenül attól, hogy az illető szereplő viselkedése általában véve visszatetsző-e vagy nem, a szájába adott szavakat pedig hitelesnek lehe-e tekinteni vagy nem. De nem kötök bele, mert először is nincs értelme számon kérni a mai tudásunkat egy százéves regényen – legfeljebb felhívni a többi olvasó figyelmét, hogy ne csak ezen a szövegen (és hasonló felfogású szövegeken) akarják tanulmányozni a feminizmus történetét, mert meglehetős egyoldalú megközelítésre jutnak –, másodszor...

...másodszor vegyük csak észre, mennyire képtelen az a bizonyos szereplő kitörni a helyzetéből, és mennyire nem pusztán a saját hibája ez. Mennyire pontosan megfogalmaz olyan dolgokat, amelyeket ma is inkább elfelejteni szeret(né)nek (pl. házasságon belüli nemi erőszak). Külön hadd emeljem ki, hogy az ösztönök ábrázolásában az egész regény mennyire szókimondó a maga szelíd módján. A női szereplők ugyanúgy vágynak a szexre, mint a férfiak, végiggondolják és értik a saját vágyaikat, és ugyanúgy hülyeségeket csinálnak, hogy hozzájussanak, nemcsak ez az egy, akiről fentebb szóltam. Anya és gyerek testének összetartozásáról is sokat meg lehet tudni, és arról, hogy milyen irgalmatlanul nehéz feldolgozni az elszakadást. Ami pedig általában a regénybeli sorsokat illeti: az egy dolog, hogy a regény fő nőalakjai között alig akad, aki célt és értelmet tud találni az életének, házasságon belül vagy kívül** – de azt se felejtsük el, hogy a férfiak ugyanígy járnak ám. Álmaik netovábbja maximum egy előnyös hivatali állás lehet egy az átlagnál talán kevésbé koszos városban; életük asszonyáról pedig rendre le kell mondaniuk, vagy azzal a tudattal együtt élniük, hogy árulással és erőszakkal jutottak hozzá. 

És akkor szóljak a férfi főszereplőről is. Sokat. Mert lámpával kell keresni az olyan alkotót, aki úgy tud létrehozni egy ilyen figurát, hogy nem esik bele az illúziók csapdájába. (Undset se teljesíti egészen hibátlanul a feladatot, de óriásit lép előre, az tuti.) No meg azért is, mert Torkild alakjának látszatra a világon semmi köze semmiféle nőkérdéshez, gyakorlatilag meg ezer szállal kötődik hozzá: abszolút férfias, számos olyan tulajdonsággal, amelyeket a társadalmi elvárások nőkhöz szoktak kapcsolni. 

Most nagyon szeretném, ha valamely férfi ismerősöm elolvasná ezt a könyvet, és megmondaná nekem, hogy hiteles-e az ábrázolás. Mert engem meggyőzött Undset, hogy sikerült belebújnia egy férfi nézőpontjába, és pontosan megjelenítenie azt a típust, aki kedves, gondoskodó, érzékeny (attól, hogy nem fakad sírva, hanem odavág, az érzékenység még érzékenység marad), irtó nehezen kommunikál, és ő maga sem veszi észre, mennyire önző tud lenni. A fenti idézet a csibe-testvérekről minden további nélkül lehetne az ő családi kapcsolatainak metaforája. (Igaz, egy idő után szembesül a saját önzésével, és a kommunikációban is fejlődőképes.*) Egyszerre látjuk vonzónak és taszítónak. Sokszor és sokan elmondták már, milyen ereje van annak, és micsoda értéket tud képviselni, ha valaki éveken át tartós, egyenletes lánggal ég. Jóval kevesebb példát tudok arra, hogy megmutassák azt is, mennyi kárt tud okozni az ilyen ember éppen azoknak az életében, akik a legközelebb állnak hozzá – miközben egyébként értékes és szerethető marad. 

Évről-évre egyetlen célként fűtötte, hogy megnyerje az asszonyt, tökéletes boldogságát. Hogy maga törődött-e a másik boldogságával? Kénytelen-kelletlen beismeri most: eddig nem gondolt rá. Persze szívesen boldogította volna őt, hisz ebben rejlett saját üdvének föltétele. Viszont mindenáron el akart jutni hozzá, még mindkettejük balsorsa árán is.

Hát még arra, hogy ennyi megértéssel viszonyuljon egy író ahhoz, ha valaki éveken át tartósan, egyenletesen nem bírja szeretni a másikat, és attól még nem lesz se szívtelen, se értéktelen. 

Nos, így fest a Nobel-alapanyag. Érdemes megnézni közelről.

A fordításról: Kellemesen csalódtam Hajdu Henrikben. Régies a szöveg, állítólag koránál régiesebb, de ez most nem zavart (pedig úgy tudom, hogy Undset stílusa eredetiben igencsak modern), hiszen különben szépen, gördülékenyen folynak a mondatok. Azt nem tudom, mennyit rövidített a szövegen. De a csúcson kell abbahagyni: soha nem olvasok tőle többet Undsetet. Legendásan rosszul fordították a szerző műveit a háború előtt, és ez alól Hajdu se kivétel. A szerzőt Nobel-díjassá tevő Kristin Lavransdattert megcsonkítva/átdolgozva adták a külföldi közönség kezébe nálunk is, sok más európai országban is. Aki hozzájuthat, inkább az új angol fordítást szedje elő. (Itt írtam róla.) Nálunk egy művét fordították újra a közelmúltban, azt szintén tudom ajánlani. Hogy a többi újrafordítása hol késik, fogalmam sincs. 

* Szerintem túlságosan is, ebben az ábrázolás hibáját látom, de az ezért való pontlevonásról már írtam fentebb. Igaz, hogy nagyon súlyos tragédiákon megy keresztül, azok meg időnként azért erős józanító hatással lehetnek az emberre – ha éppen nem hazudik saját magának. Aminek pont az ilyen érzékeny ember esetében megvan az esélye.

** Betzy kivételnek tűnik, viszont ő helyzeti előnnyel indul. Az ő korában nem szokott olyan józan lenni az ember, hogy észrevegye, ki az, akivel nem szabad tartós kapcsolatot létesítenie (egy olyan történelmi időszakban, amikor még a mainál is jobban elvárták az embertől, hogy minél hamarabb tartós kapcsolatra találjon, főleg, ha le is feküdt az illetővel), mert kölcsönösen boldogtalanná fogják tenni egymást. Az is igaz, hogy jóval kevésbé érzékeny lélek, mint bármelyik másik szereplő, és jóval könnyebben ítélkezik. Az más kérdés, hogy a regényben úgy igazolódik az ítélete, hogy azt bizony írói hibának kell tekintenem. Az egy dolog, hogy pár dologban akár igaza is lehet, az meg egy másik, hogy ha egy ilyen harsány és sajátos humorú – ha nem volna olyan kedves, azt kellene mondanom, hogy bunkó – ember ennyire direkt módon beleszól az érzékeny és erős emberek életébe, az tapasztalatom szerint nem használni szokott. 

Pontszám: 10/8