Ez a kötet nem egészen azt adta, amit az első és a második rész olvasása után vártam. Hanem sajnos kevesebbet. Körülbelül az utolsó ötödéig számomra egy szinten volt a második résszel; komoly értékeket találtam, párhuzamokat fedeztem fel más alkotói világok és Herbert világa között, tanultam is belőle – szóval jól elvoltam. Aztán a végkifejlet az egészet jól agyonverte. Úgyhogy most elmesélem, miért érdemes (szerintem) tovább olvasni a sorozatot, meg azt is, miért nem fogom tovább olvasni egy pár hónapig. 

Fenntartom, hogy Paul Muad'Dib Atreidesnél érdekesebb jellemű és sorsú szereplőt elenyésző számban lehet találni a kultúrában: messiás, aki nem akar messiás lenni, küldetéses hős, aki a saját küldetésének a kritikája is egyben. A második részben végig nagyon erősen lehetett érezni, hogy nemcsak vezeti a rábízott közösséget, hanem szembe is megy annak elvárásaival. Hogy ebben a kötetben szerepel vagy nem, az kezdettől fogva intenzíven foglalkoztatja/idegesíti a szereplőket, és igen sokáig nem tudnak döntésre jutni. Én meg addig örülök. A Prédikátor ugyanis, aki vagy azonos vele, vagy nem, önmagában is majdnem ugyanolyan érdekes. A megjelenése az ókori mondák Teiresziászát idézi, mégpedig nemcsak Herbert részéről szándékosan, hanem a saját részéről is, mert a szerepet úgy viseli, mint valami öltözéket.* Sőt, páncélt. A megjelenésén és a hangján kívül szó szerint semmire nincs szüksége, úgyis mindenki összecsinálja magát a jelenlétében. Amint az rendjén is való egy olyan ember esetében, aki látványosan élet és halál határán billeg, hiszen ki tudja, kit ránt magával a következő pillanatban odaátra. 

Az Arrakis világa amúgy is elég instabil. Az, hogy egyetlen generáció életében, néhány évtized alatt zajlik le az az ökológiai változás, amelyikre kicsivel korábban még több száz évet akartak szánni, nem marad következmények nélkül. (Nem is tudom, honnan ismerős.) Nemcsak a természeti környezet alakul át, hanem a társadalom is; az ember gyorsan felejt, még a fremenek is, és a „vizes” világba születő nemzedék éppen úgy megtagadja elődeit, mint az elődök őket. A régi vallás helyére Muad'Dib tanításai lépnek (frászkarikát: nagy részüket nem is ő találta ki, csak a szájába adták, vagyis tulajdonképpen közösségi alkotások), aztán azok is eltorzulnak, szétfolynak, támaszt nem nyújtanak, de öldökölni azért még lehet a nevükben.** Meg üvöltözni a vásártéren, és másokat szórakoztatni vele, ha éppen látomása támadt az embernek. (Az zseniális jelenet.) Ha van hibája ennek a világábrázolásnak, az legfeljebb az egyoldalúsága lehet: kizárólag konzervatív szereplők szemével látjuk, vagyis föl nem merül, hogy a megváltozott világ akár értéket is képviselhet. Még csak meg sem próbálják megérteni az új világba születetteket. 

Az identitás kérdésénél fontosabbat nehezen lehetne találni a regényben, hiszen három olyan szereplő áll a középpontban, akik évezredekre visszamenő emlékezettel, sok-sok nemzedék tudásával születtek a világra, és mivel számukra lehetetlen a köznapi értelemben vett „én”-t kialakítani, más megoldásokat kell keresniük. Ez már a korábbi kötetekben is súlyos teherként jelent meg, de a Children of Dune-ben bontja ki Herbert igazán az ötletet pszichológiailag, mitológiailag, meg még vagy hatféle -lógiailag, olyan alaposan és hihetően, hogy az ember legszívesebben keresni kezdené a környezetében a példákat. Elképesztően ötletesen nyitja meg a tudatok, a generációk, sőt a nemek és a testek határait. Egyik ámulatból a másikba estem. Legfeljebb azon morogtam magamban, hogy a nőknek már megint milyen hálátlan szerep jut, de hát ettől a könyv nem lesz jobb vagy rosszabb. 

A fentieken kívül nagyra értékelem még az új szereplőt, ezt a Farad'n nevűt, akit még rendesen ragozni se tudok, ha éppen nem angolul beszélek. Ahogyan Paul alakja Arábiai Lawrence-ét idézte nekem korábban (erről utóbb megtudtam, hogy Herbert részéről szándékos volt az utalás), úgy Farad'n Graves regényének Claudius császárát, mármint amíg még nem császár. Utálja, ha a nevében disznóságokat művelnek; felnőtt létére az iskolapadban is szívesebben ülne, mint a trónon; és addig érdeklik a nagy események, ameddig hagyják a háttérből figyelni. Nem mondom, hogy nem értem meg. 

Na, ezt az élményt vágta nekem agyon a végkifejlet. A legérdekesebb szereplőt eleve leleplezni se volna szabad, csak eltüntetni a balfenéken, de ha már leleplezik, legalább hagynák meg neki az egyetlen logikus döntést. Amelyet egyébként meg is hoz, ám ne vidulj, olvasó: két oldallal később minden ok nélkül száznyolcvan fokos fordulatot tesz, olyan múltbeli dolgokat vall be, majd olyan újabb dolgokba fog, amelyek semmilyen módon nem következnek a jelleméből; mindezt pedig azért, hogy a történetszálát úgy zárják le, ahogy simán le lehetett volna fordulat nélkül is. A második legérdekesebb szereplőről, akinek korábban sikerült egyensúlyba jutni önmagával és a külvilággal, és meg is fizetett mind a kettőért, magától értetődő módon derül ki, hogy végig hazudott, amivel rögtön meg is szűnik érdekesnek lenni. A harmadikat elintézik kettő mondattal. Azt már említeni se kell, hogy egy-két rokonszenves mellékszereplő élete csúnya és értelmetlen véget ér. Abban az egyben legalább egyetértettem a többi szereplővel, hogy ez szörnyű pazarlás. 

Mellesleg ez a pazarlás az egész regényre jellemző, úgyhogy ha a végét el nem rontja Herbert, tőlem akkor se kapna tíz pontot. A szereplők egyszerűen képtelennek tűnnek rá, hogy egymás legyilkolásán kívül bármi más megoldást találjanak bármilyen jellegű konfliktusra. Az, hogy a fejük fölött állandóan ott lebeg az erőszakos halál réme, egy ideig feszültséget okoz, nyolcvan-száz oldal után viszont már csak unalmat. Legfeljebb elmereng időnként az olvasó, hogy egy sok-sok évtizednyi munkával felépített, mindenféle próbatételek által megedzett személyiséget mily sebesen és visszavonhatatlanul tud megsemmisíteni egy ostoba vasdarab. A Lost utolsó évadaiból is többek között emiatt lett elegem, pedig az elejét hogy szerettem. A tűz és jég daláról nem is beszélve (bár azt attól még tovább fogom olvasni, ha Martin bácsi egyszer végre lesz szíves megírni). 

Ezt is tovább olvasom majd egyszer, de már csak jövőre. Most egyéb klasszikusok következnek, aztán pedig a Hyperion. 

FRISSÍTÉS: A Hyperion megvolt, sőt a Dűne-sorozatot is folytattam. 

* SPOILER: Úgy értem, biztos, hogy a szereplő konkrétan tudja, hogy létezett olyan mondabeli alak, hogy Teiresziász, és direkt mutatkozik olyannak, amilyen ő volt, mert azt is tudja, milyen félelmeket ébreszt fel így az emberekben. Egyébként ez az első olyan része a sorozatnak, amelyikben név szerint is említik a görög mondák szereplőit. 

** Komolyan mondom, Az ember tragédiája jutott az eszembe. (Itt írtam róla.) Nem azért, mert annak a vége is sci -fi, hanem azért, mert pont ugyanezt a (tudtommal a német romantikából eredő) felfogást képviseli: egy eszme megszületik, győzelemre jut, a győzelem pedig tönkreteszi és elsilányítja. 

Pontszám: 10/7