Magyar, közép-európai, kelet-európai, esetleg kombinálva. Értelmiségi. Legalábbis igyekszem. 

Identitásom egyik eleme sincs bebetonozva örökre. Időről időre újra meg kell határoznom magam, akár belső igényből, akár azért, mert valamelyik elemen a történelemnek kedve támad keresztülgyalogolni. Jelenleg ugyanezt végig kell csinálnia rajtam kívül még nagyon sok embernek, főleg a Lajtán innen. Szeretném, ha minél többen megérnénk az önmeghatározások végét. 

Ehhez akarok hozzájárulni ezzel a poszttal. Nem áltatom magam azzal, hogy bármilyen konfliktust megoldhatok vele, de legalább nehezíteni nem fogom senki dolgát. Nem értékteleníthetem el a birtokomban levő információkat azzal, hogy hallgatok róluk. Az olvasás tájékoztat és identitást képez, mi pedig tapasztalatom szerint keveset olvasunk a szomszédos népek irodalmából. Ezért nem is vagyok benne biztos, hogy igazán ismerjük egymást, pedig az nemcsak akkor fontos, ha barátkozni akar az ember, hanem akkor is elemi érdek, ha ellenfélnek tekinti a másikat. (Más kérdés, hogy ellenfél marad-e, akit már ismerünk. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.) 

Mindkét szerzőtől rég terveztem már olvasni, de nem ilyen szomorú apropóból. Jobb lett volna abban az időben, amikor Kárpátaljára vittem az osztályomat, vagy még inkább akkor, amikorra a munkácsi testvériskola diákjait vártuk látogatóba. Aztán először kitört a covid, aztán a háború. Persze ez a kis könyv bármely időben szép marad – az olvasás nehezedik. 

Aztán február 24-én kikerült a közösségi oldalakra Balla D. Károj (szándékosan így írja a nevét, ezért innentől én is így fogom) aznap született verse, magyarul és angol fordításban.* Ebben a több mint húszéves kötetben az nem szerepelhet, mégsem indíthatom mással az értékelésemet, mert ennek hatására mentem be sürgősen a könyvtárba:

Minimalista-látomásos díszlettel indult, a stand up comedy stílusában elmondott, roppant műveltséganyagot átadó előadással végződött a FreeSZFE Egyesület és a budapesti Pinceszínház Hová tűnt Odüsszeusz? című közös produkciója.

Egy beavatószínházi előadássorozat első epizódját láthatta a közönség február 13-án, vasárnap délután és este. A sorozatot hétrészesre tervezik, előreláthatólag minden hónapban egy kerül majd színre, a központi kérdése pedig: miről szól itt, most, a mi számunkra az Íliász és az Odüsszeia? Az első epizód két fiatal színészt és egy egyetemi tanárt léptetett színre, hogy segítsenek megtalálni a válaszokat; a közönség pedig egyszerre szórakozott és művelődött. 

Az előadásról írt tudósításom a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa.

Ebbe is azért kezdtem bele, mert iskolai munkához kellett, de aztán érdeklődésből fejeztem be. Komolyan érdemes leporolni ezeket a viszonylag keveset forgatott novellaírókat, hogy ne csak egy-egy név legyenek a tankönyvben – vagy még annyi se.* Számos tehetséges szerző alkotott a századfordulón, akiknek az emléke csak azért halványult el, mert egy csapat zseni következett utánuk, akiket ma úgy hívunk, hogy nyugatosok. Több évtizedes életműből válogatták ki ezeket a szövegeket még a harmincas években (Hatvany Lajos írta az előszót hozzájuk), téma és időszak szerint elrendezve szépen, és akárki válogatta, ügyesen csinálta, mert legalább háromnegyedük ma is könnyen olvasható. Mégpedig ingyen, a MEK-en.

Ez is azok közé a könyvek közé tartozik, amelyekről nem is hallottam volna, ha nem kezdek el az iskolai munkámhoz századfordulós novellásköteteket keresni. Bródy Sándort olvastattak velem egyetemista koromban, Czóbel Minkáról is hallottam (bár nem novellaírói minőségében), de az újonnan felfedezett Cholnoky Viktorról vagy Fehér Juditról egy szót se szóltak nekem. Az előbbin csodálkozom, az utóbbin nem: vén vagyok, mint az országút, mikor pedig ezzel az életművel újra foglalkozni kezdtek és kiadták, régen elvégeztem már az egyetemet. Most viszont adta magát, hogy Bródy Sándor novelláival párhuzamosan olvassam a felesége könyvét is.*

Ez a sci-fi az idegenségről szól és a közvetítésről. Arról, hogy két faj könnyebben tud egymással normálisan együttműködni egy közös cél érdekében, mint két ember. Szóval akkor igazából nem is sci-finek kéne hívni, hanem realitynek. 

Én úgy vagyok beállítva, hogy a háttérvilág felépítése kb. háromszor annyira le tud kötni, mint a cselekmény. Ettől a regénytől pedig nem is csak egy, hanem mindjárt háromféle fiktív háttérvilágot kaptam. (Sőt.) Gyerekkoromban pár hónapig csillagász akartam lenni, és az érdeklődés a mai napig megmaradt, de még az űrutazásnál is jobban lenyűgöznek a különféle értelmes fajok, gondolkodásmódok és az általuk létrehozott kultúrák leírásai. Különösen, hogy még a gondolkodásmódok történetét is megkapom (alternatív antropológia dióhéjban – végem van!), sőt azt is – azt csak igazán! –, hogy mit jelent egyik nyelvről/gondolkodásmódról a másikra fordítani, vagy hogy mi történik annak a tudatával, aki több faj több nyelvén is megtanul.* Ahogy különféle fajok megtalálják a közös hangot még a leglehetetlenebb helyzetekben is, az gyönyörű. 

Réges-régen ideje volt már ennek az antológiának. Ahogy az előszó írja: be kellett bizonyítani a nagyvilág számára is, a saját maguk számára is, hogy a mikronéziai kultúráknak hangjuk is van. Nemcsak európai antropológusok által összegyűjthető népköltéseik (nem mintha azok nem lennének fontosak), hanem a hagyományaikat a modernnel és posztmodernnel ötvöző verseik, novelláik, esszéik, röpirataik, drámáik és regényeik is. (Utóbbiak természetesen nem kerültek bele teljes egészükben a kötetbe.) Isten áldja Evelyn Florest (föntebbi fotó) és Emelihter Kihlenget (lentebbi fotó), hogy ekkora munkát végeztek. Hogy régit és újat egyaránt felkutattak, gondoztak, elrendeztek. 

Az iskolai munkámhoz keresem kevésbé ismert, de attól még jelentős szerzők novelláit a századfordulóról.* 

Ennek a kötetnek már azért tíz pontot kellene érdemelnie, hogy egyáltalán elkészült. Hogy a 2000-es évek elején segített visszahozni a magyar irodalmi köztudatba „az anarcsi boszorkány”-t, aki a Sorbonne-on végzett. Az ő sajátos modernségét, realista-impresszionista prózáját, amelyben annyi ígéret van. 

Czóbel Minkára a versei hívták fel a figyelmemet annak idején egyetemista koromban. Vizsgatétel volt, de konferencia-előadást is hallgattam róla. Másodvonalbeli költő, akitől sokat tanultak a nyugatosok, aztán szerették elfelejteni, kitől tanulták azt a sokat.

Tavaly ősszel, Dűnére várva kezdtem el ismét űroperákat olvasni. Két amerikai sorozatból öt regényt sikerült abszolválni januárra, amikor is úgy döntöttem, mielőtt folytatom őket, a műfaj magyar képviselőire is kíváncsi vagyok. Persze megint egy sorozatba sikerült belenyúlnom, a kötet utolsó lapjain függővéggel. De én egy hős vagyok, és megállom, hogy folytassam. Előbb akkor is a megkezdetteket fogom befejezni. Hosszú még ez a 2022. 

Szakmai érdeklődésből elkövetett, előre megfontolt szándékú olvasásról volt itt tehát szó. Közvetlenül a Dűne- és a Hyperion-regények után azt figyeltem leginkább árgus szemekkel, mitől sajátosan magyar, mitől közép- vagy kelet-európai Az ogfák vöröse. 

Egzotikus-vicces anekdoták, csattanós minidrámák, ügyes kis karcolatok, egy-két Jókai- meg Shakespeare-fanfiction és klasszikus weird. Nagyon szecessziós. Egyéb idegesítő tényező nincs, őszintén nem értem, miért nem nyomták ezt az életművet hamarabb a kezembe. Ha jól emlékszem, úgy került hozzám, hogy járt nekem az antikváriumból egy ingyenkönyv. 

A századforduló jellegzetes figurái közé tartozott, abból a nemzedékből, amelyik már nem érte meg a világháborút. Látszik is, mert legalább annyi optimizmussal ír, mint amennyi iróniával. Egy nagyon művelt, játékos gondolkodású ember írásai ezek, sok-sok információval és látható könnyedséggel megalkotva.