Az első kötet nagyságát semmiféle folytatás utol nem érheti. 

De azért igyekszik. 

Azt a vonalat, amelyik nekem a legjobban tetszett, ez a történet is folytatja: Paul még mindig nem akar messiás lenni, kényszerként és ketrecként éli meg a szerepet. Ugyanakkor neki is, Herbertnek is javára írandó, hogy a messiásként végrehajtott cselekedeteiért nem másokra tolja a felelősséget, hanem saját maga vállalja, akár irracionális mértékben is.

Különösen azt a dinamikát érdekes figyelni, ahogyan ember voltát nem veszíti el Paul, bármennyire is igyekeznek belőle istent csinálni – és ezt, mármint hogy a Muad'dibjüknek van képe emberként viselkedni, a hívei időnként szabályos sértésként kezelik. Mindkét fél részéről érthető a dolog, de együttérezni csak az egyikkel tudok.

Kivétel persze az az egyetlen alárendeltje, aki még a régi időkből való, Leto herceg udvarából, ahol annak idején gyakorlatilag egyenrangúak viszonyává vált a hierarchia.* Ő (kinek kilétét elárulnom durva spoiler lenne) veszélyesen közel is kerül az Atreides család tagjaihoz; és ezt a veszélyt nemcsak a Muad'dib-hívők érzékelik, hanem ő maga is. Meg persze Alia, aki egyfelől osztozik Paul hasadtságán, másfelől egész másképpen éli meg a helyzetét, amelybe beleszületett, nem pedig idegen teherként vette át. Pont az a baja, hogy nem „vett át” semmit: hogy a hagyományt, amelyet megkapott, abszolút sajátjának, lényével azonosnak tudja – ha van neki olyasmije egyáltalán, amit „saját”-nak nevezhet. Egyiküknek se könnyű menet karbantartani az identitását. 

Ebben a regényben sem tér, sem idő nincs arra, hogy ennyi önrombolás és -építés mellett még túl sok történéssel is fárasszák a szereplőket. A Dűnében is az a cselekmény, hogy két roppant erejű külső-belső dráma között időnként lőnek vagy menekülnek. Ez nekem nagyon tetszik, más vontatottnak találja. Na, az a más ezt a folytatást még sokkal vontatottabbnak fogja találni, bár harmada sincs, ami a terjedelmet illeti. Az események nagyja a kulisszák mögött történik, örüljünk, ha egyáltalán beszélnek róla, és nem az olvasónak kell kitalálni, mi hogy függ össze mivel. Még jobban fájhat a Dűne-rajongónak a tudományos magyarázatok szinte teljes hiánya. Ez a rész még sokkal kevésbé felel meg annak, amit ma a sci-fi műfajától elvárnak, mint az előzménye.

Én a magam részéről az intrikákat találom fárasztónak. Paulnak megvan az az üdítő tulajdonsága, hogy a radai rosseb akar világuralmat, nem ő. Ő azzal van elfogalva, hogy hogyan találhatja meg a rá váró lehetséges jövők között a legkevésbé rosszat. Ehhez képest az intrikusok, akik szeretnék meg-, illetőleg visszaszerezni a(z elvesztett) befolyást, és ennek jegyében meghitten marják egymást (is), meglehetősen unalmasak. Tíz kalandregényből kilenc tele van velük; egy Paul Muad'dib Atreides kaliberű figura viszont ezer esetből egyszer ha akad. Benne az is borzasztóan tetszik, hogy mit használ legfőbb fegyvereként: azt, hogy az ellenfeleinek dunsztjuk sincs, mire vágyik ő voltaképpen, és ha volna is dunsztjuk, nem hinnék el. 

Az a féloldalas epilógus, amely bolond szentnek nevezi a Dűne messiását, egy egész pontot adott hozzá részemről a könyv megítéléséhez. Még a tarot Bolondja is eszembe jutott.** Ez akár szándékos utalás is lehet (de ha nem az, akkor is tetszik), elvégre a regény szereplői is létrehozzák a saját tarot-csomagjukat, és meditálnak is a lapok jelentésén eleget. Az egyetlen fontos új szereplő sem volna rossz, eltekintve az intrikáitól, amelyeket továbbra is unok. Átváltozókészsége viszont, amelyet hol mutatványoskodáshoz, hol véresen komoly egyszemélyes hadműveletekhez használ, legszebb Ovidius-emlékeimet hozza vissza: Morpheusra emlékeztet, akiről itt írtam, és akit holtbiztos Herbert is ismert. Az Ovidius által feldolgozott antik mitológiában az Álom egyik fia ő, aki ügyesen utánozni tudja bármely ember járását, arcát, hangját, felveszi a ruháit, sőt még a legmegszokottabb beszédfordulatait is. Az egyetlen dolog, amivel Herbert nem számol, az, hogy ilyen figurára kár egyéniséget pazarolni, mert úgyis hamar elveszíti. Egyébként is jó pár antik mitológiai és/vagy mondabeli alakba bele lehet itten botlani... de róluk ismételten nem szólhatok spoiler nélkül.

Sok-sok mitológia, elmélkedés és látomás, nehezen kibogozható összefüggések, kevés esemény. Nem volt ez rossz, ha nem is jutna eszembe a Nagy Műhöz mérni. Még legalább egy kötetét elolvasom a sorozatnak, aztán viszont huzamosabb ideig pihentetni fogom. Megtaláltam ugyanis a kapcsot Simmons Hyperionjával, amely szintén rengeteget köszönhet Herbert világának, és ismerőseim egybehangzó véleménye alapján jobban mérhető a Dűnéhez, mint Herbert saját regényfolytatásai. Inkább azt fogom újraolvasni és folytatni a közeljövőben. 

FRISSÍTÉS: Megtettem, de aztán a Dűne-sorozatot is folytattam, ezzel és ezzel. 

* Persze ez az ő részéről sem jelentett demokráciát. Ellenkezőleg: ahogy Kynes doktor mondja, Leto módszerével lehet csak igazán fanatikus híveket szerezni. Hosszú távon így sokkal stabilabb hatalmat lehet kiépíteni, mint úgy, ahogyan a császár vagy a Harkonnenek csinálják. Ettől lett Leto a Dűnében olyan félelmetes rivális a császár számára. Paul ezt is eltanulta az apjától annak idején (van is egy olyan rész a folytatásban, amelyik a Dűne „francba a fűszerrel, az embereket mentsétek” jelenetére rímel), és nemcsak rajta múlik, hogy sokkal ijesztőbb vezetővé válik, hanem sokkal inkább a megváltozott helyzeten, no meg azokon, akik őt vezetőnek akarják. 

** Ami a tarot-figurákat illeti, Michael Ende feldolgozását szeretem a legjobban, bár ő pont nem a Bolondot választotta. Kazanlár Ámin Emil könyve viszont minden lapot szépen beleágyaz a kulturális hagyományba. 

Pontszám: 10/9