Ötven ponton is lehetne vitatkozni ezzel a regénnyel (fogok is), továbbá egy túlírt monstrum, abszolút életszerűtlen párbeszédekkel, írástechnikai problémák tömkelegével. De valami eszméletlenül izgalmassá teszi egyrészt a mögötte álló irdatlan műveltséganyag, másrészt az, ahogyan ebből a műveltséganyagból hét különböző, mégis egy irányba tartó történetszálat kanyarít. Legalább másfél éve nem olvastam semmit, ami gyakorlatilag* az elejétől a végéig ilyen erővel le tudott volna kötni, és egyáltalán nem kizárólag a cselekményével. Több nagyságrenddel nagyobb figyelmet érdemel, mint amennyit kap, és nemcsak mint ezoterikus alkotás, hanem mint a magyar fantasztikum hagyományának (tudtommal) soha ki nem használt eleme. Én erre nem vagyok hajlandó tíz pontnál kevesebbet adni. 

Polgári ezotéria

Pedig Szepes semmi mást nem csinál, csak fog hét archetípust/mitikus lényt, behajítja őket a XX. század első felének európai és amerikai mindennapjaiba, és mindegyiknek kitalálja a saját történetét. Azt, ami csak azt az archetípust megtestesítő szereplővel, de csak akkor és csak ott történhetett meg. Folyamatosan egymásba játszat konkrétat és elvontat: van cselekmény, de ami történik, az soha nem pusztán a személlyel, hanem az általa képviselt eszmeiséggel, hagyományanyaggal, igazsággal történik. Az bukik meg a személy minden kudarcával, az éled újjá, majd jut győzelemre akkor, amikor a személy rátalál a saját útjára.

Mindegyikük tartozik önmagának is, és mint kiderül, a körülötte levő világnak is azzal, hogy megérti, mi az ő sorsa, és meghozza a szükséges döntéseket, hogy követhesse azt. Csak akkor lehet boldog a magánéletében, ha betölti a személyiségére (archetípusára) szabott szerepet a külvilág számára is.** Ez azonban sajnos nem jelenti azt, hogy minden az ő megelégedésére történne innentől, sőt: borzalmas tragédiák szegélyezik valamennyiük útját. Csakhogy egy ezoterikus műben a halál soha nem végleges, ha pedig mégis, akkor a boldog beteljesüléssel egyenlő, és békét hagy maga után. 

Rá is fér a szereplőkre, mert közben úgy mellesleg lezajlik két világháború. Ahogyan A Vörös Oroszlán messiásváró biztatásának pont 1946-ban kellett megszületnie, úgy a Raguel hét tanítványa is (amelyet szerzője a negyvenes évek végén kezdett, és majdnem harminc évig írt) érezhetően küzd azzal a tudattal, hogy volt itt egy emberi mértékkel nem mérhető, elképzelhetetlenül gonosz korszak a történelemben (és még nincs is vége). Pedig a háborús események viszonylag kevés helyet foglalnak el, mégis ott búvik a háttérben a Márai Sándor-i értelemben vett polgár vágya arra, hogy ha már itt ez a borzalom, akkor legalább jelentést adjunk neki, illesszük be egy értelmezhető történetbe, találjuk meg a módját, hogy kicsiholjunk belőle bármiféle reményt, például azáltal, hogy a halált új lehetőségek kezdetének tekintjük. (Ami nem mentség a gyilkosnak, és a fájdalmat sem szünteti meg egészen.) Itt még a legrosszabbat is helyre lehet hozni, persze iszonyú sok munka és szenvedés árán. „Polgári ezotéria” – szeretném látni ezt a fogalmat az irodalomtörténetben.

Hely az irodalomban

Úgy általában Szepes Máriát szeretném látni az irodalomtörténetben, szénné értelmezve. Elég baj, hogy a regénynek a saját korában esélye nem lehetett megjelenni, és Szepesnek pontosan abban a tudatban kellett megírnia, mint jó barátjának, Hamvasnak a Karnevált vagy az ehhez hasonló esszéit. Amennyiben bármely olvasóm ismer olyan szakirodalmat, amely Szepes műveit, különösen ezt a regényét „legalább” (elég baj, hogy ezt a szót itt használnom kell) a magyar fantasztikus irodalomba beillesztve tárgyalja, ne tartsa magában az információt. (FRISSÍTÉS: Máris kaptam válaszokat! Bőven van még megírni való, de létezik némi szakirodalma a témának!)

Nem mintha azzal hízelegnék a műnek, hogy a fantasztikumba sorolom. Szepesnél egy betű nem számít fantasztikusnak, maximum a regény végén a jövőben játszódó részek, az is inkább sci-fi, mint fantasy. (Utóbbi műfaj elkülönülten a megírás korában nálunk nem is létezett.) Valószínűleg tiltakozna is a minősítés ellen, hivatkozva a tudományos magyarázataira.

Nem, ebben a világban minden reális, még a mágia is. (Éppen ezért nem jelenhetett meg a Kádár-rendszerben.) A hét történet hét főszereplőjének minden cselekedete mágikus, de mind a saját archetípusából következik egyúttal, a tudós szereplők pedig legalább olyan komolyan veszik az okkultizmust, mintha a XIX. század első felében járnánk – egyikük a pszichoanalízissel, másikuk az atomfizikával (!) köti össze magától értetődő módon. Az pedig, hogy a művészet mágikus tevékenység, itt egyáltalán nem metafora. Több ez mágikus realizmusnál: Szepes úgy ír a testen kívülre nyúló akaratról vagy a megfoghatón túli látásról, mint a palacsintasütésről. Mintha abban a világon semmi különleges nem volna, eltekintve attól, hogy egyesek jobb palacsintát sütnek tehetségesebbek, és többet gyakorolnak.*** Várkonyi Varázstudománya tudja ilyen mindennapinak, ilyen természetesnek ábrázolni azt, amit egyébként természetfölöttinek/kitaláltnak tartunk. Nem egy technikára, amit Szepes szereplői alkalmaznak, emlékeztem is Várkonyi katalógusából. Nyilván Szepes is használta ugyanazokat a forrásokat, de ismerték is egymást a szerzők, meg is beszélhették a kézirataikat.

Úgyhogy mielőtt elkezdi valaki ezt a könyvet, ne csak a fantasyolvasó énjét kapcsolja be, hanem mindenestül függesszen fel mindenféle kételkedést. Esetleg az ezotériában/asztrológiában nem árt tájékozódnia egy kicsit, mert akkor fogja igazán élvezni azt, ahogyan a Merkúr-ember a kapcsolatteremtő készsége által gyakorolja a mágiát, a Mars-ember viszont az akarata segítségével, míg a Szaturnusz-ember töprengései által látja meg a világ rejtett összefüggéseit. Minden fordulat előtt feltettem magamnak a kérdést: na, ebből hogy mész ki a saját eszközeiddel? És mindig meg tudott lepni az illető. 

Mindenkinek a saját történetét

Nemcsak a főszereplőkben nyilvánulnak meg a tradicionális látásmód által az egyes bolygókhoz**** kapcsolt jelenségek, hanem a környezetükben, az emberi kapcsolataikban, és mindabban, ami velük történik. Családtagjaik vagy velük ellentétbe állítható archetípusokhoz kötődnek, vagy a sajátjukhoz, de úgy, hogy abban a saját jellegzetességeik negatívját lássák. Például amelyikük a tűz asszociációs mezejébe tartozó bolygóhoz kötődik, annak a párja gyakran Hold-jegyű; amelyikük bolygóját agresszióval kapcsolja össze a hagyomány, annak valamelyik szülője vagy testvére gyakran zsarnoki természetű, sőt démonoktól megszállt családtag is akad.

Magukban a főszereplőkben kivétel nélkül a bolygó hasznos, kreatív, kellemes tulajdonságai jutnak túlsúlyba, vagy ha mégsem, akkor előbb-utóbb rájönnek, hogyan érvényesítsék erőiket előrevivő módon. A szándékuk erre pedig soha nem hiányzik. Egy sincs közöttük rosszakaratú. Annak is megvan a helye a koncepcióban, hogy miért.

Környezetük, ahogy már írtam, annál inkább. Ez egy idő után kicsit nehezíti az olvasást. A huszonhatodik mérgező szülőnél és/vagy működésképtelen házasságnál/barátságnál azért már kezd fogyni a türelem. Igaz, a könyv vége felé a Szaturnusz-ember története még így is megbízhatóan tud újat mutatni családon belüli erőszak terén, amint hogy az várható is tőle. Vele csúcsra fut ez a motívum, utána pedig nem bolygatja tovább a szerző. (Elég sajátos a regény szerkesztésmódja egyébként; nem a bolygók sorrendjének megfelelő, de ez nem zavaró.)

Ebből a szempontból, vagyis hogy a hét főszereplő bolygókhoz való kötődése irányítja a történetüket akkor is, ha (még) nem veszik észre, érthetővé válik, miért teszik olyan gyakran felelőssé magukat a környezetük tragédiáiért. Felelőssé még akkor is, ha adott esetben ők is áldozatok. Áldozathibáztatással egyébként tele a regény, ami a mai olvasó számára abszolút elfogadhatatlan, de ebből az egy szempontból érthető, mármint amíg a főszereplő hibáztatja saját magát, mert belőle áradt ki az erő, amely bajt eredményezett. Az nem fogadható el, ha mások is őt vádolják érte, holott az erő kiáradásáról nem tudnak, csak arról, hogy a szerencsétlen rosszkor volt rossz helyen.

Mitikus lények – szuperhősök

Úgy működik ez a hét történet, mint a szuperhőstörténetek.

Mindegyik szereplő már kisgyerek korában rájön, hogy lakik benne valami, amitől más, mint a környezete, de ez nemcsak áldás, hanem átok is. Fiatalon érthető módon elég gyakran előfordul, hogy a (szuper)erejét tudtán és akaratán kívül rosszra használja, ettől bűntudata lesz (személyiségének/archetípusának megfelelő mértékben), majd egyre inkább megérti önmagát és azt, milyen szerepkörben tud úgy kiteljesedni, hogy ne ártson másoknak. Ekkor szenvedi el élete legnagyobb veszteségét, hogy megerősödve kerüljön ki a gyászból, és megtalálja az utat a küldetéséhez. Csupa ismerős motívum és fordulat. Igen, a szuperhőstörténetek kedvelői bizony szépen fognak tudni kapcsolódni a regényhez.

Ugyanakkor az, ami a számunkra ismert sorozatokban egyértelmű – hogy a hangsúly az együttműködésük időszakán van –, itt másképpen alakul. Az utolsó rész ugyanis, amikor már ismerik egymást, a többihez képest elnagyolt vázlatnak tűnik. Akkor már majdnem harminc éve készült a könyv, a megjelenés esélye nélkül, szóval, felteszem, nagyon be akarta fejezni a szerző. De az is lehet, hogy eleve így tervezte – miért ne? Őt semmilyen értelemben nem köthették a mai elvárások. Részemről nem sajnáltam: engem egyébként is az önmagukra és egymásra találások rajza érdekelt igazán, nem a továbbiak. Azok után pedig, hogy mind a hét történet ilyen erős fókuszt kapott, talán nem is hiányoznak a hasonlóan aprólékos folytatások. Az már más regények anyaga lenne. Említettem már, hogy szeretném a Raguel hét tanítványát méltó helyén látni az irodalmi hagyományban? 

A Dr. Mabuse, der Spieler című némafilm egyik kockája

A szupererők önmagukban is elég sajátosak. Ugyanaz a korszak termelte ki őket magából, mint amelyik a spiritizmust. Már csak ezért az egyért is megérdemelné a regény a figyelmet; nem hiszem, hogy Szepesen kívül olyan sok fantasztikus szöveg létezne, amelyik a századforduló testkettőződéseit, telepatikus kapcsolódásait, megszállottságból eredő akaratátviteleit, sőt halottidézéseit alkalmazná szigorúan tudományos igénnyel és magyarázattal. (Speciel a fenti képen látható asztaltáncoltatást nem veszi komolyan. Sarlatánok Szepesnél is akadnak.) Ettől hol ódon bájt kapnak az események, hol weird-kezdeményekbe hajlanak át. Gustav Meyrinknél láttam hasonlót. Nyilván olvasta őt Szepes, hiszen nagyon népszerű volt a maga korában, de Swedenborg, Platón vagy a tibeti buddhizmus ismeretéért biztosan nem kellett Meyrinkhez fordulnia. A felhasználásukban pedig Meyrinknél jóval kreatívabb.

Egyvalamiben marad el Meyrinktől, legalábbis Meyrinknek ami azt a művét illeti, amit pár sorral fentebb linkeltem: nem mindig foglalkozik érdemeiknek (meg a sztori érdemének) megfelelően a mellékszereplőkkel. Nem oly csekélység ez, mint gondolná az ember, és összefügg azzal, amivel a leginkább tudok vitatkozni.

Nem mellékszereplőnek való vidék

Nyilván senki, még egy mágikus képességű író sem tudhat átlépni a saját árnyékán. Ez a regény egy olyan ember alkotása, aki a háború előtti kultúrán szocializálódott, és ez nem csak a polgári ezotériában nyilvánul meg. Abban is, hogy öröktől fogva valónak és kétségbevonhatatlannak tekint olyan nézeteket és kategóriákat, amelyekről azóta bebizonyosodott, hogy nemcsak felforgathatók, hanem a felforgatásuknak még évezredes hagyománya is van. Éppen akkora, mint annak a felfogásnak, amely betonszilárdságúnak tekinti őket.

Itt van mindjárt az anyag és a szellem ellentétpárja. Az előbbiből származik a regényvilágban minden gonosz (különös tekintettel a nemi életre, amely kizárólag akkor értékelhető, ha misztikus lelki egyesülés metaforájaként és/vagy kiegészítőjeként működik, egyébként jobb esetben szükséges rossz, rosszabb esetben csömör forrása és sokféle bűn eredője*****), az utóbbiból származik minden jó. 

Ha nem volnék akkora Bahtyin-rajongó, erre még akkor is felkapnám a fejemet. Így viszont, Bahtyin művével megtámogatva, még érvényesen vitatkozni is tudok. Meg megtalálni az önellentmondásokat Szepes szövegében. Mondjuk, amikor valamelyik főszereplő Swedenborgnak azt a megállapítását idézi (ugyancsak magától értetődő módon), hogy a szellemnek legalább akkora szüksége van a testre, az anyagi világra, mint fordítva, mert az anyag nélkül érvényesülni sem tudna. Vagy amikor látványosan nincs mit kezdeni azzal, hogy az anyagba lebukott szellemek története nagyságrendekkel érdekesebb, több figyelmet kíván, jobban ki van dolgozva, és éppen ezért nagyobb rokonszenvet is tud kelteni az olvasóban, mint a vázlatosnak meghagyott utolsó rész. Nem mintha ezzel a problémával nem küzdene úgy a fél világirodalom – én azért emelem ki itt, mert feltűnő, hogy még Szepesnek sem sikerül a helyzetet legalább viszonylag ellentmondásmentesen megoldani. Az egyik kísérlet a megoldásra az, hogy a szellemet képviselő főszereplők beavatása és megváltódása mellett a mellékszereplők 90%-a az anyagi-testi világból való legyen, és ebből következően ők a legenyhébb esetben is a főszereplő öntudatlan akadályozói, akik megadják magukat a gonosz erőknek, és megváltásra esélyük nincs. 

Swedenborg és az ő angyalai

Szepesnél még a főgonosz is, aki az utolsó részben bukkan fel, az anyagot, a testet képviseli a bolygók szellemeivel szemben. És pillanatnyi kétség nincs, hogy nőnemű. Konkrétan a Földanya. Igaz, hogy a főgonosz megjelölés annyiban nem indokolt, hogy nem feltétlenül akarja bántani a szellemeket – csak önmagát adja, és az a bizonyos önmaga egyszerre csábító és ártalmas a szellem(ek)re nézve. Elvont alakjában éppen úgy, mint a történelemben játszódó szakaszokban, ahol rendszerint mérgező, rosszindulatú, akaratlanul vagy akarattal ártalmas anya- és szeretőfigurák egész sora képviseli. Általában véve a női szereplőkkel látványosan nem tud mit kezdeni a regény (és rendkívül furcsa volt egész végig, hogy ezt egy nő írta). Annak ellenére sem, hogy jó jungiánus módjára azt is ugyanilyen természetességgel jelenti ki, hogy a szellemekben is elengedhetetlenül jelen van az anima. De azért amelyikükre legerősebben hat a Földanya mágiája, az a leggyengébb, és csak az születik meg nőként. A Hold, egyedül a hétből. Valóban nőiesnek szokta tekinteni a kulturális hagyomány – de a Vénuszt is, aki viszont a regényben férfi. 

Tudom, ez bonyolult, nehezen követhető gondolatmenet. Lehet, hogy többszöri olvasásra is bajos kibogozni a szálakat. De az a helyzet, hogy a regényben is az, és erről bizony a regény tehet, nem a te készülékedben van a hiba. Boldogult úrfikoromban, amikor rengeteg Paul de Mant olvastam, pont az ilyen szövegeket minősítette a mester olvashatatlannak. (Azok számára, akiket nem etettek annyi de Mannal, mint engem: ezt a minősítést amúgy rendszerint olyan időtlen klasszikusok kapják meg nála, mint Proust vagy Rousseau, szóval nem szidás, csak annyit jelent, hogy kifog az értelmezőn.) 

Nem feltétlenül elvont, filozófiai okai vannak ennek a kavarodásnak. Inkább az volt az érzésem, hogy a társadalom, az ábrázolt közösségek tehetnek róla. Ha csak azt végiggondolom, hogy a Vénusz-ember nőként végigcsinálhatta volna-e a háború előtti (polgári!) világban a saját beavatástörténetét, a válaszom egyértelmű nem. Ha itt az volt a koncepció, hogy hét beavatástörténetet nézzen végig az olvasó, akkor a Vénuszból nem azért kellett férfit csinálni, mert az ő szelleme olyan férfias, hanem mert elképzelhetetlen volt (és ma is nagyon meg kellene dolgozni érte), hogy egy nő pont abban a korban pont ilyen művészi karriert futhasson be, mint a regénybeli Vénusz-Vitelli. Vagy hogy pályája csúcsán egyedülállóként házat béreljen a svájci Alpokban, túrázgasson, és öreg barátja megváltásának segítője lehessen. A másik félig-meddig mitikus figura-páros, amely látványosan korának terméke, az a Szaturnusz-történet anya-lánya párosa. A gyerekkorától következetesen traumatizált anya, aki gyötri a családját, elmegyógyintézetbe juttatja a lányát, akiből viszont démonok megszállottja lesz, a zsidó mesevilágból került a regénybe. Én Singer novelláiból ismerem; ott tud ennyire születésétől fogva skatulyába kerülni az ember, és esélyt sem kapni a boldogabb életre, ha zsidó létére nőnek születik, és még a haja is vörös. Nem mellesleg a férfi szereplők beavatástörténetének elengedhetetlen részét képező intenzív szexuális életet sem lehetett volna női szereplők esetében ábrázolni. Madelaine-Hold a leendő férjével fekszik le először. Minden mástól védelmezi – egy férfi kísértete. 

Dibuk [mesebeli zsidó démon]. Ephraim Moshe Lilien alkotása

Nem arról van szó természetesen, hogy a férfi szereplők ne lehetnének problémás életűek. Hanem arról, hogy a nőknek tízből kilenc esetben esélyük nincs másra, és nem feltétlenül azért, mert nem akarnak esélyt. Ha kevesli az olvasó a regényben megjelenő női szerepeket, amelyek 90%-a kimerül a tiszteletre méltó szűzlány – frusztrált vénlány – veszélyes csábító – szelíd, de tehetetlen anya – önző és rossz anya körben, akkor erre gondoljon. A külvilágban is kevés modellje/típusa létezett még ekkor másféle szerepeknek, nemhogy az irodalmi hagyományban. (Értve ez alatt azt a hagyományt, amit Szepes ismerhetett, de erről lentebb.) Nagyon sokat elmond az, hogy Madelaine-Hold már diplomázhat régészetből – de soha nem látjuk régészként dolgozni, kizárólag a férje segítőtársaként működik. Ami nagyon szép dolog, és a saját döntése, tehát nem kárhoztatom, csak jelzem, hogy még egy egyetemet végzett nőnek sem jut más szerep ebben a világban. 

Ennek ellenében igazán üdítő az, hogy a férfi főszereplők közül senki nem képviseli az ún. toxikus férfiasságot. Még amelyik vezetőnek született, az sem agresszióban éli ki a vezetői képességeit, hanem a védelmező-gondoskodó készségeit fejleszti, azért, mert tudja, hogy így lesz önmaga. A férfi mellékszereplők között, ott bizony vannak toxikus figurák bőven, de ezekre mindre reflektál akár az elbeszélő, akár valamelyik másik szereplő, és mindig rossz vége van. 

Miért foglalkozom ennyit a mellékszereplőkkel? Mert a beavatástörténetek általános vonása, hogy a főszereplőn kívül mindenki más, akár nő, akár férfi, csak állomás, segítő vagy akadályozó a főszereplő számára. Ez az, amivel engem nagyon fel lehet egyébként idegesíteni; részemről úgy gondolom, hogy más embereket következetesen puszta eszközként kezelni még irodalmi műben is elfogadhatatlan. Sokkal nagyobbra értékelem azokat a műveket, amelyekben egymás megváltását segítik a szereplők, és érzékelhetően minden mellékszereplőnek is megvan a maga sorsa, csak éppen az adott történetben nem az ő nézőpontját látjuk. Ilyen Meyrinktől A zöld arc, vagy Neváitól a Ferhád és Sirin. 

Egyébként mutatóban Szepesnél is akad példa rá, különösen a regény második felében, amikor már érezhetően gyakorlottabb a szerző. Még a női szereplők közé is bekerül például egy Berenice, a tökéletes ellenpont minden korábbi figurának: idősebb is a Szaturnusz-embernél, özvegy is, horribile dictu klimaxos is, és pont ebben a minőségében nemcsak tökéletes segítője második férjének, hanem még ő maga is saját sorsot kap, abszolút méltó beteljesedéssel. 

No de ha a női szereplők túlnyomó része eszköz a főszereplők beavatásában, és saját maguknak alig van esélyük részt venni hasonló folyamatban, akkor hatványozottan igaz ez az alacsonyabb társadalmi rétegek képviselőire – és akkor a regény rasszizmusáról még egy szót se szóltam.****** Mélypont: A Himaláját megmászó Nap-ember egyik kirándulásába belehal európai barátja meg három serpa. A barátot sajnálja, a serpákat csak megemlíti, még nevük sincs, nemhogy gyászolni lehetne őket. Járulékos veszteség. (Egyetlen ellenpontja van ennek a felfogásnak a regényben: a Vénusz-ember koreai tanítványa, akinek még a nemzete tragikus történelmének is jut három mondat.)

Edmund Hillary és Tenzing Norgay, a Mount Everest / Csomolungma első megmászói. Nem, Hillary nem egyedül ment fel oda, csak a társáról nem szokás beszélni.

Az összes főszereplő arisztokrata vagy nagypolgári származású és európai. Egy kivétel van, a Szaturnusz, akinek archetípusából következően a lembergi gettóból kell jönnie, és Amerikában kikötnie. 

És akkor itt térnék ki arra, hogy a fenti kritikai kifogásaim egytől egyig pusztán termékeny vita forrásai. Nyilván azért beszélek róluk ennyit. Még amelyik regényelemen a legjobban felhúztam magam, az sem tudott rávenni arra, hogy a szöveget lepontozzam. Különösen nem az utolsó, azaz a főszereplők származása. A Szaturnusz-ember útjából látszik ugyanis igazán, hogy a többiek eredete is a koncepció része, az archetípusuk tartozéka. Attól, hogy én amúgy máshogy oldanám meg, Szepes megoldása is abszolút védhető. Csak követni nem muszáj. Nincs is eszem ágában se. 

Attól pedig különösen óvok minden olvasót, hogy a regény minden mondatában valami magasabb rendű bölcsességet keressen, amely alapján önmagát és embertársait meg kell ítélnie. Az utószóban maga a szerző is elhatárolódik a művétől, és leszögezi, hogy a megírás harminc éve alatt az ő felfogása is sokat változott. 

Irodalmi nagymamák

Elizabeth Barrett Browning írta egykor, hogy „mindenütt nagymamákat keresek, és egyet se találok”. Értve ez alatt azt, hogy női alkotónak nagyon nehéz korábbi női alkotókat példaképül venni, egyszerűen azért, mert alig van.

Nyilván ez az állítás több ponton is támadható. Először is nem kötelező nőket példának tekinteni csak azért, mert az ember annak született, sőt, vannak alkotók, akik kifejezetten tiltakoznak az ellen, hogy külön férfi és női hagyományt keressünk, és az ő álláspontjuk is védhető. Másodszor nagyon is léteznek tiszteletre méltó nagy klasszikusok, amelyeket nők írtak, ha kisebb is a hírnevük az igazságosnál. Abban van igaza Barrett Browningnak, hogy nehéz (illetve nehéz volt az internet kora előtt) megtalálni őket, hogy aztán a tiszteletlen utód a példaképek méltó sorsát juttathassa nekik, azaz csodálhassa, majd rituálisan darabokra szedhesse, átírhassa és meghaladhassa a művüket, és még jobban becsülje utána. Ahogyan férfi írók cselekszik egymással meghitten, évezredek óta. (Nem mintha ők nem tanulnának adott esetben női elődöktől, csak nem szokták bevallani, tisztelet a kivételnek.)

A kérdés teljes körű megvitatása nagyon messzire vezetne; itt és most annyit szögezek le, hogy az, ha valaki csak tőle nagyon különböző példaképeket találhat, egész biztosan torzulásokat fog eredményezni. Úgyhogy valóban javallott a Barrett Browning-féle keresés, következetesen és intenzíven. Nem csak nőknek. 

(Megj.: Catullus egyik példaképe bevallottan Szapphó volt, fordította is a verseit latinra. Megj. 2.: Barrett Browning is piszok jó verseket írt, nézzétek meg.) 

Szepes talán azért is tud nehezen boldogulni pont a női szereplőkkel, míg férfiakból sokkal összetettebbeket alkot, mert nem igazán talált nagymamákat. Vagy éppen kortársakat. Természetesen léteznek férfi írók, akik hitelesen tudják ábrázolni a női nézőpontot, csak nem túl sokat tudok mondani, még a legnagyobbak közül sem. Mennyire jót tett volna neki, ha olvashatja Lesznait, akinek a regénye pont a Raguel hét tanítványa megírásának a kétharmadakor jött ki, '66-ban, és gyakorlatilag teljesen visszhangtalan maradt. Lesznai ugyanazt a háború előtti világot írta meg, mint Szepes, a világ utolsó képviselőinek egyikeként. Ha Szepes ezt nem olvasta, az bizonyosan nagy veszteség volt a számára. Olvasott helyette Kodolányit, akinek (egyébként kiválóan megírt!) ős-fantasyjében még mostohább sors jut például a nőknek, mint Szepesnél. 

Nekem nagyobb szerencsém van ennél. Könnyebben találok irodalmi nagymamákat. Itt van például mindjárt Szepes Mária, akit harmadik könyvének elolvasása után boldogan avatok nagymamámmá, és megígérem, hogy a fentieknél csak jobban fogom csodálni és rituálisan darabokra szedni a további műveit is, illetve ezt, amikor majd újraolvasom. El nem mondhatom, mennyire örülök, hogy ezt a nagymamát ráadásul a saját kultúrámban találtam meg, mert bár Ursula K. Le Guin is esélyes a címre, azért mégiscsak könnyebbség, ha a felfedezett előd az anyanyelvemen alkotott.

Jó sűrűt és sokat. Ha valamit el lehet mondani húsz mondatban is, akkor Szepes nem fogja öt mondatban elmondani. Szerkesztő a megírás korában bottal nem piszkálta volna meg a szöveget, amikor viszont már ki lehetett adni, addigra akkora tekintélye lett a szerzőnek, hogy azért nem mert hozzányúlni a szerkesztő, így aztán olyan tömény és egyúttal olyan nyúlós maradt, ahogyan annak idején a papírra kiáradt. Sündisznó legyek, ha sajnálom. De nem tagadom, hogy időnként a stílusa miatt nehéz olvasni, különösen a párbeszédeket, amelyek hétköznapi szövegből szeretnek átcsapni olyan szónoklatokba, ahogyan élő ember nem beszél. 

De jó, hogy megszületett ez a túlírt monstrum, és én hozzájuthattam!

* Na jó, az első pár oldal tényleg elég ügyetlenül van megírva, úgyhogy azt kivonom a fentiekből. 

** Ilyenkor látszik, mennyit köszönhet a klasszikus beavatás- és megváltástörténeteknek a kalandregény-irodalom. Hogy nem véletlenül voltak a világ első kalandregényei között filozofikus regények. Szepes is pontosan ahhoz az archaikus anyaghoz nyúl vissza, mint például Rejtő, akinek nem egy hőse akkor tudja megoldani a magánéleti problémáját, vagy adott esetben egyszerűen életben maradni, ha ugyanazokkal a cselekedetekkel a közösség életét is rendbe hozza. 

*** SPOILER Jó, a végén kiderül, hogy a főszereplőknek van egy kis helyzeti előnyük is a lelkük származása okán, de akkor is a sci-fi berkein belül maradunk. Egyébként meg ez a korábbi szövegrészek hatását már nem módosítja. 

**** Arról a hagyományról beszélek, amely a Holdat és a Napot is a bolygók közé sorolja. Egyébként a regény felfogása alkalmaz szigorúan természettudományos elemeket is, ameddig azok kiegészítik a tradicionális látásmódot. 

***** Mélypont: Amelyik asszony a második gyereke születése után is kívánja a szexet, az önző és rossz anya, vágyától egyenes út vezet a gyerekei elhanyagolásához. Ja, de természetesen a szex nélkül élő egyedülálló nőnek szintén nagyon rossz, és másokra is ártalmassá válik. 

****** Azt, hogy ezek között az ellentmondásos nemi szerepek között milyen a megítélésük a saját nemükhöz vonzódó szereplőkhöz, külön esszében lehetne kifejteni. Ez a bejegyzés így is túlnőtt már saját magán, ezért most csak annyit írok, hogy az ő ábrázolásukban is van bőven ellentmondás és érdekesség, főleg, ha nem pusztán ott keresi őket az ember, ahol egyértelműen meg vannak nevezve. 

A képek forrása: Cultura, Index of Medieval Art, Reddit, Spiritisme au 19ème siècle, Medium, Wikipedia, Holy mountain treks, Wikipedia még egyszer.

Pontszám: 10/10