Közvetlenül egymás után olvastam H. P. Lovecraft és Kij Johnson álomutazás-regényét, és másnak is tudom javasolni a módszert. Az egyik egy érdekes-fura horrorklasszikus (ami nem is olyan rémisztő, mint elsőre gondolnánk), a másik azok közül a kortárs újrafeldolgozások közül való, amelyek a legmesszebb menőkig tisztelik elődjüket, de a legmesszebb menőkig vitatkoznak vele. 

Lovecraft The Dream-Quest of Unknown Kadath (Zarándokút Kadathba) című kisregényét a felnőtteknek szóló mesék közé sorolom. Tudom, megosztó könyv, sokan unalmasnak is tartják, az elbeszélői módszere fölött rég eljárt az idő, de számomra van valami ódon bája, ami különösen egy horrortól elég szép teljesítmény. A cselekmény egyszerű: az utóbb legendává vált Randolph Carter elalszik, majd felébred, a kettő között pedig veszélyes és izgalmas zarándokutat jár be. Ugyanakkor bonyolult is: a kalandok gyors egymásutánjától az ember csak kapkodhatja a fejét, azt pedig valóban csak álomlogika magyarázhatja, hogy éppen A-ból éppen B-be miért vezet út, és miért pont arra.

A regény keletkezésének korában (1927) már kezdett közismetté válni az a freudi tétel, hogy álmunkban nem létezik idő. Mint ahogy azt mindenki tapasztalta már, aki aludt el két óracsörgés között úgy, hogy közben egy egész történetet végigálmodott. Így lehetséges az, hogy Carter zarándokútja évtizedekig tart, hol mélyebb, hol magasabb álomrétegekben. Ahogy már írtam, ugyanekkor a tér is furcsa görbületeket produkál. Felvonulnak Lovecraft novelláinak jellegzetes helyszínei és szereplői, némelyikük a megszokott ijesztő szerepében (Nyarlathotepet továbbra se szeretjük), mások meglepően megváltozott minőségben (még hogy Pickman jól érzi magát hulladémonként).

Ebből aztán már az is kiderül, hogy mitől horror ez: attól, hogy az álomképek között túltengenek a rémségek. Akkor mitől olyan bájos mégis az egész? Hát attól, hogy Carter az álomidő 90%-ában kiválóan érzi magát. Igen, a hulladémonok között is. Olyan kis barátságosak. Arról nem beszélve, hogy tele van a kisregény macskával, akik éjjelenként a Hold túlsó oldalán járnak, és csak azért nem intézik el csípőből a lovecrafti gonosz isteneket, mert nincs hozzá kedvük. De a macskaszerető Carternek fix szövetségesei. 

Ez a regény lehetne az Anti-Törless. A Musil-regényben azért annyira ijesztőek és gonoszak a felszabaduló tudattalan képei, mert a nappali világ túlságosan hideg, előkelő, saját magát tartja egyedül tökéletesnek, és véletlenül sem veszi észre a saját képmutatását. A Lovecraft-regény Cartere azonban békében van a saját tudattalanjával, sőt,az egész emberiség álomvilágával is, amelyet jungi módra saját magában is fölfedez. Utazása öncélú, leginkább saját maga szórakoztatására való (ami teljesen rendben is van), mégis jóval többé, a kollektív tuadattalan bejárásává válik. Más kérdés, hogy (ha már Törless) kissé túlságosan is gyakran idézi fel a korabeli utaztató kalandregények sablonjait: ő a felsőbbrendű férfi (értsd: háborúsdit játszó kamasz), aki pillanatok alatt szervezi meg az őt csodáló és tőle boldogan tanuló bennszülöttek álombeli lények hadviselését. 

Johnson 2016-ban The Dream-Quest of Vellitt Boe (Vellitt Boe álom-utazása*) címmel a fordítottját/tükörképét írta meg Lovecraft regényének. Egyfelől azt, amiről Lovecraft nem szól: a nőt; másfelől azt, amit Carter elutasít: az álomból az ébrenlét világába jutás szándékát. Vellitt Boe utazása ugyan nem öncélú, (sőt, igen súlyos tétje van), általában mégis legalább annyira élvezi, mint a korábbi regény Cartere. (Nem mintha az öncélú utazás probléma lenne, én is szeretem csinálni.) Megadja a tiszteletet az elődnek: használja helyszíneit, mitikus lényeit, még a szereplőit is** (jelzem, Carter is felbukkan, elég fontos mellékszerepben); de szinte mindenben vitatkozik vele.

Boe például nagyságrendekkel több felelősséget érez bármelyik útjába kerülő, neki segítő lény iránt, mint Carter egész életében összesen, ugyanis még azokat is egyéniségként érzékeli, akikről egyébként tudja, hogy nem azok, így aztán valódi veszteségként éli meg az elvesztésüket.

Ez a felelősségérzet és szánalom azonban nem akadályozza meg abban, hogy nagyon határozott, és elég gyakran elítélő véleménye legyen az időlegesen melléje szegődő személyekről, beleértve magát Cartert is. Mert hát az emberrel gyakran előfordul, akár férfi, akár nő, hogy egy bizonyos kor után, ha azzal a korral érettség is jár, akkor szelíd, de biztos ítélettel fog szétnézni maga körül a világban. Márpedig Vellitt Boe túl van azon a bizonyos koron, mivel ötvenöt éves matematikaprofesszor. Erős, kitartó, állóképessége kitűnő, józan esze megnövekedett, és még ifjúkori vonzerejéből sem kevés maradt. Úgyhogy az ítéletét csak egyvalaki ússza meg – a fekete cica. Itt nincs vita Lovecrafttal. 

Mint gyakorlott túrázó, érzi a tájat. Rendszeres gyaloglóként abszolút tudtam azonosulni a hozzáállásával, bár csakugyan furcsa, hogy a gyakorlatból évtizedekre kiesve még izomláza sincs. De nem is ez a lényeg, hanem hogy számára az út önmagában is fontos, nem pusztán egy cél felé vezető, leküzdendő akadálynak tekinti. Elfogadja azt is, ami ijesztő benne, legfeljebb igyekszik elkerülni, hogy a közelébe jusson. 

Azt hiszem, mindkét regényben a végkifejlet hagyott bennem egy kis hiányérzetet, azért nem kap egyik sem tíz pontot. Carter esetében a lezárás egyszerűsége zavart – mintha el lenne vágva a vége –, Boe esetében az útszakasz rövidsége – jobban örültem volna, ha a Carter történetével való szimmetria jegyében többet látunk abból, hogyan látja ő a másik világot. De ezek apróságok. 

Jó, hogy mindkét történet létrejött. Úgy festenek, mint egy egész két fele, amelyek pár évtized különbséggel találták meg egymást. Nekem éppen olyan jólesett az egyik, mint a másik. 

* Nem tartom szerencsésnek a magyar címfordítást, de nem biztos, hogy én jobbat találtam volna. Az angol quest jóval többet jelent utazásnál, valóban jobb szó rá a zarándoklat, de ez csak Carter utazására lenne igaz, Boe esetében a quest másik jelentése, a küldetés jelenik meg. Vagyis mindenképpen változtatni kellett a régebbi regényhez képest. Így viszont, hogy magyarul egyetlen szóban sem felelnek meg egymásnak, sajnos a két regény egymást tükröző minősége vész el. 

** Egyébként Lovecraftnak se a kisujjából származott a kisregény: egyik példaképe, Lord Dunsany ír szerző nyomdokaiba lépett vele. 

Pontszám: 10/9

Kiadási adatok: