Klasszikus magyar disztópia a harmincas évekből. Mondhatnám, fura, hogy alig ismeri valaki, ha nem láttam volna az általam olvasott kiadásban a hetvenes évekbeli utószót. Nagyon csúnyán találva érezhette magát az a rendszer, mert az utószó nagyon körültekintően igyekszik magyarázni a bizonyítványt. Szóval kiadták persze, olvashatták is, de a népszerűsítés elmaradt.
Az ilyen művek miatt tudom, hogy nem ördögtől való a fanfiction, minden a kivitelezésen múlik. Itt természetesen Swift volt a minta, ez a legelső oldaltól kezdve egyértelmű, amikor a főszereplő-elbeszélő Gulliverként mutatkozik be. Ugyanakkor Swift regénye minden filozofikusságával és keserű iróniájával együtt igazi fantasy, a legapróbb részletekig kidolgozva (pl. hogy hogyan készül Gulliver utazáshoz való háza az óriások földjén; akár egy órásmester remeke is lehetne), amit Szathmári regényéről már nem lehet elmondani. Mármint nem a fantasységet, hanem hogy annyira apró részletekig ki lenne dolgozva. Szathmári valami egészen mást csinál. Többek között azt pótolja, amit Swift kihagy.
Cselekményt csak nyomokban tartalmaz a regény (mondjuk, Swifté is), a történet nagyja abból áll, hogy Gulliver megpróbál eligazodni Kazohiniában, és akár hinek, akár behinek között jár, fejezetenként nagyjából két-három pofont osztanak ki neki. Időnként fizikailag is. Ettől azonban még nem kevésbé érdekes mindaz, amiről szó van, a fordulatok sem hiányoznak (az a két-három pofon ugyanannyi elképesztő ráismerést is jelent, még ha ezt csak az olvasó látja is), és a humora sem kevésbé eleven. Maximum nevetni nincs kedve rajta az olvasónak.
A regény második felét kitevő behin-világ a „swiftesebb”: az pusztán a mi világunknak (illetve konkrétan a harmincas évek Európájának) a görbe tükre. Azt írja meg keserű gúnnyal, amit Huizinga jóindulatú derűvel: hogy az ember elsődleges eleme a játék, és imád szabályokat alkotni, aztán azoknak a szabályoknak megfelelően élni. Felnőttként még inkább, mint gyerekként. Igazán nem nagy különbség, hogy egy közösségben arról lehet felismerni az előkelőket, hogy rézkockákat viselnek vagy hogy érdemrendeket. Mellesleg a rézkockaviselet irtó kényelmetlen és fájdalmas, na de mi másnak nevezhetnénk a kínai módra megnyomorított lábat, a – ha már harmincas évek – belső szerveket természetellenesen összenyomó derékfűzőt vagy a – tekintsünk egy kicsit tovább – botoxot? Megkapja a magáét az egyház (különös tekintettel a felekezetek közötti konfliktusokra), a gazdaság (pl. az a felfogás, amely szerint az ételmaradékot intézményileg kiöntjük, miközben emberek éheznek), még az avantgárd művészet is. Azért külön becsülöm Szathmárit, ahogyan a nők helyzetének értelmetlenségét ábrázolja. Van egy természetes ösztönkésztetésük, amelyet nem élhetnek ki, még beszélniük is tilos róla, akkor is, ha belepusztulnak a kielégülés hiányába, de ha bizonyos szabályoknak eleget tettek, onnantól kezdve kötelező. Ja, az evésről beszélek.
Szatírát írni azonban hálátlan feladat. Minél közelebb van a saját korához, annál nagyobb az esélye, hogy nem fogja túlélni azt, mert senki nem fogja érteni már a poénokat. Swifté túlélte. Szathmárié is. Nemcsak a jehuk behinek megjelenítésével, hanem elsősorban a nyihahák hinekével.
A regény első fele és vége ugyanis a hin-világot mutatja meg. A hinek pedig Swift okos lovai emberi alakban, egyértelművé tett szatirikussággal. Mondom, hogy Szathmári azt pótolja, amit Swift kihagy.
Swift nyihahái a legtöbb értelmezésben úgy szerepelnek, mint a racionalitáson alapuló, tiszta, tökéletes világ megteremtői – az a fájdalmas, hogy ezt a világot nem emberek, hanem lovak teremtik meg. Holott ennek a világnak az ábrázolásában legalább annyi az irónia, mint bárhol máshol, ahol Gulliver jár. Nem is csak abban, ahogyan a lovak megjelennek, hanem ahogyan Gulliver tisztelni kezdi őket, és lenézni az embereket. Aztán emberbőrből (gyerekbőrből!) csinál ruhát és egyebeket, és még az eltéveszthetetlenül jólelkű hajóskapitányt is megveti, csak azért, mert ember. Nyilván egyik gesztusának az értékét se kell komolyan venni.
Szathmári viszont meg sem kísérli rokonszenvesnek ábrázolni a hineket. Ordít róluk, hogy tökéletes életük üres, hibátlanul működő világuk pedig élhetetlen. És ehhez semmi mást nem kell cselekedniük, csak a létfenntartáshoz nem szükséges játékszabályokat eltörölni. Adott esetben a szabály megalkotójával együtt. Igen, a hinek nemcsak kiváló termelők, tudósok, orvosok stb.-k, hanem hidegvérű, amorális gyilkosok is. (Mint a nyihahák. Vagy szerintetek azok, akiknek a bőrét Gulliver felhasználja Swiftnél, önként jelentkeztek donornak?) Pedig a hinek elvileg abszolút tiszta és eszményi életet élnek, vágyteljesítő világban. Ettől marad fenn Szathmári szatírája: hogy nemcsak parodizál, hanem megtestesíti azt is, amire az emberek abban a korban is, előtte is, utána is vágytak. Csak éppen amikor eljutnak oda, akkor már nem bírják.
Persze, hogy nem „tetszik” a mű. Nem is arra való. Nevetni nem nagyon lehet rajta, maximum az utószón, ha valaki azt a kiadást olvassa, amit én. (Szegény Keresztury, hogy igyekszik menteni a menthetetlent, és elmagyarázni, hogy a hinek falansztere igazából szerethető, sőt, meg is valósult az ő saját korában. Mondjuk, lehet, ő is ironizált közben, csak nem olyan ügyesen, mint Swift.) Arra való, hogy elgondolkodjon az ember a saját életének szabályain, közben állandóan feszegetve azt a kérdést, hogy mi lehetne a megoldás, ha van egyáltalán. Meg hogy szedje elő Huizingát, ha nem akar az ablakon kiugrani.
Nekem az jutott eszembe, hogy a modern/későmodern és a posztmodern közötti váltás lehetne a kulcs. Hogy a modernség utáni gondolkodásmódok gyakran éppen arra hívják fel a figyelmet, hogy a szabályrendszerek (nagy elbeszélések) többsége pusztán közmegegyezésen alapszik, nem öröktől fogva való, tehát megváltoztatható. Ez egyfelől ijesztő lehet annak, akinek igénye van arra, hogy szabályokba kapaszkodjon. Másfelől felszabadító annak, aki önhibáján kívül egy szabályrendszerbe nem fér be, és senkinek sem ártanának vele, sőt, mások számára is hasznosnak bizonyulna, ha neki nem kellene a szabályok egy részét betartani. Miért is kellene, ha nem öröktől fogva valók, és nem minden helyzetben tudják betölteni értékőrző szerepüket, sőt akár értékpusztítóvá is válhatnak? Attól még más helyzetben, ahol értékőrzők, betarthatók. Mert szeretünk játszani.
Szóval a játékot vegyétek komolyan. És olvassatok Huizingát, Szathmári előtt és után.
Pontszám: 10/9
Kiadási adatok: Háttér, Bp. 1996. 376 oldal, Gyulai Líviusz illusztrációival (Az 1972-es Magvető-kiadás utánnyomása.)