Második olvasásom Meyrinktől. Nem az utolsó.
Nem, a cím nem fojtogatásra, nem epeömlésre, sem nem vízből kihúzott tetemre utal. A regény első (?)* magyar fordításának még „A zöldarcú kísértet” volt a címe. Nem, ez nem kísértettörténet. Igen, ettől függetlenül az első cím sokkal jobban állt a regénynek, már csak azért is, mert a természetfölötti vonatkozásokra hívta fel a figyelmet, nem a fojtogatásra.

Az első fejezetekben folyamatosan a következőket éreztem: nagyon tetszett a Gólem – ez nem a Gólem – a Gólemet se lehetett érteni – ezt még kevésbé – de nem azért, mert annyira elvont és filozofikus, hanem azért, mert akkora piszkos nagy katyvasz!
Aztán a regény harmadától kezdve oly jelentékeny tempóban kezdett itt is emelkedni a színvonal, hogy az már-már rakétáéra emlékeztetett,** úgyhogy a regény eleje a pontozásomon már egyáltalán nem is látszik.

Mert ez olyan regény, hogy olyat ma már semmilyen módon nem lehetne írni. Ezt ott és akkor kellett megírni, az első világháború idején, valahol Európában (mittudoménponthollakottakkorezacsavargó).
Ilyen bűbájos felelőtlenséggel egymásra hányni olyan figurákat, akiknél csak a képregényben megjelent karikatúrák lehetnek sztereotípiábbak, a politikai korrektségnek pedig még az árnyékától is őrizkedni… aztán tíz-tizenöt oldalanként jól a padlóra küldeni az olvasót azzal, hogy pont ezeket a sztereotipikus alakokat képes megértetni és elfogadtatni a szöveg (úgy, hogy közben megmaradnak sztereotípiáknak)… és a főalakokat keresztülvinni (férfit, nőt egyaránt) egy pontosan megrajzolt misztikus beavatáson… és közben a népszerű irodalom fogásaival élve rendes gótikus regényt írni… és némely kocsmai jeleneteknél rejtői magasságokat közelítő humort produkálni…

A társaság lelke a korcsmáros volt, egy bikanyakú fickó, aki valamikor egy brazíliai hajón kormányos volt. Rettentő öklei kékre voltak tetoválva és fülén apró aranykarikákat viselt. Csak az egyiken, a másik fülét valamelyik csatában lemarták róla. Itt volt még Usibepu is, a zulu, kék vászonruhában, aminőt gőzhajókon a fűtők viseltek. Aztán egy púpos varieté ágens, undorító hosszú pókujjakkal. Továbbá Zitter Árpád professzor úr, aki csodálatosképpen megint bajuszt hordott és ruházatában is az új környezethez alkalmazkodott. Végül: egy napbarnított, úgynevezett „indus”, a trópusok fehér szmokingjában. Ez egyike volt ama ifjú ültetvényeseknek, akik Bataviából, vagy más németalföldi gyarmatból olykor-olykor Európába jönnek, hogy a holland hazát megismerjék és néhány rövid éjszaka alatt a pénzüket zsiványlebujokban esztelenül elverjék.
[…]
Az urak a makaónak hódoltak már órák óta, de egynek sem sikerült, hogy a szerencse istenasszonyát magához láncolja. A professzor úr ugyan megkísérelte néha, hogy ügyességével a szerencsét megjavítsa, de mindannyiszor rávigyorgott a varieté-ágens és ez arra kényszerítette, hogy az Istenasszony dolgába való beavatkozásról lemondjon. Inkább várt, de arra nem tudta rászánni magát, hogy fekete gyámoltján a púpossal osztozkodjék. Ugyanígy vigyázott a púpos is a maga indusára, s ennek a kölcsönös féltékenységnek köszönhették, hogy becsületesen játszottak. Ilyesmi még nem fordult elő e derék úriemberek életében és a mélabú, amely arcaikra fájdalmasan reszkető árnyékot vetett, mutatta, hogy e szokatlan foglalkozás régen elmúlt gyermekéveikre emlékeztette őket, olyan időkre, amikor még babra ment a játék.

…miközben összeolvasztja Swedenborgot Platónnal meg a tibeti buddhizmussal,*** megalkotva belőlük egy jócskán ismerős, ám cseppet sem sablonos, és szokatlan alapossággal kidolgozott filozófiát****…
…hát egy ilyen regénynek az égvilágon mindenféle fogyatkozást meg lehet bocsátani.

A barnára sötétült vizekben olykor-olykor körformájú kráterek emelkedtek anélkül, hogy csak egy levegőlegyintés érte volna őket; néha meg mintha kövekkel dobálnák, elkülönült hegyes hullámhengerek ágaskodtak föl benne, amelyek nyomban megint eltűntek.

Akkor kezdtem megbocsátani, amikor kiderült, hogy a legalantasabb fajta lebujba és a misztikus társaság főhadiszállására egyazon ház színén és fonákján egyik és másik oldalán található ajtón lehet bejutni. Igen!!! Akkor folytattam a megbocsátást, amikor a misztikus társaság legtiszteletreméltóbb alakjairól kiderült, hogy paródiák. Még igenebb!!! Így kell ezt csinálni. Egyszerre komolyan és nevetve.

A pontlevonás a (szintén százéves) fordításnak szól, meg a fordításon elég gyakran átütő stílushibáknak. A fordítás időnként gyönyörű, sőt még túlzásba is viszi. Kedvesen ódon, érdekes és izgalmas. Máskor meg egy iskolás is túlszárnyalná. Ráadásul az is látszik, hogy a fordító erősen harcolt a szöveggel, mert Meyrink se mindig állt a helyzet magaslatán írás közben. Az ilyen botlásokat jóval nehezebb megbocsátani, még egy ilyen regénynek is.

A szíve megrendült a Biblia súlyos járású szava alatt, amely azt mondja, hogy erőszakkal kell meghódítani a mennyei birodalmat. Fohászos kedve eltűnt, mint az árnyék, és ahogy Swammerdam tanította, nem imádkozott, de követelt. Örökjogú önrendelkezésének diadalmas tudatában követelte, hogy a sors kormányzója űzze el őt ama legmagasabb cél felé, amelyet asszony elérhet. […]
Mindent (sic!), amit cselekedett, magától értetődőnek tetszett neki, csakúgy, mint minden ezelőtt való dolog tevése, mégis mindenben valami újat, szokatlant látott, mintha keze, szeme és egész teste már csak szerszámeszközök volnának és nem énjének elválaszthatatlan részei. Olyan érzése volt, mintha a világnak valamely távoli vidékén tompa, öntudatlan életet élne, gyerek módjára, amely csak most született. […]
Úgy érezte magát, mint a vak, aki eddig csak az éjszakát ismerte és akinek szívében minden átélt öröm megfakul amellett az elgondolás mellett, hogy ha későn és hosszú, kínteljes szenvedés után, de elkövetkezik az óra, amely újból megajándékozza szeme világával.
Most átélt belső élménye között és a való élet jelenségei között oly feltűnő volt a különbség, hogy mikor hangulatának mélységeibe ereszkedett, hogy azt megismerje, a külső élet iránt való közömbösséget, amely mindent mellékesnek ítélt, azzal okolta meg és úgy találta (sic!), hogy minden, amit érzékel, álomként suhan el mellette. És az álom, akár kellemes, akár lidércnyomásos, a felébredt léleknek nem más, csak színjáték, mélyreható jelentőség nélkül.

* …és egyetlen. Mert hiába létezik két kiadása a regénynek, és hiába van odaírva, hogy átdolgozta X (szándékosan nem írom ki a nevét, nem érdemli meg), ha egyszer az átdolgozás a következőkből állt: 1. átírták a címet, 2. feloldották a nagyon feltűnő eltéréseket a száz évvel ezelőtti és a mai helyesírás között. NB.: Ez nem jelenti azt, hogy ne maradt volna a regényben helyesírási és/vagy gépelési hiba dögivel. Ennél én is jobban át tudtam volna dolgozni a fordítást, pedig érettségire olvastam utoljára hosszabb szöveget németül.
** A rakéta tempójára, nem a színvonalára.
*** Úgy hirtelen ennyi utalást ismertem fel, de bevallottan sok még az elmaradásom ezen a téren, úgyhogy más biztosan többet is talál.
**** Amelyhez meglepően hasonlót alkalmaz a száz évvel későbbi Alekszandra és a Teremtés növendékei című mágikus irracionalista regény (hogy vicomte molytársat idézzem). Még a beavatás módszere (elsőre látszólag értelmetlen szövegek olvasása) is hasonló. Ebből is látszik, hogy a XXI. század elején már nem lehet olyat írni, mint Meyrink. Olyat lehet írni, mint Gyacsenkóék, áldassék a nevük. Ja, az Tolsztaja…

Ezt 2015. március 25-én írtam. 

Pontszám: 10/9