Vigyázat, felnőtt tartalom! Mellékhatásként gyomorforgatás előfordulhat.

Ovidiust olvasok. 

És szokás szerint felhúzom magam.

Ma a Pygmalion-történetet olvastam a Metamorphosesből, és, mondhatom, elég nagy gáz.

Gyerekként az egyik kedvencem volt a Görög regékből – Úristen, ha belegondolok. Persze, csábító sztori, a könyv 95%-ától eltérően ebben nem folyik vér, a vége pedig „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Nemkülönben szerettem a XX. századi verzióból készült musicalt, és prüszköltem mindenkire, aki szerint nem lett volna szabad megváltoztatni a színdarab végét, amelyikből a musical készült. Még egyetemista koromban is prüszköltem. Megkövetem Imre László tanár urat: neki volt igaza.

Összefoglalva: Pygmalion szobrász, aki csalódik az egész női nemben, mivel a szomszédságában lakik néhány nő, akik kétségbe vonják Venus isteni voltát, ezért büntetésből prostituáltakká válnak, és még csak nem is szégyellik, és ezt Pygmalion látja, tehát teljes joggal ítéli el az összes többi nőt is… ööö… khm, ebbe inkább ne menjünk bele… :/ Szóval úgy dönt, hogy nem vár az igazira, inkább megcsinálja magának. Majd szerelmes lesz a művébe, és azt kéri Venustól, hogy legyen az ő felesége az elefántcsonthoz hasonló. Venus persze érti a ki nem mondott szót is, és élővé változtatja az élettelent. Pontosan akkor, amikor Pygmalion hazatérve kerevetre fekteti a szobrot, és megcsókolja. A nő kinyitja a szemét, egyszerre pillantva meg a napfényt és… a fordításban „szerelmét”, az eredetiben „amantem”, vagyis azt, aki szereti őt. Nem mindegy. Aztán összeházasodnak, és gyerekük lesz, akiről majd elnevezik a földet, ahol élnek. Konyec.

MI VAN???

Ez így ebben a formájában is kísérteties kicsinyég, de ahogy haladtam előre a történetben, és megtaláltam azokat a pontokat, ahol Trencsényi-Waldapfel „igazított” a történeten úgy, hogy azt gyerekek is olvashassák, hát csak potyogott le a földre az állam.

Első: Pygmalion szó szerint a tökéletes nőt alkotja meg magának, „qua femina nasci nulla potest”. Vagyis amilyen nőt szülni nem lehet. Modern olvasó vakarja a füle tövét: kérem szépen, ez nem hübrisz akar lenni? És ha igen, miért nem bűnhődik érte, sőt, miért kap érte jutalmat az elkövetője? Próbálna meg (legalábbis Ovidiusnál) bármelyik másik mitológiai alak túltenni az isteni teremtésen, páros lábbal rúgnák le az alvilágba, ezt meg még telepátiával is megtiszteli „az arany Venus”. Mi ez a protekció?

Második (ha már mítosz): Pygmalion embert hoz a világra, de nem a „hagyományos módszerrel”, hanem a művészet ereje által. Várjá' má', ez nem a Frankenstein? 

A kép innen. Láttam az előadást. Zseniális.

Igaz, az elvileg a Prométheusz-mítosz paródiájának készült, meg a doktor nem is elefántcsontból, hanem hullákból próbál embert összerakni, de a cél és a cselekedet ugyanaz: asszonyi közreműködés nélkül, pusztán a tudomány/művészet által megalkotni egy embert. A következmény persze száznyolcvan fokos eltérést mutat: Pygmalion halálos szerelembe, Frankenstein halálos gyűlöletbe esik. Hogy miket művel, és mennyire képtelen gondolkodni vagy felelősséget vállalni, arról részletesen írtam itt. A „halálos” pedig jelen esetben nem puszta szólam. Azt már csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy Pygmalionnak a nő tulajdonképpen a gyereke. Ha eddig nem lett volna elég beteg a sztori. És ez kap jutalmat? Igazságérzetem zsigeri mélységből háborodik fel. Képzavarral.

Harmadik: Ha egyszer a saját művébe szeret bele, amelyet ő alkotott – abba az alkotásba, amelybe a tökéletes nő iránti vágyát vetítette ki, akkor… Igen, gyerekek, akkor ez a Narcissus-mítosz, csak kicsit többet kellett dolgozni a szobron, mint a tükörképen. Mi történik Narcissusszal ugyanebben a könyvben? Aminek történnie kell szegénnyel: jól belehal a vágyába, vele együtt pedig a tükörképe is elpusztul. Mi történik Pygmalionnal? Gyereke születik a tükörképtől az életre kelt szobortól. Hát nem lennék a gyerek helyében.

M. C. Escher: Relativitás (1953). A kép innen.

Harmadik bé (igazából csak alpont): Pygmaliont Paphos-beli hősnek nevezi az elbeszélő, még jóval az előtt, hogy megszületne a gyereke, akiről majd elnevezik Pygmalion szülőföldjét Paphosnak. Hm. Időeltolódást észlelek. Ez az abszurd fordulat tűnik az egyetlen logikus pontnak: visszafordul önmagába a történet, és értelmetlenné válik, mint Pygmalion vágya. Fenti képünk illusztráció.

Negyedik: Amit Pygmalion a szoborral csinál. Azt a jószagút, azt. A Görög regék is elmeséli, hogy ajándékokat visz a szobornak, hogy felöltözteti (ezek szerint ruhája kifaragva nincs), hogy felékszerezi, hogy simogatja és csókolja. Eddig is elég beteg – de itt Trencsényi-Waldapfel emlékeim szerint le is áll, a többi nem gyereknek való. Igen, az jön, amire gondoltok. Körülírva. De elég egyértelműen. (A fordításban hitvesének nevezi közben, az eredetiben „tori sociam” – ágytársának.)

Ötödik (a 3b ponttal együtt kivételesen ez is Ovidius mellett szól): Ezt a történetet az egész mű elbeszélője eltávolítja magától azzal, hogy nem ő maga meséli, hanem mással mesélteti el. Orpheus énekli, Eurydice elvesztése után, amikor nem hajlandó új házasságra lépni többé. Így azért kicsit más lehet a megítélése. Így válhat olyan különleges történetté a köteten belül, amelyben az átváltozás az élettelent kelti életre, nem fordítva, ahogy a többi mítoszban/mondában történik. Ráadásul úgy, hogy a művészet is bele van keverve a dologba, és úgy, hogy az egész művésztörténetet a valaha élt legnagyobb művész, Orpheus meséli el.

Mozaik Orpheusról, a szíriai Sahbában. A kép innen.

Aki arra is képes, hogy nemcsak az emberekre, hanem az állatokra is hasson, és pár oldallal korábban az élettelent, vagyis a halott feleségét is megpróbálta a művészete erejével (új) életre kelteni, de persze nem jött össze. (Nem a művészete hibájából.) És most kompenzál. Hát jó, tekintsük a történetet úgy, mint mesét a mesében (elég gyakori fogás Ovidiustól), mint a szenvedő szerelmes által teremtett illúziót. Előtte a Hyacinthus-történettel, amely szintén nem móka és kacagás. Meg egy olyan rövidke mondával, amelyben kimondódik, hogy az átváltozás büntetés, nem kegy. Hogy utána miről énekel Orpheus, azt még nem tudom, valószínűleg az a sztori se véletlenül került oda.

Szóval körbe lehet ezt a Pygmaliont magyarázni úgy, hogy mégiscsak legyen értelme, de azért el nem mondhatom, mennyire örülök, hogy G. B. Shaw úgy írta át, ahogy: Henry Higgins átalakítandó anyagnak tekinti Eliza Doolittle-t, aki sokáig ellenáll, mert történetesen nem puszta anyag, hanem egyéniség, önálló tudattal, érzékenységgel, akarattal. Amikor pedig mégis megtörténik az átalakulás, akkor minden másképp történik, mint Ovidiusnál. A végén a főszereplők kilépnek egymás életéből: a férfi visszakapja a régi életét, a nő újat kezd mással, és boldogan élnek. Hurrá. Kár, hogy soha nem a Shaw által megírt végkifejlettel adják elő. Annyira szép volna így.

A képet tartalmazó bejegyzés írója egyetért velem, sőt tovább is megy.

Megjegyzés: ennek a bejegyzésnek a legtetején levő kép Jean-Baptiste Regnault alkotása 1786-ból. Ügyes illúzió. Azt hinnéd, a szobrász látható rajta a szobor társaságában, de nem. A Venus szobrához imádkozó szobrászt látod. Ovidiusnál nincs Venus-szobor, csak oltár. A festmény tehát többszörözi az illúziót: a művész arra vágyik, hogy a műve életre keljen, ennek érdekében egy másik műalkotáshoz könyörög, tehát mindenekelőtt ennek a másik szobornak kéne élőlény, azaz istennő módjára viselkednie, és teljesíteni a kérést. Ehelyett, ahogy élettelen tárgyhoz illik, a tekintete üres. „Elnéz” a művész feje fölött, nem reagál. Ahogy egyre tovább nézem a képet, egyre jobban tetszik nekem. Innen van. 

Azt meg csak úgy megjegyzem, hogy amikor annak idején képet próbáltam találni az írásomhoz, beírtam a keresőbe, hogy Pygmalion, és a második találatomnak a címétől kissé elröhögtem magam. (Itt találtam.) Tényleg, van az európai kultúrának még egy ismert narratívája, amelyiknek a végén átalakul élővé az élettelen… de azért egy pár próbát ki kell állnia előbb. Bocs az asszociációért, tényleg nem az én ötletem volt. :D 

A kép innen.

Ahogy olvasok tovább, és nézem, miről énekel még Orpheus... azonnal visszavonom a felháborodásomat!!! A következő történet Paphos fiáról és unokájáról szól, és az unoka szenvedélyéről, amely szörnyű véget ér. Irónia 2.0 bekapcsolva. A bejegyzés itt folytatódik. 

Ezt 2018. október 20-án írtam. 

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

Ovidiust olvasok. 

Van az a monda Philemonról és Baucisról, az idős házaspárról, akik szerény kunyhójukban vendégül látták az isteneket. Pár ezer éve ők az irodalom- és művészettörténet tökéletes párja, akik egy életre kötnek szövetséget, és szó szerint az utolsó percig ragaszkodnak egymáshoz.

Hogyan is zajlik Ovidiusnál ez a vendéglátás? Anyóka tüzet rak, apóka zöldséget hoz a kertből, majd a gerendáról lekerül egy darab füstölt szalonna, kockákra vágódik és megfőződik. No de ki szedi le, vágja föl és főzi meg, az itt a kérdés.

Az én 1915-ös Teubnerem főszövege szerint „illa”, vagyis anyóka:
"(…) furca levat illa bicorni
Sordida terga suis nigro pendentia tigno
Servatoque diu resecat de tergore partem
Exiguam sectamque domat ferventibus undis."
(Megj.: a lap alján a jegyzet jelzi ám, hogy más kiadások a másik verziót választják.)

A http://www.thelatinlibrary.com szerint „ille”, vagyis apóka:
"(…) furca levat ille bicorni
sordida terga suis nigro pendentia tigno
servatoque diu resecat de tergore partem
exiguam sectamque domat ferventibus undis."
http://www.thelatinlibrary.com/ovid/ovid.met8.shtml (647-650. sor)

„Illa” és „ille” csakugyan összekeverhető, főleg kétezer év távlatából, főleg, ha legalább ezerötszáz évig kéziratos másolatokban maradt fenn a szöveg, és „mégfőlegebb”, ha egyik kéziratos másolat se ókori, hanem már a kisbetűk feltalálása utáni időszakból való. Két hasonló méretű gömbölyű betű, középen keresztben egy vonallal.

És, tudjátok, nekem pont így tetszik, hogy nem egyértelmű, melyikük főz. Hogy kiadástól függ, melyik lehetőséget választja az ember (de lelkiismeretes kiadó feltünteti a másikat is). Így ez a történet csakugyan egy harmóniában élő házaspárról szól, akik mindent megosztanak egymással, beleértve a házimunkát és a felelősséget is. Ráadásul azt, hogy "ille" vagy "illa" nem az utóbbi pár évtizedben kezdték ám variálni, hanem jóval régebbi kiadók is minden további nélkül elképzelhetőnek tartották mindkét verziót.

A fordítónak viszont döntenie kell. Mondjuk, speciel a magyar nyelv lehetővé tenné, hogy ne legyen neme a cselekvőnek, Devecseri fordítása mégis anyókát választja:
"Majd, a locsolt kertből ami zöldséget hoz a férje,
fosztja levéltől mind; azután kormos fatetőről
ágas villával leemel füstlepte szalonnát,
mit be soká őrzött, darabocskát szel le belőle,
és a tüzön buzgó vízben megfőzi puhára."

Úgyhogy ismételten örvendek, hogy belefogtam a latin szövegbe, értsd: ilyenekkel motiválom magam, hogy ne hagyjam abba, mert marha nehéz és fárasztó. 

A kép Adam Elsheimer alkotása a XVII. század elejéről, és a Wikimedia Commonsról szedtem.

Ezt 2018. október 14-én írtam.

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

Ovidiust olvasok. 

Egy self-made-woman, egy demokratikus verseny kevéssé demokratikus kimenetellel, áldozathibáztatás (hiánya), művésztörténet és kicsinyítő tükör. Avagy hogy kell úgy megírni egy szöveget, hogy pont kétezertíz évvel a megjelenése után aktuális legyen. Ide tessék jönni tanulni.

(A képet itt találtam.)

Az alapját ismertem: Minerva (Athéné) föltalálja a szövést, de Arachne (Arakhné), a földi lány kijelenti, hogy ő jobban tud szőni nála. A hübriszt szövőverseny követi, Arachne, mint az a földiekkel történni szokott, veszít, és kétségbeesésében fölköti magát. Minerva visszaadja az életét, de pókká változtatja, így az örökkévalóságig szőni fog.

Ovidius verziója AKKORA, direkt a posztmodern kor számára találták ki. Biztos időutazó lehetett. Vagy minimum időtávcsöve volt.

Ovidiust olvasok.

Ceres és Proserpina és Arethusa, avagy mi köze a matrjoskababának a függő beszédhez, a függő beszédnek pedig az elnyomáshoz/elnyomatás és a lázadáshoz?

Napokig olvastam, hosszú mítosz, nagyon összetett. Pont arra való, hogy kattogni kezdjen az ember agya. Közben egy kedves tanárom megosztotta a Facebookon ezt a cikket. Ezzel külön ráirányította a figyelmemet arra, hogy nemcsak az egész műre érvényes a ciklikus szerkesztés, hanem erre a konkrét részletre is – és hogy ennek mi a következménye.

Igen, matrjoskababa-szerkezete van a sztorinak. Minerva meglátogatja a múzsákat, találkozik a madárrá változott Pierisekkel, kíváncsi a történetükre. Ezt mesélik el a múzsák, akikkel a Pierisek vetélkedni akartak, hogy ki tudja szebben megénekelni az istenek viselt dolgait. Tehát aki elmeséli a vetélkedőt, annak el kell mesélnie a két megénekelt történetet is. A második történeten belül pedig mellékszálként két újabb történet mesélődik el, az egyiken belül még egy picike betéttörténettel. Mesében a mesében a mesében a mese.

(A fenti tárgyak készítője Alice Darkling, a képet itt találtam.)

Ovidiust olvasok. 

És életemben először ingerem támad mémet gyártani.

Maradtam az ingernél, főleg azért, mert megfelelő képet nem találtam Perseusról.* A „megfelelő” alatt olyan képet értenék, amelyiken csak halovány árnyalata is megjelenik a komikumnak. Mind komoly, sőt zord. Ezért választottam Percy Jacksont, bár itt speciel ő se komikus, de legalább a kezében tartott tükörpótlék az. :)

Gyerekek, Perseus, az VICCES! Én ezt sose gondoltam volna. No jó, nem szándékosan az, de így is párját ritkítja a története e között a sok hisztérikus istenről szóló komor mese között. Ja, és stílusa is van. Meg persze irigylésre méltó varázstárgyai. Neki is van szárny a sarkán, nemcsak Hermésznek, úgyhogy simán közlekedik a levegőben, körbejárja a Földet – és nála van titkos fegyvere, a nővére (Minerva) segítségével szerzett halálos tekintetű Medusa-fő. Amelyet csak úgy tudott levágni, ha tükörből nézte. A modern Percynek a telefontok háta is megfelel.

Szóval tessék megjegyezni: ha Perseus azt mondja, hogy fordulj el, akkor, öcsém, az nem játék…

Ovidiust olvasok.

A történet címe a latin nyelvű Teubner-kiadásban Salmacis. Aki a kötetem címjegyzékét összeállította, szemérmesen kifelejtette a sztori címéből a másik (?) főszereplőt, Hermaphroditust. Erre már mindenki felkapta a fejét, kezdhetek magyarázni. ;) A kiindulópontul szolgáló mítosz a kultúránk egyik alapsztorija.

Mottó: Na, ebből is meg lehetne írni egy negyvenoldalas szakdolgozatot.

Nekem most nem fog összejönni, csak kalandozok itten. Illetve értelmezek. Úgyis azt is Hermészről nevezték el, úgymint hermeneutika.

Elvileg úgy szól az Ovidius által megverselt mítosz, hogy Hermésznek (Mercuriusnak) és Aphroditénak (Venusnak) születik egy fia, aki hangsúlyozottan mindkettejükre hasonlít (nahát), és mindkettejük nevét megkapja. Ebben szerintem már eleve benne van az, hogy egyszerre férfi és nő. Ehhez képest egészen a legvégéig kizárólag fiúként beszélnek róla, és ugyanaddig egyszer sem hangzik el a neve. Egy nimfa beleszeret a tizenöt éves ifjúba, és azt kéri az istenektől, hogy soha ne kelljen elszakadniuk egymástól, az istenek meg azonnal egybeolvasztják a két testet. Aztán, gondolom, röhögnek a markukba.

Ez is tükrös mítosz, mint a Narcissusé. (Arról itt írtam.) Először is mindez vízparton zajlik, egy tiszta vizű kis tónál. Az tükör is meg nem is. Nem tükör, mert le lehet látni az aljáig, annyira tiszta, de mégis tükör, mert ebben nézegeti magát Salmacis nimfa, akit a világon egyetlen dolog érdekel: a saját szépsége. Pedig csalogatják a társai vadászni, de ő ilyen gerelyekkel meg csapdákkal nem foglalkozik. Ettől viszont még nagyon is aktív, sőt! Fésülködik, ami a mítoszokban szerelmi vágyat és várakozást jelent, ugye. Jön a tizenöt éves alfa (bocs), a nimfa tehát menekül, nehogy kócosan lássák, és csak akkor bújik elő, mikor már rendbe tette magát. A második mondatában már megkéri a fiú kezét, de annak nem kell. A nimfa cselez: átengedi a fiúnak a helyet, aztán úgy tesz, mintha elmenne, de voltaképp megint elbújik. Amikor a fiú úgy dönt, hogy fürödni fog, a nimfa akcióba lép – és itt megint jön egy tükör: úgy ragyog a szeme, mint ahogyan a napsugár visszaverődik a vele szembe helyezett tükörről, illetve fura mód inkább „tükörképről”, ha jól értem. Sokszoros visszaverődés. És akkor most ki a nap? A fiú? A lány szeme meg a vele szembe állított tükör? De közben a lány nem egyszerű felület, mint a Narcissus-mítoszban Echo. Ő az aktív, nyilvánvalóan ő a tapasztalt, a fiúnak tulajdonképpen fogalma sincs, mit akar tőle. (Ezt a szöveg mondja ki: nem tudja, mi a szerelem.) És a lány nézi a fiút. Olyan helyzetben, amilyenben fiú szokott nézni lányt. A tekintet meg hatalom. A könyv előző történetében azzal indulnak el az események, hogy Apollo (a Nap) bámulja Leucothoét, majd erőszakot tesz rajta. Itt azzal, hogy Salmacis bámulja Hermaphroditust (akinek még ezen a ponton nincsen neve). Majd ugyanazzal próbálkozik, mint az előbbiekben Apollo.

Lehet gondolkodni azon, van-e olyan, hogy nő erőszakot tesz férfin. (Hogyne volna, csak gondolkodni ritkán szoktak rajta.) Mert itt ez történik, vagy legalábbis Salmacis megpróbálja. Rosszul teszi, ez nem kérdés, az erőszak minden formája vétek. Ki van mondva egyenesen, hogy nem jön neki össze, de nem Salmacison múlik a dolog, mert a szándék megvan, és cselekedet is követi. Mivel a fiú ellenáll, a lány először gonosznak nevezi – mert ha valaki nem azt akarja, ami a megszólalónak tetszik, akkor az illető automatikusan gonosszá válik, ugye. Majd kéri, hogy soha el ne szakadhasson a fiútól, és egyesítik őket az istenek örökre. Ami által meg is akadályozzák a kielégülést örökre. Salmacis is elmondhatná, amit Narcissus: ahhoz, hogy boldog legyen valakivel, mindenekelőtt az kéne, hogy külön legyen tőle. Ők azonban szó szerint egy testté változnak. Ami a szerelmi együttlétekben metafora szokott lenni, itt pontról pontra megvalósul, és éppen az ellenkezője az eredmény, mint amit Salmacis szeretne. Boldogtalanság és magány. Mind az erőszaktevőnek, mind az áldozatnak. A Metamorphoses nem az igazságosságáról híres.

Vagyis az erőszak nemcsak bűn, hanem hülyeség is. (Azon meg szintén lehet gondolkodni, hogy az istenek miért olyan fürgék és készségesek közreműködni ebben az erőszakban/hülyeségben.)

El lehet gondolkodni azon is, hogy mi történik a Metamorphosesban, ha férfi követ el erőszakot nőn. Akár sikerül neki, akár (elég ritkán) nem, a nő változik át valamivé, és ezzel meg is szűnik önmaga lenni. Megesik, hogy a rangja ettől magasabb lesz, de önmaga nem lehet többé. Vagyis az áldozat bűnhődik. Az erőszaktevő önazonossága megmarad, ő megy tovább. Többnyire eleve ő a hatalmasabb, mert isten, a másik meg halandó, így eleve nincs sok esélye. Előfordul, hogy egy súlycsoportban vannak, de ettől még a képlet nem változik.*

Itt egy a súlycsoport. Az eredmény valami rettentő fura.

Először is maga az erőszak többféle képpel íródik le. Ebből az egyik a polip támadása áldozatára (korrekt), a másik a kígyó ellenállása elrablójának, a sasnak. Mi van?! Akkor vegyük át még egyszer: a lány úgy fonódik rá a fiúra, mint ahogy a kígyó, amelyet a sas elragad vacsorázási célokra, ráfonódik elrablójára, és megbénítja. Tessék mondani, akkor most ki támad meg kit?! Mert én nem tudom követni.

Másodszor a lány, aki a bűnt el akarta követni, megszűnik létezni, egyszerűen beleolvad a fiúba. A végén a kétnemű lényről továbbra is hímnemű végződésű szavakkal beszél a szöveg. (Végül is valamilyet választania kell, a latinban mindennek neme van – de, mondjuk, ebben az esetben lehetne semleges.) Mintha az áldozat megúszná. De nem. Ő is bűnhődik. Azáltal, hogy most már nő is, nemcsak férfi. Mert azt is egyértelművé teszi az elbeszélő, hogy ezzel Hermaphroditus értéke csökkent. Fél-férfi, így nevezi a szöveg, véletlenül se fél-nő. A forrás pedig szintén átváltozik: tisztátalanná (!) válik, mert ha férfi fürdik meg benne, a továbbiakban nővé válik, azaz gyengül. (Bármely nemű szülődnek a valamijét, Publius drága.) Arról nincs szó, hogy mi lesz, ha nő fürdik meg benne. Arról végképp nem (hogy is lehetne), hogy mitől változott meg a mai nyelvhasználatban a név végződése, hiszen ma -a végződéssel használjuk, az meg nőnemű.

De közben annyira erőltetett az egész sztori. (Ezt nem úgy értem, hogy Ovidius erőltette volna, sőt. Nyugodtan lehet, hogy létezett ez így az ő idejében, de attól még erőltetett.) Miért hallgatja el a fiú nevét egészen a végéig? Miért hangsúlyozza az elején olyan nagyon, hogy mindkét szülőjére hasonlít, és mindkettőnek a nevét megkapja? No meg Kerényi elmeséli ám, hogy Aphrodité Hermésznek a női aspektusa, és fordítva, tehát tulajdonképpen a szülők nemzedékében kezdődik ez az önmagával/ból alkotás. Vagy éppen nincs is értelme különbséget tenni szülők és gyermekük között. És végig ott vannak a tükrök. Amik nem is tükrök. Mintha ezt a Salmacist csak azért kellett volna kitalálni, hogy úgy-ahogy felfogható legyen, ami kezdettől fogva egyértelmű – csak felfoghatatlan.

És hogy lesz felfogható? Ha van benne erőszak. Ne már… :(((

U.i.: Amíg képet találtam, ne tudjátok meg… Próbáljátok meg beírni a keresőbe, hogy Hermaphroditus et Salmacis. Hogy finoman fogalmazzak, kissé gyakori a történet átértelmezése. Tele van a művészettörténet ábrándos tekintetű Hermaphroditusokkal, akik boldogan ölelgetik Salmacist a vízben. Ezt a képet Magdalena van de Passe alkotta, 1623-as rajta az évszám, az ábrázolás pedig egész korrekt. Leszámítva, hogy a fiú kicsit idősebb rajta tizenötnél. Itt találtam.

* Syrinx történetére gondolok. Az Apollo elől menekülő Daphne, a Iuppiter miatt szenvedő Io jóval magasabb rangú istennel kerül össze, tehát rohanni kell nekik. Ezt még úgy-ahogy fogom. De ezt a Syrinxet? Ez lentebb van minden eddiginél. Syrinx nimfa, Diana követője, aki Pan istennek tetszik meg – könyörgöm, mi a francért nem lehet elküldeni Pant melegebb éghajlatra? Vagy hozzávágni az íjat, vagy mittudomén? Miért kell mindjárt náddá változni? És ráadásul nem is magától változik át, hanem a társnői segítenek neki. Abban nem tudtak volna segíteni, hogy kijönnek a vízből hatan, és likvidálják Pant? Hagyjuk má'…
Syrinx meséjének kerettörténete viszont határozottan rendben van, ha nem is valami rokonszenves fényben mutatja Mercuriust, legalább logikus. Zenéje és szavai álmot hoznak, az pedig éppen egy lépéssel a halál előtt található. Gyilkosként is gyors és hatékony, mint minden másban, és semmi következmény. Még bűntudata sincs vagy valami. Sőt, még Iunónak se jut eszébe megbüntetni, el van foglalva a pávájával.

Ezt 2018. augusztus 8-án írtam.

Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek. A gyűjtőoldalt itt lelitek.

Ovidiust olvasok.

Gondolkodom.

Narcissus mítoszát így, Ovidius megfogalmazásában annak idején vettük pszichológiából, és egy csomó mindenre emlékszem belőle. Például arra, milyen fura és érdekes, hogy szegény Narcissus így szól: „Iste ego sum”, „Én vagyok az.” Ha ezt a mondatot kimondjuk, az már kész személyiséghasadás. :D Amúgy szegény nem éppen hasadt személyiség, csak szeretne lenni.

Az a fajta könyv, amelyik már azért megér tíz pontot, mert egyáltalán megírták. Hát még azért, mert jó is. Meg kell érte dolgozni, de érdemes.

Régóta keresem és szeretem a mítoszokkal, mitologikus gondolkodással kapcsolatos könyveket, akár „kultúrtörténet”, akár „művelődéstörténet”, akár „eszmetörténet”, akár „vallástörténet” címszó alatt találhatók. Szeretem nézni, ahogyan régészeti, néprajzi, művészettörténeti adatokból, népmesék és mítoszok elemzéséből kibontakozik egy másik kor gondolkodásmódja. Szeretem nézni még akkor is, ha nem minden momentumát hiszem el.

Tafa'i visszahozza Hinát a halálból (tahiti mítosz, 1818-ban gyűjtve, 1907-ben publikálva, itt olvastam)

A polinéziai mitológiában is van feleségéért mindenre képes szerelmes férj. A tahiti Orpheuszt úgy hívják, hogy Tafa'i. (A maoriknál Tawhaki néven fut, de erre a sztorira onnan speciel nem emlékszem.) Egy nap hazatérve holtan találja a feleségét, Hinát. (Aki foglalkozására nézve egyébként a Holddal áll kapcsolatban, más mítoszokban holdlakó.)

Még nem régóta halott az asszony, ezért Tafa'i megkérdezi a papot, van-e még esélye visszahozni a lelkét. A pap igennel válaszol, és megjelöli neki az útvonalat, amelyet végig kell járnia, de minél gyorsabban, hátha utolérheti.

A következő mítoszt Tahitin jegyezte le Orsmond tiszteletes 1818-ban, majd unokahúga, Teuira Henry publikálta 1907-ben. Én meg itt olvastam.

Elég komoly probléma az óceániai mítoszok esetében, hogy későn kezdték el lejegyezni őket, akkor, amikor már a kereszténység elterjedt a térségben. Illetve nem ez a probléma, hanem az, hogy elég gyakran nagyon nehéz szétválasztani az óceániai mítoszt meg az európai hatást. Ez az egyike annak a kevés mítosznak, amelyek esetében nem igazán kell választgatni. Ennél inkább az a gond, hogy a tiszteletes nem nézett közben az égre, nem minden csillagot tudott azonosítani, viszont azonosított olyat is, amelyik Tahitiről nem is látszik. Azért még mindig igen agymozgató.