„– Könnyűszerrel el lehet kerülni ebben a tekintetben minden tévedést. Ha első pillanatra nem tudjátok megállapítani, hogy francia vagy flamand-e az illető, parancsoljatok rá, hogy mondja ki ezt: „Schild en Vriend.” Aki ezt nem tudja kimondani, az francia, azt vágjátok agyon.”
    (Conscience: Flandria oroszlánja, 218. oldal)

    Nemrég fejeztem be ezt a regényt, amely a középkori Flandriában (Észak-Belgiumban) játszódik, és a flamand nép küzdelmét mutatja be francia hűbéruraik ellen. (Itt írtam róla.) Érdekes is, tanulságos is, nagyon tudom ajánlani azoknak, akiket érdekel a történelem – és meg tudják bocsátani a sablonos szereplőket. Meg akik be tudják szerezni a könyvet. :/

    A „Flandria oroszlánja” nevet egy szereplő is viseli, de sokkal fontosabb, hogy a kifejezés az egész flamand népet is jelenti. A flamand zászlón is a fenti oroszlán látható, bár manapság sárga alapon fekete-piros színű. Nagyon nehezen találtam kéket, amilyen a regényben van. („Egy takács a sereg élén magasra emelte a kék-oroszlános zászlót s ezer hangon zúgott fel a csatakiáltás: – Flandria az oroszlán! Ki francia, halálfia!”) Végül kiderült, hogy ma Brugge zászlajában látható. (Forrás: Wikimedia Commons.)

    A fenti mondat az egyik flamand vezér, Pieter de Coninck (a magyar fordításban Dekoninck néven emlegetik) szájából hangzik el. A regényben úgy általában minden jó stratégiai ötlet az ő szájába van adva, de ez most mindegy. Annyit jelent, hogy „pajzs és barát.” Persze rögtön kíváncsi lettem, hogyan is kell pontosan kiejteni ezt a mondatot, és mocsaribetti, Gazella, valamint U_Viki molytársak válaszaiból a következőket tudtam meg:

    A mondat kiejtése tájegységenként más és más, attól függően, hogy hányféle h-t használnak, és hogy éppen v-t vagy f-et mondanak a leírt „v” helyén. De igazából már a „sch”-ból kiderül, hogy valaki flamand vagy nem, mert az a legtöbb helyen s és kemény h (mint a német „ch”) kombinációja, esetleg sk vagy szk is lehet. Egy franciának már azzal is baja volna, hogy a puha és a kemény h-t megkülönböztesse egymástól. (Főleg, hogy ők nem is ejtik a h-t egyáltalán… bár lehet, hogy a XIV. században éppen ejtették… de akkor is csak egyfélét.) Ők ezt a szót síld-nek mondták.

    A „vriend” többnyire vrínd-nek hangzik, bár bizonyos helyeken frínd is lehet. Ha lehet hinni a Wikinek (nem linkelem a szócikket, spoiler okán, de a „shibbolet”-re keressen rá, akit érdekel), ott és akkor v volt a helyes kiejtés, és a franciák f-et használtak helyette.

    Szóval ha egyszer feltalálják az időgépet, és valamelyikőtök szeretné meglátogatni a XIV. század eleji Belgiumot, az a fenti instrukciókkal mondogassa gyakorta szépen, hogy „Schild en vriend”, ha az élete kedves.

Ezt 2017. május 1-én írtam.

A háromnegyedéig klasszikus kalandregény a romantika korából, minden további nélkül működne ifjúsági irodalomként.
A háromnegyedétől kezdve annyira brutális, hogy helyenként George R. R. Martin is megnyalná a tíz ujját utána.
Erről persze a szerző nem tehet, őneki adott volt a téma (a XIV. századi Németalföld történelme) és a stílus (1838-ban hogy máshogy írt volna?!). Ez viszont az olvasót nem vigasztalja, amikor az első háromnegyed olvastán azon gondolkodik, hogy huszonöt évet késett ennek a könyvnek az olvasásával, az utolsó negyed olvastán meg enyhe sokkot kap.

Az ún. aranysarkantyús csatáról szól, amelyet Kortrijk városa közelében vívtak, 1302-ben. Illetve ez csak a végkifejlet, a regény maga az odáig vezető eseményeket meséli el, ügyesen fűzve össze köz- és magánéleti szálakat. Van itt minden, ami belefér: zsarnokoskodó franciák, elnyomott és igazságért kiáltó flamandok, forgalomból kivont nemesek, öntudatra ébredő polgárok, gyáva és gonosz árulás, hűséges lovagi szerelem, kivégzés, bosszú, ügyes hadicsel, legendás hadvezér… Olyasmi ez, mint egy Walter Scott-regény. A fordítás pedig teljesen rendben van, Révay József neve garanciát jelent.

Szóval a maga módján igen jó könyv ez, megérdemli a helyét az 1001-es listán, és bőven megérdemli a nyolc pontot is most tőlem. Pont arra való, amire a romantika kori történelmi regények: nemzettudatot csinálni – jelen esetben a Belgiumban élő flamandoknak. Ezt a feladatot nagyszerűen teljesíti is.
Oké, kicsit túlságosan is nagyszerűen: a flamandok mind hőslelkűek, bátrak, nyíltak és hűségesek (kivéve természetesen az árulókat), a franciákat meg egytől egyig fel kéne húzni az első fára (kivéve összesen 3, azaz három főt, számoltam, akiket arról lehet csalhatatlan bizonyossággal felismerni, hogy jót akarnak a flamandoknak). Egy ilyen sablonos szembenállást, gondolom, a romantika korában még komolyan lehetett venni… Nekem sajna nem sikerült, emiatt is pontozom le: komolyan olyan érzésem volt, hogy huszonöt évet késtem az olvasással.*
Piros pont viszont, hogy Conscience elég alapos kutatásokat folytatott a korszakról – igaz, ezeknek a kutatásoknak az eredményeit ott és ahhoz használta fel, ahol és amihez jólesett neki… De szerintem ez minden további nélkül belefér a regényírói szabadságba, végül is Gárdonyi is kitalálta Ceceyéket. 

Ahogyan pedig az utolsó negyedben bemutatja, hogyan válnak a flamandok dühös, csöndes forrongókból szervezett, összetartó és ütőképes hadsereggé, vezéreik egyszerű mesteremberekből stratégákká, a lázongás pedig szabadságharccá, az gyönyörű. Még akkor is, ha ez egybeesik azzal a szakasszal, ahol úgy istenigazából folyni kezd a vér, de literszám, és azt mindenki képzelje el magának, hogy néz ki egy olyan csata, amelyikben a mészárosok céhe konkrétan taglókkal vesz részt. Ott nem sok végtag marad a helyén.
Eleve mindvégig a polgár-szereplők érdekeltek a legjobban; persze őket is idealizálja a regény, mert nem tud nem idealizálni, de valahogy sokkal elevenebbre sikerültek a többieknél. Ami pedig az utolsó szakaszban történik velük… nos, annál kevesebbért is érdemes lenne ezt a regényt elolvasni, nemhogy ennyiért. 

Egyszerűen nem fogom fel, hogy miért nem adták ki ezt a regényt magyar nyelven egynél többször, és azt is a húszas években. Tipikusan az a fajta klasszikus ez, amilyeneket szekérderékszám jelentettek meg a hatvanas-hetvenes évek kiadói, és a mai napig bármelyik könyvtárban és antikváriumban hozzáférhetők.
Ez meg?! Igaz, mázlim volt, megvan a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárban, de hát képzelhető, hogy ezzel az egyetlen példánnyal majd' száz év alatt már minden megtörtént: leették, leöntötték, újrakötötték, lapok hiányoztak belőle…** Ha Nóra_Ladinszki_Kiss molytárs meg nem szán néhány lefotózott oldallal, jócskán vesztettem volna az élményből. Köszönöm szépen! :)

Pedig ezt az élményt kár elveszteni. Tessék csak előkeríteni ezt a klasszikust, és jól begyakorolni, hogy mondják flamandul helyesen, hogy „Schild en Vriend”! Nem ezt mondogatom két napja, á, nem.

* Leszámítva, hogy huszonöt éve ennyire se tetszett volna a regény, mert nincs benne se macska, se nyomozó gyerekek, se lakatlan sziget, se elásott kincs, mit lehet az ilyennel kezdeni?! :)
** Ami másfelől a szöveg minőségét is dicséri természetesen. Mint ahogy az is, hogy a 258. oldalon ceruzával írt bejegyzés található: „Ez jó könyv. <olvashatatlan> István”. :)

Ezt 2017. április 30-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Van a finneknek egy Nobel-díjas regényük, a Silja. A levegő regénye meg a tűzé: főszereplője szó szerint átszellemül. Olvasás közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az Amalia az ellen-Silja. A föld regénye. Meg a fizikai munkáé. Mint a tükör két oldala: az egyik regény megmutatja, mit jelent a szellemi érték, a másik bebizonyítja, hogy az anyag értéke sem kell, hogy alábbvaló legyen.

Azt az egy pontot szigorúan szubjektív okból vontam le: nekem a Silja jobban tetszett. (Itt írtam róla.) De azért Amalia történetét is egyértelműen érdemes volt elolvasni.

Nemcsak azért mondom, hogy „föld-regény” ennek a finn parasztasszonynak a története, mert ő maga földszerű. (Hangsúlyozottan nagydarab, erőteljes, izmos, csúnya, szilárdan áll a lábán, és beleereszti a gyökereit a földi-anyagi világba.* A gyökeret nem én találtam ki, többször is hasonlítja fenyőfához a regény. Még „vallásosságában” is evilági: a buzgalma kimerül a zsoltáréneklésben, de azokat se Istenhez énekli – ő eszébe se jut –, hanem egyrészt hagyománytiszteletből, másrészt a maga megnyugtatására.)

Azért is mondom, mert a regény nagyon nagy része a földről, a földeken, állatok, növények társaságában végzett nehéz fizikai munkákról szól – de úgy, hogy valóságos gyönyörűség olvasni róluk.

Mint amikor az ember félrehúzódva figyeli, hogy tehenet fejnek, tejet fölöznek, zabot aratnak, rozsot vetnek, fagyos fát hasogatnak, kemencét fűtenek, bárányt sütnek; és egyszerűen csak jólesik látni, hogy az a két dolgos kéz milyen tökéletesen ért mindenhez, milyen tökéletesen eligazodik a saját világában, amely természetesen a lehető leghétköznapibb világ.** Nem utolsósorban férfi-világ. Amalia a regény 80%-ában egyedül van, a férje nélkül kénytelen boldogulni, többször is hangsúlyozzák, hogy férfimunkákat végez, hogy egyszerre gazda és gazdasszony – és a lehető legjobban oldja meg a feladatot, még boldog is tud lenni a maga módján, sőt a közösség elismerését is elnyeri. (Nem mintha különösebben érdekelné, ha nem nyerné el.) Más kérdés, hogy miről kényszerül e miatt a váltás miatt lemondani.

A földszerűséghez hozzájárul még a könyv stílusa is: sok-sok rövid, elsősorban egyszerű mondat, látszólag alig-alig megválogatott, „csak úgy” odavetett szavakkal, dísztelenül. Aztán ha kicsit már beleélte magát az ember a regény világába, persze kiderül, hogy minden második oldalon akad egy-egy igen erőteljes metafora, de soha nincs látványosan az előtérbe tolva, jöjjön rá a tisztelt olvasó magától, arra való a feje neki. Egy idő után már elég rendszeresen meg tudott döbbenteni az a sok kicsi mondat a hajszálpontos megfigyeléseivel. Ezeket a szavakat nagyon gondosan megválogatták, csak nem látszik rajtuk.

Mint ahogy maga Amalia is csak látszólag olyan egyszerű, mint a faék. A maga súlyos, lassú módján nagyon is sok mindenen elgondolkodik, és értelmes, vállalható döntéseket tud hozni. Ismeri önmagát és a világot, és nem hazudik se magának, se másnak. Hány fürgébb eszű ember mondhatja el ugyanezt magáról?

* Összehasonlítási alapnak: Silja törékeny, légies, nagyon szép, és folyamatosan a tökéletes szellemi lét felé törekszik. Egész élete a halál felé irányul (a regény első mondata már egyértelművé teszi ezt), míg Amaliáé nagyon is az evilági életre.
** Sőt, mi több: Amalia még a nagyvárosban is kitűnően eligazodik, hamar beletanul az ottani életbe, amikor éppen arra van szükség.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. április 24-én írtam. 

Pontszám: 10/9

„De a mese megmarad” – ezt a mondatot jól választotta meg a fülszöveg írója. Mottója lehetne az egész könyvnek. Jöhet északi szél, ördög vagy trágyabogár, megfagyhat a föld, eldurvulhat a lélek és elsorvadhat a szerelem, de a mese, az megmarad. Szól gyenge, szelíd virágokról, szeretetről és türelemről éppúgy, mint északi szélről, ördögről, trágyabogárról, fagyról, durvaságról, a szerelem megszűnéséről – de mindig mese marad.
„Irodalmi mese” – így nevezik azt a műfajt a lettek, amelyben Anna Sakse (is) alkotott. Kārlis Skalbe találta ki a XX. század elején (itt írtam a meséiről), és ő vitte először sikerre. Anna Sakse méltó folytatója ennek a hagyománynak.

Nagyon meg lennék lőve, ha pontosan el kellene magyaráznom, mi az az „irodalmi mese”, bár mióta egy kötetnyi Skalbét elolvastam, bárhol felismerem. Talán akkor járok az igazsághoz a legközelebb, ha azt mondom: fog az író egy ősi mítoszt, lehetőleg szomorút (van miből válogatni), és újraírja azon a síró-nevető, komolykodó-modern nyelven, amelyen a mai gyerekek is értenek, de egyúttal úgy, hogy Isten őrizz, hogy gyerek kezébe adja az ember. Még az is előfordulhat, hogy nem lehet eldönteni, ki a jó és ki a gonosz.

Némely mese bevallottan ókori mítoszokból készült parafrázis – felbukkan Narcissus és Hyacinthus története Ovidiusból, persze jócskán átírva, de roppant ügyesen, egyszerre okozva meglepetést és nyújtva a felismerés örömét –, de még azok között is, amelyek nem parafrázisok, tetten érhető Ovidius módszere: a hóvirág, a sisakvirág, a napraforgó és társaik komplett eredetmítoszt kapnak, egyszerre modern és mesei körülmények között. Máskor, ha idegen talajból átültetett virágokról (magnóliáról, forszteriánáról) esik szó, érezhetően távoli népek meséit dolgozza át Sakse lett mesékké.
Szinte állandó védjegyük ezeknek a meséknek a folyamatos átváltozás, amely egy pillanatig nem áll meg. Ettől jók a szövegek. A virágok és az emberek minduntalan áttűnnek egymásba. Úgy lehet bennük felismerni a körülöttük élő embertípusokat, hogy végig megőrzik virágtermészetüket, és úgy lehet bennük megtalálni a kertből, árokpartról ismerős virágok jellegzetességeit, hogy közben nagyon is emberiek.

Viszont egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan mese van ebben a kis kötetben, amelyet minden további nélkül felolvasnék a gyerekemnek. Aztán persze lehet, hogy tévednék, ha abból indulnék ki, hogy én nem tudtam elviselni gyerekkoromban „A kis hableány”-t, mert fel voltam háborodva a végétől. A gyerekem nem én leszek; elképzelhető, hogy neki a rosszul (vagy inkább melankolikusan) végződő mesék is nagyon fognak tetszeni, nemcsak azok, amelyek viccesek (mert olyan is van), vagy legalább igazságot szolgáltatnak annak, akinek… szóval, akinek az jár. 

A pontlevonás a kiadványnak szól. Mélyen megemelem a kalapom Bán Péter előtt, hogy ilyen gyönyörűen lefordította ezeket a meséket, és az illusztrációk is szépek (bár bennem volt a tüske, hogy ilyen mesékhez álomszerű-átváltozós képek kellettek volna, nem a Kis növényhatározó). De azért neki is, a szerkesztőnek is, a korrektornak is egy kicsit, csak egész kicsit szerettem volna időnként megcibálni a fülét. Szavakat benne hagyni ott, ahova nem illenek, kötőjeleket rossz helyre tenni, két teljes oldalt felcserélni nem szép dolog, kérem. Brodszky Erzsébet hetvenes évekbeli fordítását A lett irodalom kistükréből néminemű átírás után felhasználni, Brodszky Erzsébet nevének említése nélkül meg aztán hatványozottan nem szép dolog. (A Hóvirágot fordította le még réges-régen, a többi mese valóban soha nem jelent még meg magyarul.) Az előszót meg ügyesebben is össze lehetett volna ollózni.
Máskülönben is látszik a könyvön, hogy „annyiból ki kell jönni neki, több pénz nincs rá”, de az már nem a könyv hibája.

A fenti bajoktól eltekintve mindenképpen megérte ennyit várakozni erre a könyvre. Sajnos nagyon nehezen hozzáférhető, pedig egyébként mindenkinek ajánlanám.

Ezt 2015. május 6-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Na, még egy északi, akinek meg kellett volna kapni a Nobelt.
Jelölni jelölték, csak nem őt választották. Mondjuk, költőt elég ritkán is választanak. Konkrétan most csak egy olyan költő jut eszembe, aki megkapta: a lengyel Wisława Szymborska. Nála az volt az indoklás, hogy: „költészetében az emberi valóság töredékei közül ironikus pontossággal sejlik át a történelmi és biológiai kontextus”. Mondjuk, az se lehetett elhanyagolható tényező, hogy kb. akkora szerepe volt a világháború utáni lengyel szellemi életben, mint nálunk Illyésnek. Igaz, Illyés se kapta meg. :(

No, gondoltam, nézzük, Rainisban mi tetszett a bizottságnak annyira, hogy aztán mégse. Igen jó kis olvasóbarát verseskötet ez, pont alkalmas az ilyen felmérésre: 1. lett nemzetiségű a válogatója, 2. kitűnőek a fordítók, 3. minden oldalon egy vers azért annyira nem megerőltető.
Mármint ha nem olvassa el az ember az összes verset többször egymás után.
De elolvassa. :)

Az első oldaltól kezdve többször olvasós versek ezek. Szinte az egész kötetet idézni tudtam volna. A témák egyszerűek: sok-sok természeti kép, testi-lelki szerelem, forradalom és társadalomkritika, némi misztika – de nem is vár az ember verstémától fölösleges cirkalmat, a feldolgozásra voltam kíváncsi. Legfeljebb személy szerint örültem neki, hogy ennyi meggyfáról meg tóról meg sárga virágról szólnak a versek, mivel a meggyfákat, tavakat, sárga virágokat speciel én is szeretem.
De a feldolgozás.
Hát az profi.
Százötven oldalon át (mert a többi naplójegyzet) alig néhány foltnyi fölösleges szó vagy sor. (És akkor már mocsok módon kerestem a kákán a csomót.) Egyébként mindenütt éppen az a szó, az a sor, amely ütni vagy simogatni tud. Többnyire simogatni, hála Istennek. Álomszerű, légies északi költészet, szimbólum szimbólum hátán – mégis mindennek súlya van, szinte anyaga van, mégis mindenütt ott az érzéki világ, a szín, a föld, a víz, a megérinthető élet. Amely lélegzik. Három-négytől tizenegy-tizenkét sorig terjedő, apró kis tárgy-versek, és lélegeznek. Éppen olyan tömörek, amilyennek egy jó versnek lennie kell.

A könyv végén a naplójegyzetek nem személyes természetűek: Rainis egyéni, sajátos művészetfilozófiáját fogalmazzák meg, amelyben néha eltévedtem ugyan (bár ebben szerepe lehetett az éjjel 11 órai időpontnak is), máskor meg éppen az egyéniséget hiányoltam belőle, de azért összességében igen tisztességes, posztromantikus filozófia vala, a francia szimbolista költők gondolatmenetének felhasználásával, de nem szolgai követésével. Nem utolsósorban pedig: a versek tényleg azt csinálják, amit a filozófia megfogalmaz, de úgy, hogy cseppet sem tűnnek emiatt erőltetettnek vagy túlbonyolítottnak.
Rainis egyszerűen csak tudta, hogy mit csinál. Érzékelhetően tudatos költő, akinek nincs szüksége bájolgásra: ha kell, a legszebb rímet feláldozza, csak a ritmus legyen tökéletes – és az. Nincs okom feltételezni, hogy a fordítók találták ki. Mindenféle forma virtuóza, de sajátot is tud kitalálni. És nem csak úgy játszik bele a világba (bár azt Weöres óta tudjuk, hogy a játék elől azt a „csak”-ot szépen le kell hagyni), hanem annak a formának szerepe van abban, hogy pontosabb legyen a megértés, erősebb a hatás. (Ezt se az ujjamból szoptam: Rainis írja a naplójegyzeteiben.)

Ha pedig még ehhez hozzávesszük, hogy mekkora szerepet játszott a XIX. század végének, XX. század elejének lett társadalmi mozgalmaiban Rainis költészete – és hogy mit jelentett az emigránsoknak az emigrációban az, amit az ebben a kötetben is szereplő Rainis-vers fogalmaz meg a kitágult hazáról…
…akkor nyugodtan oda lehetett volna adni azt a Nobelt.

U.i.: Weöresnek is. Én beszéltem.
U.i.2: Borzasztóan örülök, hogy a 90-es évek elején egy ilyen kötetet ki lehetett adni Magyarországon: egyértelműen hiánypótló!!! De tessék mondani, ha már a férj verseiből legalább egy válogatást lefordítottak, a feleséget miért hagyták ki? Rainis felesége, Aspazija (egyébként mindkettő írói álnév) szintén költő volt és drámaíró, ismereteim szerint pont akkora jelentőségű szerepet játszott a korabeli lett irodalmi életben, mint a férje, és egy csomó mindent, pl. fordításokat együtt is csináltak. Az utószóban néhány vers tőle is szerepel magyarul, azokból ítélve érdemes volna tőle is fordítani. Bár az igaz, hogy a baltikum drámairodalmának olvasóközönsége ma Magyarországon aránylag csekély…
U.i.3: Amúgy meg annyira szép a hátsó borító, amelyen a férj és a feleség fényképe látható, egymással szemben ülve, egymásra nézve, komolyan és öregen. 

Ezt 2015. április 24-én írtam. 

5/5

Idézetek: 

Drága vendég

A hajnalórán
szellő lobog,
s lágy fény dereng a mennyek boltján.

Virág világol
s hószín homok,
s a messzeség ezüstje tárul.

Elébe mennék,
jer vélem – ott
jő reggelünk, a drága vendég.

(Baka István)

A kert

Egy csodálatos kert van itt kivül!
Fekszem a fűben,
karcsú, sárga virágok között.
Itt a tó, a fürdőház, a lenáztató, a fűz!
Gyerünk! A hombár felől az óra ebédre hív,
a kutyák elnyújtják a zengést, hazatér a jószág.
Húgocskám hahózik, hogy mérföldnyire hallik.

Levágtatok a Liszuha patakhoz,
onnan már nincs messze az én
sötét és mély, titokzatos tavam.

(Rab Zsuzsa)

A tó

Mint szelíd, sötét szem,
csillantja messziről fényét a tó
furcsán és titokzatosan.

Igen, emlékszem:
ilyen voltál öröktől fogva s maradsz is –
mély, titokzatos, fekete,
elérhetetlen páncéljában a lápnak,
amely mindenkit elijeszt tőled.
Csak messziről nézhettem
vad és komor szépséged.

Barátaid csak a vízimadarak voltak,
a messziről ideszállók, messzire húzók,
akár álmaid és reményeid.

Körülötted rozsda vöröslik, kékség,
a vész színei, mint a kard meg a réz;
tőzegrozmaring illata bódít,
apró bokrok csábítják a gulyát.

Övig érő fű, száraz moha, csalóka –
hiszel neki és zsombékra lépsz –
a zöld sűrű bújtatja a falánk lápot
s azokat, kik bíznak a könnyű útban.

Mért űzöl mindenkit, mintha védenéd,
elijeszted s csábítod ugyanakkor?
Kihaltan, komoran csillog a tó,
túloldalán domb, gyönyörű birtok,
de a tó egyedül van, egyedül.

(Rab Zsuzsa)

Végtelen út

Földi fehér,
égi ború,
köztük a fénylő
végtelen út.

Itt a halál,
zord sivatag,
szállnak a szürke
kányahadak.

Nem, nem igaz,
nap fele fut
mindig a fénylő
végtelen út.

(Baka István)

A lélek születése

Alig eszméltél a létezésre,
már magad szeretnéd megmutatni;
bár körötted szürke még a hajnal.

Izgatott szived szavakra vágyik:
mélye fájdalmában lel reájuk,
szemed a virágból gyűjti őket.

Szavaid oly lomhán, mint a színméz
– virágédesség a bú-epében –
olvadnak nehéz, sötét arannyá.

Benne rejlik minden módozat még,
lélek él e néma költészetben,
lényegét más lelkekkel megosztva.

(Baka István)

A békebontó

Mondd, mi neszez, mi zúg ott?
– Már hallom is világosan:
ha erdő zúgna hangosan,
erősebben dörögne ám;
ha meg a fű susogna tán,
azt szinte meg se hallanám.

Felismerem, megismerem,
a tó az – a lázas békebontó.
A fű, az erdő elcsitul hamar,
a tó, csak a tó nem hullámaival;
nem nyugszik, bárha messze még a vész,
s ha csendes újra már a táj,
nyugalmat akkor sem talál,
a mélyben új meg új viharra kész
a lázas, a békebontó.

(Baka István)

A küszöb

Naptalan nappal,
csillagtalan éj –
hív szünetlenül
visszhangtalan hang
a küszöb felől.

Eszméleted alján
földnehéz sötét –
egyre űz tovább:
eszméletbe lépj
a küszöbön át.

Küszöb, magasló,
félelmes ajtó –
néznek rád zordul!
Eszméleted felnő
a küszöbön túl.

(Baka István)

A meggyfa és a rét

Meggyfa hajladoz nevetve,
bíborszín bogyók füzére
ring az ágain, s a gyepre
csábító szemekkel néz le;
rét kapdossa fel sietve,
s gyűjti zöld selyemköténybe.

(Baka István)

A nevetés bogáncsai

Nevetésembe akadnak
fürtjei sötét hajadnak –
rám miért is pillangattak
selyemfátyladból kiszökve?

Most már te sem szabadulhatsz;
meghódítlak nevetéssel!
Haragudni ne merészelj –
a szánakozás megölne.

(Baka István)

Vagyunk az élet két kicsinyke magja

Mint komor sírok bámulnak az éjbe
a fenyves part dünéi, néma rendben:
halott lelkekből font megannyi kéve.

Itt tűz égett – s kihúnyt. Már szemedet nem
marja füstje, s nem hallod pattogását.
Féreg kúszott itt, falánk és kegyetlen…!

Lépünk. Szívem simulni érzi társát.
Vagyunk az élet két kicsinyke magja:
halál-marka dobott, vak éjszakán át.

S a tenger sóhajt álmában, szuszogva…

(Lothár László)

Az öröklét záloga

Utolsó kincsem adtam néked,
melyet gyerekkorom hagyott reám:
a magány mélységének örömét,
fagytűrő sarját életemnek,

őrizd az öröklét e zálogát,
neveld föl s mindkettőnknek visszaadd –
hogy annak, aki kettőnk közül magára marad,
ereje legyen a magányhoz.

(Baka István)

Útitársam

Igyál vizet, mit néked én merítek;
hosszú az út, kiszikkadt már a szíved,
s a tenyered kicsi, hogy megmerítsed.

(Baka István)

Magonc

Ne rettegj az idővel harcba szállni,
csak akkor nőhetsz magasabbra, s órjás
nőttödben lényeged határai
terjednek az idők végezetéig.

Ha a napok futása téged elhágy,
ha – gyökeres fa – kifordulsz a földből –
csak a saját korodnak halsz meg akkor,
mert lényeged más életekbe nő át.

Minden teremtés benned éled újjá,
virágot bont tebenned a jövő,
mi volt, mi lesz – te visszatükrözöd,
képmás, tükör s vezércsillag leszel.

(Baka István)

Délután, csónakon

A partig táruló fényes tükör
csilláma csak a házaknál törik meg:
mély lelkét az örvény nem tárja föl –,
panasza hallik zümmögőn a víznek.

Az égből kékellő visszfény esik.
És lenn, sötét csobbanások gyürűznek:
Fekete-zöld csillám felel nekik.

Hangot, fényt – az áramok tova visznek…
Csak én tudom, mily kedvesek a szívnek!

(Lothár László)

A néma tenger

Mély hóban gázolok: A tengert látni vágytam,
s hogy örök moraját ma élni halljam újra.
Ám túl az alkonyon, s havon túl – hol a tenger…?
Bánatomat hozom, hogy itt békén csituljon,
én, ki lélegzeted meghallottam nem egyszer,
ó tenger! s lám, ma itt, hogy eljöttem –, ma hallgatsz!
A hullám hangja itt puhán a hóba fullad:
hó, csak hó mindenütt, szemem bármerre téved,
s fagyos-fehér a part… Tenger! Ez hát a kékség?
Szép, azúr szemedet ma hópelyhek borítják,
s a tél jeges-hideg álarca rejti arcod.
Te örök lázadó – mily higgadt, mily nyugodt vagy!
A meleg tengerek – nővéreid – tudom jól,
nem békülnek soha: örökkön hánykolódnak…
Fehérlő életem – de csöndes vagy! De hallgatsz!
Hát kihez szólhatok? – S ki szólna végre hozzám?

(Lothár László)

Szép kis könyv, de nem az én könyvem.

Az eleje nagyon tetszett: aranyműves apa és varázserőt örökölt anya fiaként élni egy guineai kisvárosban – ígéretes kezdet! Hagyományok, hiedelmek elevenednek meg: egy olyan ősi világ, amelyen nem sokat változtatott a jóval később érkezett iszlám kultúra. Nem feltétlenül minden elemében rokonszenves világ ez, de azért olyan fajta, amelyben elfogadom hitelesnek még a mesebeli elemeket is.

Onnantól kezdve viszont, ahogy a fiút férfivá avatják, érezhetően töredezik ez a fennmaradt egység. Nem feltétlenül azért, mert a főszereplő már nem hisz a hagyományokban. Egyrészt hisz (egyetlen hagyományelem kivételével), másrészt éppen ez a hagyomány írja elő a férfivá avatást, amely megtörténik vele, harmadrészt ha a férfivá avatás volna a hagyomány széttöredezésének oka, akkor az összes többi felnőtt férfival is megesne, aki a regényben szerepel. Nem, az ok nem ez – hanem az, hogy ettől a ponttól kezdve egyre közelebb kerül a főszereplő ahhoz, hogy kilépjen nemcsak a gyerekkorából, hanem a szülővárosából, majd a szülőföldjéről is. Teljesen normális folyamat, hogy ez irányvesztéssel, széthullással, fájdalommal jár, még akkor is, ha egyúttal társadalmi emelkedést és elismertséget is jelent.

Talán csak azért nem tetszett a könyv második fele, mert az ilyesmiről nem olvasok szívesen. Bocsáttassék meg nekem. De talán azért is, mert ezt a részt kevésbé éreztem átgondoltnak. Túl sima volt, túl egyszerű, szomorúságában is túl derűs ahhoz, hogy kritika nélkül el tudjam fogadni. Ide már nem illettek meseszerű elemek, mégis bekerültek.

Ettől függetlenül meghajlok ennek a könyvnek a jelentősége előtt („a kortárs afrikai irodalom egyik alapító szövege”), és cseppet sem ment el a kedvem Laye olvasásától, sőt. Már leltem is egy másik könyvet tőle, amely szerintem jobban fog érdekelni. Hátha az az én könyvem lesz. Majd. 

Ezt 2015. május 15-én írtam.

Pontszám: 10/8

A fülszöveg nagyon egyszerű, szinte sablonos történetet ígér. Egzotikus közegben. A regény sok minden, csak nem egyszerű és nem sablonos. Ami pedig az egzotikumot illeti…
…számomra az volt olvasás közben a legkeservesebb, hogy sok-sok elemét minden további nélkül be tudtam helyettesíteni általam ismert történelmi eseményekkel. Mert szomorú, de könnyű munka olyan szörnyűségekről olvasni, amelyek tőlem több ezer kilométerre estek meg, és ott is maradnak. De az embernek a torka összetapad, és fulladozni kezd, ha úgy érzi, hogy olykor Malajziában is „rólunk szól a mese.”

Pedig azt, hogy egy ilyen könyv olvasásától közelebb fog jönni az a sose látott-hallott idegen kultúra, azt tudtam már azelőtt, hogy kinyitottam volna a könyvet. Soknemzetiségű, soknyelvű, sokkultúrájú ország Malajzia, amelyhez egyaránt ragaszkodik a városban élő, iszlám vallású maláj, a törzsi társadalomban élő dzsungellakó maláj és a hajdani kínai bevándorlók nyomokban buddhista ük-ükunokája is, aki régen nem tud kínaiul, felnőttként tanul meg malájul, viszont anyanyelvi szinten beszéli a brit gyarmatosítók nyelvét. Akik közül egy sem válik szereplővé, de nyilvánvalóan vannak közöttük, akik otthonuknak tekintik a földet, amely már nem gyarmat többé. És akkor még nem is beszéltem a dél-afrikai családról, amely szintén a brit gyarmatosító hadsereg elől menekült Malajziába, és híven őrzi afrikaans anyanyelvét.
Mindenki az önazonosságáért küzd, mindenki meg akarja őrizni önmagát, és a főszereplők többnyire még arra is törekszenek, hogy a többiekkel békében éljenek. A baj „csak” az, hogy az önazonosság nem képzelhető el emlékezet nélkül – ezek az emberek pedig felejteni akarnak. Nagyon.
Mert ebbe az egész lecsóba belecsapott a II. világháborús japán megszállás meg az azt követő (udvarias megnevezéssel) szükségállapot, amikor hol a kormány ölte a kommunista felkelőt, hol a kommunista felkelő a kormány (vélt vagy valós) híveit, de leginkább a polgári lakosság szenvedett, mint mindig.
A regény pedig úgy van megírva, hogy az összes főbb szereplőnek, így vagy úgy, ehhez az időszakhoz kötődnek a legmeghatározóbb emlékei. Súlyosabb esetben pont azok, amelyektől az illetőnek a személyisége kialakult. Senki sincs évtizedekig gennyedző lelki sebek nélkül, és még szép, hogy senki sem ártatlan. (Hogy a főszereplő kínai nő, Jün-Ling, éppen jogász, az telitalálat. Nem is lehetne más.) És közben még az öregedéssel meg a betegségekkel is meg kell küzdeni.

Mindezzel együtt ez a regény nagyon, nagyon szép. Egyfolytában, elejétől végéig.
A múlékony szépség regénye. Azoké a művészeteké, amelyek hangsúlyozottan rövid ideig léteznek, nem az örökkévalóságra pályáznak. Ha megpróbálnák, akkor gyorsan jön egy bomba, és annyi. Állandóan visszatérnek a törékeny-gyúlékony papírra vagy selyemre festett, murvába rajzolt és rögtön eltörölt vagy emberi testre tetovált műalkotások, amelyek csak addig élnek, ameddig a hegyek fölött elfoszló köd. De (gyorsan múló) művészet van a kimondott szóban, a test mozdulataiban, lélegzetében, sőt az íj kezelésében is.
És persze ott a kert, mindvégig hangsúlyosan ott van a kert, az állandó változás helye, az utolsó Aritomo japánkertjei közül. Egyébről sincs szó a kerttel kapcsolatban, mint hogy meg kell őrizni, ehhez képest állandóan azt sugallja a szöveg, hogy a keletkezése pillanatától pusztul a kert…
…és ez nem is biztos, hogy baj. Bár attól még szomorú.

Minden, ami ebben a regényben feltűnik vagy elhangzik, egyszerre szó szerinti és jelképes. Amire a szereplők soha el nem mulasztják felhívni a figyelmet. Még a legbrutálisabb kegyetlenségre is jelképes-költői megnevezést találnak ki. A fájdalom okozása is lehet művészet, és ezek az emberek sokszor pontosan azt csinálnak belőle. A másik ember testét kihasználni lehet a háborúban is, lehet a szerelemben is, különféle módokon, akár annak beleegyezésével is.
És ez utóbbit ne csak a szerelemre tessék érteni! Ez talán a leggyilkosabb rétege a regénynek, bár, ami azt illeti, sajnos a legmegjósolhatóbb is. Már ha az embernek vannak ismeretei a saját kultúrája II. világháborús emlékeiről.

Aztán hogy jobb-e, ha az ilyen emlékeket elfelejti az ember…
…abba én már nem merek belemenni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2015. június 1-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Az itt említett két könyv egy év különbséggel jelent meg a hatvanas években, és mindkettőnek a címe becsapós. Az első a cím (és a belső borító alcíme) szerint a Mahábhárata és a Rámájana legszebb epizódjait tartalmazza. A második részleteket a Mahábháratából. A kettő azonban egyáltalán nem fedi egymást, sőt!

A „legszebb epizódokon” azokat az (egyébként tényleg gyönyörű) mellékszálakat, mítoszokat, meséket kell érteni, amelyek az eposz fő cselekményvonalától függetlenek. (És erről semmi más nem értesít, csak az utószó! Elég érdekes érzés volt, hogy már a kétszázadik oldalon tartok, de még egy fia Pándavával nem találkoztam, legalábbis megszületett állapotban nem; csatáról nem is beszélve.) A Mahábhárata/Rámájana cím tehát ellentmondásos módon olyan szövegeket jelöl, amelyeknek éppen a két eposz cselekményéhez az égvilágon semmi köze nincs.
A Mahábhárata című kötet ellenben azt tartalmazza, amit a másik kötet nem: a cselekmény fővonalához tartozó epizódokat. Nem mindet, csak a legfontosabbakat. Az egészet nem is tartalmazhatja, mivel az kb. négyszer akkora, mint az Arany János-összes. Szerintem nincs is meg az egész magyarul.

Tehát kvázi két darabban jelent meg a Mahábhárata, amivel a világon semmi baj nincsen, főleg, hogy mindkét kötet fordítási és fizikai minősége elsőrangú – CSAK EZT IGAZÁN JELEZHETTÉK VOLNA VALAHOGY, HOGY A MEZEI OLVASÓ IS RÁJÖHESSEN!!!

Megj.: Amikor azt írtam, hogy a fordítás elsőrangú, azt minden részletében úgy is gondoltam. Én eredetileg sokkal nehezebb szövegre számítottam, vettem is ki mellé könnyebb olvasmányt a könyvtárból, gondolván, hogy majd ebből csak egy kicsit fogok bírni mindennap. Ehhez képest azóta még éjszaka is Mahábháratát olvasok. 

(A Rámájana főcselekményét sajnos nem adták ki ugyanekkor ugyanígy, csak sokkal később, de az most annyira nem is érdekel.)

–-------
Utóirat: A fenét jelent meg két darabban. Inkább három. Az egész Bhagavad-Gítából összesen tíz oldalt se tartalmaz az 1965-ös változat. A másik meg semennyit. Az külön jelent meg, más fordításban, többször is.

Ezt 2015. május 21-én írtam. 

A kötet címe erősen félrevezető. Amikor megvettem az antikváriumban, azt gondoltam, a két eposzt tartalmazza, hát a frászkarikát. De azért érdemes volt megvenni, főleg olyan csekély összegért, amennyibe került (szabadulni akart tőle a boltos bácsi).

Ez a kötet a két ókori indiai eposz „legszebb epizódjait” tartalmazza, ez alatt pedig azt kell érteni, hogy mindkét eposz fő cselekményszála a legteljesebb mértékben hiányzik belőle, ellenben a mellékszálak (mítoszok, tanmesék, útközben mondott mesék, az éppen legyőzendő ellenség vagy aktuális szövetséges előélete, az eposzokat lezáró események utáni események, vagy egyszerűen csak az eposzba illesztett önálló történetek) annál inkább ott vannak. A Rámájanából az összes belekerült, a Mahábháratából egy elég céltudatos válogatás. Elég munka volt kinyomozni, mit hova tettek.

Ha tehát valaki a két eposz főcselekményére kíváncsi, azt ne itt keresse; egyébként azok is megjelentek, önálló kötetben. A Mahábháratáét olvastam, itt írtam róla. Nem árt egyébként nagy vonalakban ismerni a cselekményüket ahhoz, hogy a mellékszálakat érteni lehessen. Az én özönvíz előtti Indiai regék és mondák-emlékeim pont elégnek bizonyultak, de egy rövid összefoglaló a kötet utószavában is van mindkét eposzról, úgyhogy nem hagyják az olvasót egészen magára.

Általános benyomásom: aki szereti a távol-keleti meséket (pl. tetszett neki az Ezeregyéjszaka, amelyről egyébként itt írtam), az ezt a kötetet is szeretni fogja. Mivel a versforma szabadabb, a magyar élőbeszéd ritmusához közelebb álló, mint a görög vagy a latin, egyáltalán nem nehéz olvasni. A ritmusát könnyen felveszi az ember, aztán mikor elkezd tizenhat szótagos slókákban álmodni, akkor egy kicsit hagyja abba az olvasást. 

A fenti képen a Méru-hegy látható, jelentősége alább:

Van egy fényes, hatalmas hegy, a Méru villogó hegye,
arany-zuhatag árad, rőt nap robban mindig ormain;
éktelen bérce, mint ékszer ég és tündöklik: istenek
lakják és szellemek, bűnös e csúcs felé hiába tör;
az eget karcoló szirtek meredélyén csodálatos
ezerjófű ragyog, rajta rémes kígyók ijesztenek;
szívzsongító madárdaltól visszhangzik fenn patak, csalit,
de ember addig eljutni gondolatban se tud talán.
E végtelen magasságba vesző, gyémántokkal teli,
tündökletes hegy ormára gyűltek a fényes istenek.

Van itt bőven kaland, szerelem, átváltozások, sok-sok bölcs tanulság, még humor is. A szereplők mesealakok, jók vagy gonoszak – csak éppen nem feltétlenül a mi fogalmaink szerint.

Vissza-visszatérő elem az aszkézist akár a mértéktelenségig fokozó ember (vagy akár démon), aki olyan energiákat szabadít fel önmegtagadásával, hogy már az istenek is megijednek tőle, és inkább teljesítik a legfőbb kívánságát, csak hagyja abba.

A bölcs pedig vezeklése hatalmával megalkotott
egy Mámor nevü nagytestű, nagyerős, szörnyü dánavát.
S nem volt isten, sem oly szörny, ki rá bírt volna tekinteni,
oly förtelmes alak lett ez, tátott szájú, hegyes fogú;
alsó állát a föld színén lenn húzta, másik égig ért,
négy agyara pedig száz-száz messzi mérföldre fölmeredt;
több foga a szájában tíz mérföld volt külön-külön,
tömörek, mint a várbástyák, élesek, mint hegyes karó;
két karja tízezer mérföld s mint sziklabérc emelkedett,
két szeme mint a Hold és Nap, torkán ömölt a vész tüze,
míg nyelve szája szélét, mint villám nyaldosta szüntelen.
S mintha felfalni készülne torkával a világokat,
úgy rontott ez a rémes szörny Indrára, hogy lenyelje majd,
borzalmas bömbölésével a földet süketítve meg.

Az ilyenek általában legyőzhetetlenséget, sebezhetetlenséget, világuralmat kívánnak maguknak, meg is kapják, aztán van dolga az ügyeletes kultúrhérosznak, míg helyreállítja a világ rendjét. Ilyenkor az a furcsa, hogy az istenek kegyét a gonosz nyeri el, vissza is él vele, de utána maguk az istenek kérik a hőst, hogy rakjon rendet helyettük. Az indiai mitológia istenségei általában nem mindenhatók, az emberekkel szemben csak annyi előnyük van, hogy halhatatlanok. Persze Brahmá meg Visnu kivétel.

A másik vissza-visszatérő elem természetesen a lélekvándorlás. A szereplők úgy sétafikálnak át egyik testből a másikba, mintha csak az ajtón mennének ki.* Legfeljebb arra nézve kellemetlen a dolog, aki valami vétkéért a szellemvilágból bukik le az anyagba. De ha meghal, ő is visszakerül a helyére. Úgy általában ezekben a történetekben mindennek megvan a maga helye, és azt csak ideiglenesen hagyja el. A világ rendben van – ezt sugallják a mesék –, és ha még sincs rendben, akkor jön a hős, és elintézi. 

Kering örökké e szilárd-erős kerék;
kétszer tizenkét ízület van tengelyén;
háromszázhatvan tag erősen egybeforr;
megállás nélkül löki-hajtja hat fiú.

Két ifju nő űl e szövőszék oldalán,
s fehér fonállal feketét cserélve fel,
vég nélkül omló szövetébe egyre sző
ezernyi mintát, születést és pusztulást.

Aztán ha a mai európai olvasónak nem mindig van kedvére a bizonyos ókori indiai „rendben levő világ”, esetleg lázong egy kicsit a társadalmi berendezkedés ellen a mai európai tudata, hát akkor így járt. Attól még olvasni jó.

A kötet elején teremtésmítoszok is szerepelnek, tehát ha valakit kifejezetten az indiai mitológia érdekel, azt ezt a kiadást keresse.

És ím, a százados nagy fák gyantája és a gyógyfüvek
nedve, csorogni kezdvén, a Világtenger vizébe folyt.
E nedv olvadt aranytól forrt és örök életet kinált,
hogy legyenek levétől a mennylakók halhatatlanok.
Közben a belehömpölygő nemes nedv a Világ Vizét
átváltoztatta tejjé, a tejből pedig kivált a vaj.

Közben is akadnak elszórt mítoszok, illetve egyes történetek szerintem csak azért kerültek bele, mert utazó főszereplőjük túlvilági tájakon is császkál, aztán jól elmesélik, hogy néz ki a hindu pokol és menny, vagy akár a tenger alatti városok. (Az nagyon jó! Lentebb idéztem.) Tolkien olvasóinak időnként támadhat bizonyos déjà vu-érzetük, akik pedig arra kíváncsiak, honnan szedte Pratchett a világot tartó elefántjait, forduljon erre. Sajnos a hindu teológia és egyéb hitéleti vonatkozások kimaradtak a válogatásból – egyrészt terjedelmi okok miatt, másrészt ez a kötet hangsúlyosan nem akar vallással foglalkozni. A magyar fordítás történelmi idejét tekintve érthető a dolog, de attól még szomorú. Minden más tekintetben annyira magas színvonalú munka ez, jólesett volna, ha a hindu vallás lelki oldalát is ennek a csapatnak a fordításában ismerhettem volna meg.

E várost, mely a kígyó-hon köldökéből emelkedik,
Pátála néven ismerjük, lakói szörnyü dánavák:
benne örök pokoltűz ég, melyet táplál a tengerár…
Itt rejtik a megízlelt szent szómát a győztes istenek,
növéséhez-fogyásához innen merít erőt a Hold.
És innen szív fel Indrának elefántja hideg vizet,
melyet szétoszt a felhők közt: ebből teremt esőt ura.
Teméntelen cet és számos vízi szörny is tanyázik itt,
laknak lenn a habok mélyén, italuk sűrü holdsugár.
De alvilági rémséget szintén tenyészt e tengerár,
kiket megöl a fény nappal, ám föltámaszt az éjszaka.
Mert ha felébred a fényfátylas, lágy hold édesen, puhán
ujja végigsimít rajtuk, a holt életre kel megint.
A gonoszságnak örvendő rút lények börtönodva ez,
kiket Indra hatalmával megtört s ily sorsra juttatott.
Vagy nézd ezt a tojást, villog, saját fensége tündököl,
nem repedt fel, sosem moccant, mióta a világ világ.
Ki szülte vagy teremtette? Ésszel fölérni nem tudom,
atyjáról senki nem hallott, anyját senki nem ismeri.
Ebből robban ki, támad fel ama Nagy Tűz a végnapon,
mely mozgót-mozdulatlant – a Három Világot elnyeli.

Kedvencek:

Ahogy az istenek megköpülik a világtengert, és kiválik belőle a halhatatlanság itala (ezt illusztrálja a fenti kép), vagy a Garuda madár története, az nagyon tetszett. Továbbá a Damajantí története a Mahábháratából, ez a szinte önálló kiseposszá növő kalandregény, amelynek főhősnője először is okosan kimódolja, hogy ahhoz mehessen hozzá, akibe szerelmes, de közben a többi kérőjét (isteneket!) se sértse meg, aztán amikor egy gonosz démon „jóvoltából” elveszti a férjét, egy szál ingben végigkeresi érte a dzsungelt – aki meg akarja erőszakolni, azt lazán halálra átkozza –, közben karavánnal jár, királynál szolgál, majdnem eltapossák az elefántok, de mindenkit kicselez, törhetetlenül erényes marad, és végül boldogan a férje nyakába borulhat. Nagyon szerettem még a Rámájanából Hanumán majmot, a Szél fiát, aki hasonló mód felforgatja kissé az istenek világát, mint Hermész a görög mitológiában. Az ő történetében volt a legtöbb humor, sajnos eléggé rövidke.

Kedvére változik, jár-kel, gátat nem ismer, és ragyog,
fényben tündöklik, ő, minden ugrándozó dicső ura.

A nevek megjegyzésével nem érdemes sokat kínlódni, alig van köztük ismétlődő, esetleg annyit jó tudni, hogy akinek a neve á-ra vagy í-re végződik, az lány szokott lenni. Az egyetlen kivétel Brahmá. Gyakorlatilag bárhol kinyitható, elkezdhető, letehető, újra felvehető kötet, a nagyon kíváncsiaknak gondos jegyzetanyaggal ellátva. Vekerdi József válogatta és szerkesztette, ő készítette a nyersfordítást, abból dolgozott a többi fordító közül három, ketten pedig (Jánosy István és Kerényi Grácia) az eredetiből.

Érdemes még megemlíteni, hogy a könyv limitált szériában készült, összesen 7200 példányban, ebből 1200 számozott és bőrkötéses, na, az enyém nem olyan (azokat éppen tizenkétszer annyiért vesztegetik manapság, mint amennyibe az enyém került), de így is nagyon, nagyon igényes kiadvány. A papírja jó sima, de nem vág, viszont még lapozni is jólesik (bibliapapír), a nyomtatás apró gyöngybetűs, éppen akkora szedéstükörrel (így kell mondani?), amennyit a szemnek egyszerre jólesik befogadni. A szaga is jó. Megj.: az enyémnek reccsenve váltak ám szét időnként a lapjai, ahogy lapoztam… ezt konkrétan nem sokat forgatták ’64 óta… Pedig: 

Nagy tusán dőltek egymásnak, sulykolta egy a másikát;
nem fáradott, nem ingott meg a szellem és a ráksasza.
Tüzes nyilat bocsátott bősz öccsére a Kincs Ura.
Tengervíz-adta fegyverrel védte ki azt a Tízfejű.
Majd ráksasza-Varázslathoz folyamodott a ráksasza:
százezer alakot váltott, hogy eleméssze ellenét.
Tigris, vadkan, fa, felhő, hegy, óceán, éji szörnyeteg,
ártó szellem alakjában mutatkozott a Tízfejű.
Busa-nagy buzogányt rántott elő, s lóbálta szörnyü mód,
és rásújtott a Kincsőrző fejére iszonyú csapást.
Megrendült ez a sújtástól, teste vérrel virágozott,
s a földön elterült, mint a nyesett törzsű asóka-fa.

* Egyik legkedvesebb magyar népmesemotívumom innen való: a folyamatosan feltámadó mesehős. Akit mindig megnyuvasztanak, de valahogy mindig visszajön. Vízbe fojtják, hallá válik, megeszik a halat, fa nő ki a kidobott pikkelyből, kivágják a fát, kimászik a fából faragott eszközből stb. Ezt kisgyerekkorom óta nagyon szeretem.

Ezt 2015. június 5-én írtam.

Képek forrásai: Wikipédia egyszer, kétszer, Britannica.com, Thespiritualindian, Metmuseum.

Pontszám: 10/10

Szent könyveket, egyáltalán vallási iratokat nem szoktam pontozni, de ezt muszáj volt. Gondolkodás nélkül meg is adtam rá a tízet. Pedig nem azt kaptam ettől az eposztól, amit vártam.

Azt tudtam, hogy egy szörnyű háború adja az alaptörténetet. De hogy ennyire?! Folyik a vér, szakad az ín, törik a csont, miközben csatáznak a mesehősök. Verses ókori horror, elefántok taposta fejekkel meg levagdalt végtagokkal. Hogy lehet valami ennyire mítoszi és ennyire naturalisztikus egyszerre? Aj. Nem esett jól.

És most komolyan ennek az eposznak a közepébe van beleillesztve annak a bizonyos szelíd, béke- és emberszerető hindu vallásnak a legfőbb szent szövege?!

Nem mintha az Ószövetség békésebb lenne persze, ott közvetlenül az evangéliumok szomszédságában. Eszem ágában sincs ilyesmit állítani. Nem is vagyok abban a pozícióban, hogy bármely más vallás szent könyvén és kultúráján számon kérhessem a szelídséget meg az emberszeretetet. Csak hát ha Bibliát olvasok, akkor fel vagyok készülve mindenre. Itt meg nem lehettem felkészülve, ezért meglepődtem.

A Kuruk mezején szerte embervértől vöröslenek
az egymásra törő hősök markaiban a pallosok,
agyarral összemarcangolt, megvadult elefántbikák
talpától széttiport testű, gyötrődő férfitigrisek
olyan hangon üvöltöznek, mint poklok kárhozottjai.
Villogó dárdafelhőket röpítenek a harcosok,
felnyársalva lovast és mént, keresztüldöfve vérteket.
Tigrisbőr-tokjaikból mind előrántják a kardokat,
s ellenségeiket fényes, éles pengével öldösik.

Igaz, hogy az eposz történetét már ismertem, gyerekkoromban olvastam róla összefoglalót, de kb. annyi rémlett belőle halványan, hogy van benne Visnu meg Krisna, akik azonosak egymással, meg öt fivér és egy asszony, és sokat háborúznak. Meg arra emlékeztem, hogy én ezt gyerekként nem szerettem, és nem is értettem, mit esznek rajta annyian. Most már azért jobban értem.

Elvesztheti vizességét a víz és illatát a föld,
elvesztheti sugárzását a fény s fuvallatát a szél,
forróságát a tűz, s hűvös csillogását a holdsugár,
de én szavam igazságát el nem veszíthetem soha!

Eleven emlékezet ez a könyv, még ebben a jócskán lerövidített formájában is. Olyan, mint egy irtó nagy kincsesláda, amelybe az ókori indiaiak belepakoltak az égvilágon mindent, amit megőrzésre érdemesnek tartottak. Mert ami ebbe belekerült, arról tudni lehetett, hogy megmarad az emlékezetben.

Úgyhogy akit érdekel az ókori India mitológiája, hadi szabályrendszere, öröklési rendje, túlvilágképe, családmodellje, hogy mit tekintettek eszményinek és mit alantasnak, valamint hogy miért tisztelték (tisztelik) annyira a teheneket, ezt mindet megtalálja a Mahábháratában, meg még jóval többet is. Ha nagyon keresgélne valaki benne, szerintem még a fogorvoslásról is találna tanácsokat.

Lehull a bűn a bráhmanról, bármit vétett a nap során,
ha Mahábháratát olvas, mikor az esti fény ragyog,
s lehull róla, mit agy, száj s kéz által vétett az éj során,
ha Mahábháratát olvas, mikor hajnali pír dereng.
Ki száz aranyozott szarvú tehenet a papoknak ad,
s ki Mahábháratát olvas, egyforma érdemet szerez.

Az Íliászt akárki írta, az csak egyetlen ember lehetett. Egy költő, egy koncepció. (Itt írtam róla.) A Mahábhárata viszont egyértelműen csapatmunka volt.

Először szóban terjedt (Atyaúristen, ekkora szöveget megjegyezni! kétszázezer sor! négyszer akkora, mint az Arany János-összes!), aztán pár száz év után lejegyezték, és megalkották a végső változatát, de addigra hozzámeséltek száztízen, beleírtak kétszázhúszan, adtak hozzá intelmeket, stratégiai szabályokat, törvényeket, teremtésmítoszokat, és a végén az egyik öreg hősnek úgy elnyújtották a haldoklását, hogy míg meghal, tizennyolc-húsz tanulságos állatmesét még el tud mondani a gyászoló rokonságnak.

Ebből következik, hogy jócskán maradtak a könyvben önellentmondások. Hogy ebben is emlékeztessen a Bibliára. Ez még a megvágott fordításon is látszik, és a jegyzetek még többet elárulnak. Na de hát ha egy könyvnek az a feladata, hogy a teljességet ragadja meg, abban tényleg minden benne kell, hogy legyen, meg mindennek az ellenkezője is. 

(…) kocsijává a fenséges Föld istennője változott
városfüzérrel, erdőkkel és szigetekkel ékesen,
kerékagya a Gangá lett és tengelye a Mandara,
a világrészek, égtájak voltak a kocsi pántjai,
járomszíja az Őskor volt, kocsirúdja a csillagok,
és gyeplője a kígyó-nép uralkodója, Vászuki,
csengettyűi virágfürtös fák lettek s bokrok és füvek,
kerekekként a Hold és Nap forogtak a csodás kocsin,
s a csillaghímes égbolt lett a tető a szekér felett,
a Világőröket fogták be Síva paripáiként,
zászlórúdja a Méru-hegy aranyszín sziklaszirtje lett,
és villámszalagos, szálló viharfelleg a zászlaja.

Ha valakit nem a kultúrtörténeti háttér érdekel, hanem a történet, az is megkapja, amit szeretne. A cselekmény nagyon is kalandos, fordulatos, izgalmas. Még úgy is, hogy a fő vonalra emlékeztem, nagy meglepetések nem érhettek. Legfeljebb azon lepődtem meg, hogy ennyire olvastatja magát. Időnként persze „leül”, hiszen különben nem is lenne eposz, de egyébként teljesen rendben van. Az ismétlődő sorok és jelzők kellettek persze, hogy meg lehessen jegyezni, de azok a fordításból nagyrészt kimaradtak. Ezért is rövidítettek rajta. A szereplők pedig minden kalandregény-olvasónak ismerősek lesznek, hiszen belőlük meg a hozzájuk hasonló mítoszi alakokból lettek a kalandregény-sablonok: a mindig igazat mondó, bölcs Judhisthira, a nagyevő-nagyivó, elefánt-erejű Bhíma, a varázsfegyverekkel küzdő, a becsületet mindennél többre tartó folttalan hős Ardzsuna (akinek szobra fentebb látható), a kerekded idomú, lótuszszemű, erényes, tiszta Draupadí… 

…aki úgy erényes és tiszta, hogy öt férfinak a felesége egyszerre… ezt csinálja utána valaki! De most komolyan beszélek ám, mert az eposz is komolyan beszél, és kizárólag a legalja-gonoszok pocskondiázhatják benne Draupadít.

Bhíma erején, vitézségén és monumentalitásán se változtat az, hogy szó szerint vért iszik a csatamezőn… mindenki megdöbben tőle, de azért továbbra is ő lesz a soha bűnt el nem követő tiszta hős…

…és amikor Ardzsuna kocsihajtója, Krisna bemutatkozik…

Mert tudd meg, minden élőlény belőlem nyerte életét,
én vagyok a világkezdet, s a világ pusztulása is.
Nálam hatalmasabb nincsen a mindenségben, Ardzsuna,
rajtam csügg, ami létet nyert, mint fonálon a gyöngyszemek.
Mert én vagyok a víz íze, Nap s Hold sugara én vagyok,
a szent Óm szó a Védákban, a bátorság a férfiban,
hang levegőben és illat a földben, hév tűzben én vagyok (…)

Azért (is) lepődtem meg a Mahábhárata és a Bhagavad-Gítá kapcsolatán, mert nemcsak hogy egy tragikusan kegyetlen testvérháború közepébe van beleillesztve az a szövegtest, amelyre egy Mahatma Gandhi alapozta az életét, hanem még annak a Krisnának a szájába is van adva az egész, aki egyébként elég durva dolgokat művel az eposz többi részében. Megbocsásson a világ, de hát ez hazudni tanítja az Igazság Királyát, Judhisthirát, lovagiatlan küzdelemre szólítja fel Bhímát (nemcsak európai mércével lovagiatlan, a többi szereplő is annak tekinti), és varázslatokkal avatkozik bele, igencsak részrehajló módon, a háborúba, amivel szegény hősök hősiességét jócskán megcsonkítja. Félreértés ne essék: én nagyon tisztelem mindazokat, akik erre a vallásra alapozzák az életüket, és az emberszeretet jegyében élik le azt. De éppoly nehéz lehet nekik a Mahábhárata olvasásakor összeegyeztetni a hitüket az olvasottakkal, mint… mondjuk, nekem, amikor a Bibliában találok csúf dolgokat. Ha úgy létezik kortárs indiai mítoszromboló irodalom, ahogy európai, akkor annak itten van táptalaja. De van ám.

A nyugalom megzavarására alkalmas részlet következik: 

A nő azt kérte, hadd szüljön férjének száz derék fiat.
Idővel Dhritarástrától Gándhárí méhe megfogant,
s két évig hordta testében a királynő a magzatot,
de akkor sem tudott szülni, s ezért nagyon szomorkodott.
(…)
A bánattól eszét vesztve verni kezdte hasát a nő,
s kemény húsdarabot szült, mely fémgolyóhoz hasonlitott.
Eldobta volna éppen, mikor megtudta ezt a bölcs,
Szigeten Született Vjásza, és futva felkereste őt.
(…)
Vjásza szólt:
Hozassál gyorsan olvasztott vajjal telítve száz edényt,
rejtsd el gondosan, őriztesd, hogy meg ne lássa senki sem,
és locsoltasd hideg vízzel szüntelen ezt a húsgolyót.

A vízzel meglocsolt golyó százegy darabra széthasadt,
és hüvelykujjnyi kis magzat volt valamennyi húsdarab.
A hígvajas edényekben a százegy kicsi magzatot
jól rejtett helyen őrizték, hogy meg ne lássa senki sem.
A nagy bölcs a királynőnek elmagyarázta pontosan,
meddig várjon, s mikor kell majd felnyitni az edényeket.

A magyar kiadásról:

Nem vezetett sima utam ehhez a könyvhöz, erről itt írtam.

Ez a kötet az eposz fő cselekményszálát tartalmazza, sok-sok kihagyással. Az egy évvel korábban megjelent Mahábhárata-fordítás a legszebb mellékepizódokat (teremtésmítoszok, mesék, állatmesék stb.). A Bhagavad-Gítából csak két rövid részlet van ebben a kötetben, a korábbiban meg éppen semmi, tehát aki arra kíváncsi, az egy harmadik, évtizedekkel később megjelent könyvhöz kell, hogy forduljon. Ilyeneket nyomoztam ki.

A teljes Mahábhárata NINCS lefordítva magyarra, és tudtommal más nyelvekre sem, kivéve az angolt, de az nem verses fordítás. A kihagyásokat a jegyzetek megindokolják, teljesen meg tudom érteni őket, a legtöbbjét el is tudom fogadni. Az azért egyértelműen látszik, hogy a hatvanas években mit lehetett megjelentetni és mit nem. Az „unalmas teológiai fejtegetések” egy része biztos, hogy a valláshoz való állami viszony okán maradt ki. De van bőven más is, amit tényleg nem volt érdemes belerakni a magyar kiadásba. 

A fordítás profi csapatmunka volt. Minden elismerésem a fordítóké és szerkesztőké. Egyikük nyersfordítást készített, másikuk versbe szedte a nyersfordítást (és annyira szép lett!!!), a harmadik válogatott, lektorált és jegyzeteket írt. „A könyv mint termék” is meg van csinálva rendesen, jó erős, tartós holmi, kellemes fogású, vastag papírra nyomva, összesen kb. kettő darab nyomdahibával, de az is lehet, hogy csak másfél. A másik kötetnek, amelyben a mellékepizódok vannak, még nagyobb feneket kerítettek, de arról a maga helyén írok. 

Ezt 2015. május 29-én írtam. A képek forrása a Wikipédia. 

Pontszám: 10/10