Jaj, de örülök, hogy egy őrült pillanatomban megvettem ezt a könyvet, és így saját példányt olvashattam! 

Világéletemben nagyon szerettem a különféle népek meséit, mondáit, mítoszait olvasni és gyűjteni. Legkorábbi irodalmi bolondériáim közé tartozik, úgy kb. hét-nyolcéves koromra datálható a kezdete. Na, azt azért cseppet se bánom, hogy ez a könyv nem került akkor a kezembe. Határozottan felnőtteknek való.

Nagyon gondos gyűjtő- és válogatói munka eredménye. Domokos Péter, a szerkesztő irgalmatlan munkát végezhetett érte, de a fordítóknak is minden tiszteletet meg kell adni, hiszen nagyon nagy részük eredeti nyelvekből dolgozott. Kizárólag akkor használtak orosz nyelvű fordítást, ahol a (vepsze, enyec, nganaszan stb.) eredeti nyelvű szöveg egyszerűen nem volt hozzáférhető. Minden más esetben következetesen kerestek erzául, moksául, manysiul, udmurtul tudó fordítót. És találtak!!!

De jó ennyi őrültet egy helyen látni…

Szögezzük le kezdőpontnak: a magyar nyelv (és jó eséllyel a magyar nép) minimum háromezer, de inkább háromezer-ötszáz éves önálló múltra tekinthet vissza. Éppen ezért senki, de senki nem állítja azt (de már legalább száz éve nem állítja), hogy bármi genetikai kapcsolat lenne köztük meg a finnek/észtek/vogulok/szamojédok stb. között. Elég nehezen is lehetne. Attól, hogy a nyelvek rokonságban állnak egymással, a népek nem.

A kötet célja az, hogy bebizonyítsa: a kultúráink között viszont nagyon is találhatók kapcsolódási pontok.

Részemről nyomokban meg vagyok győzve (azért a vogul rege túlvilági utazásának réz-, ezüst- és aranyvárosa elég feltűnő motívum), de igazából nem ezért örülök ennek a könyvnek, és nem is ez az, ami elsősorban érdekelt, amíg olvastam. Én mesét akartam, mítoszt és varázslatot, de a földhözragadt fajtából. Hát megkaptam.

Erdőt, dombot, áfonyát, nyírfakérget és rozst, sziklákat hajigáló óriásokat (többnyire jó szándékúak egyébként), rablókat, sátrakat, kunyhókat, a szánt a túlvilágra is áthúzó rénszarvasokat és medvéket, akik időnként emberré változnak, időnként fordítva. Sose látott mitikus lényeket, akik a fák tetején fésülik a hajukat (már ha van fejük); eposzi hősöket, akik időnként az oroszokkal összefogva harcolnak a tatárok ellen, időnként a saját népüket védik az oroszok ellen; furfangos kisembereket, akik időnként a cár vagy a pópa eszén is túljárnak. Hol kiszámítható, hol kiszámíthatatlan mese-fordulatokat, jól és rosszul végződő történeteket. Nyomorúságot. De gazdagságot is. Mégpedig nemcsak átvitt értelműt.

Hogy mi számít primitívnek, és mi civilizáltnak, azt utoljára talán a hetvenes években lehetett tudni, de lehet, hogy már akkor is kezdett elbizonytalanodni a dolog. Mindenesetre akárhonnan nézem: azok a népek, amelyek ezeket a történeteket létrehozták, tekinthetők „természeti” népeknek (bármit jelentsen ez), de civilizálatlanoknak nem. Saját kultúrájuk, saját civilizációjuk van/volt. Sok mindent kaptak persze az oroszoktól (ekkor éppen szovjetektől), jót is, rosszat is. Szép dolog az orvosi ellátás, szép dolog a csatornázás. De még szebb, ha az ember faluját nem ütik szét egy olajfúrás kedvéért. Meg ha nem próbálják meg elvezetni vagy lezsilipelni a lakóhelye melletti folyót. Hátha akkor nem folyik.

(Száműzetésbe szerencsére már nem igazán küldhették a falvak lakóit… onnan, ahol ők éltek, többnyire nem volt már hova.)

Óriási területeken élnek (vagy éltek, míg be nem olvadtak) ezek a népek, ezt a borító belsejének térképe is mutatja. De hát ami a népsűrűséget illeti, az bizony csekélyke. A tundra meg a tajga nem túl sok embert tud eltartani. Főleg, ha még szét is verik őket.

Az első kötet kevésbé fogott meg: szép munka, jó munka, élvezet olvasni, de egy idő után kicsit egyhangúvá válik. Annyit már tudok, hogy Kalevala meg Kalevipoeg nélkül nem élhetek. És a zürjén mondák se utolsók.

De a második kötet eleje: na, az lehengerelt! Vogul meséket, osztják meséket ide!!! Izgalmasak, újfajták, sok minden van bennük, amihez hasonlót sose olvastam korábban. Igen nagyon tudnak a mesemondóik, sok kitartást és jó egészséget nekik!

A szamojéd mondák meg…

Boldogult úrfikoromban – nem önszántamból bár, de – megnéztem 1,5 (azaz másfél) részt a Happy Tree Friends sorozatból. Addig bírtam. Nem tudom, divat-e még az ifjúság körében, de innen üzenem: az igazán kemények nem Happy Tree Friendst néznek, hanem szamojéd mondákat olvasnak.

(Elég egyszer.)

És folyamatosan tudatosítja a szerkesztő, hogy amit ez a magában is tekintélyes méretű két kötet tartalmaz, az ám csak a jéghegy csúcsa. Csak a népi epika, annak is csak egy kis darabja, általában a máshol nem publikált, kevésbé ismert darabok. Hogy hála Istennek sok-sok más anyagot összegyűjtöttek és megjelentettek már; ezekből a kultúrákból rengeteg minden olvasható magyarul, és meg is adja, hogy merre kell keresni.

Közben – nem mellesleg – szakkönyvnek se utolsó a kötet. Szép sorban mutatja be az egyes népeket, a finntől a karjalain/líven/votjákon/osztjákon/enyecen keresztül a magyarig, minden fejezet elején egy rövid összefoglalóval az illető nép és nyelv történetéről – majd következik a forrásjegyzék – majd következnek a mondák, mítoszok – majd még egy forrásjegyzék – majd egy gondos jegyzetanyag a mondákhoz, jegyzetenként a forrás megjelölésével. Itt semmit nem bíztak a véletlenre.

Amitől azért kicsit felhúztam az orromat: a jegyzetekben hivatkozott mondák közül nem mindegyik került bele a könyvbe. Nem elegáns módszer ez. De persze az is igaz, hogy ha mindent bele akartak volna tenni a könyvbe, akkor nem két kötet lenne, hanem huszonkettő. Amitől jobban húztam az orromat: a mindenáron való kapcsolatkeresés a könyvbe beválogatott magyar és más finnugor-szamojéd mondák között. Szép-szép, egy darabig megy is, de mikor már olyan sorokat talál a szerkesztő a magyar reneszánsz széphistóriában, amik abban benne sincsenek…

Ezt 2015. július 3-án írtam. 

Pontszám: 10/10