Gonosz leszek, és csak nyolc pontra értékelem. Pedig nagyon szép könyv, komoly érték, és már önmagában az óriási fegyvertény, hogy egyáltalán megíródott. Ráadásul tulajdonképpen az én hibám, hogy nem tetszett úgy, ahogyan tetszhetett volna – tudniillik ezt a könyvet nagy hiba volt lassan, elbeszélésenként olvasni. Egy darabig jó így, de kb. a felén-kétharmadán túl igazából már fárasztó. Bár még így is abszolút megéri végigolvasni.

A műfaja meghatározhatatlan, az „elbeszélések” valóban a legpontosabb, ami létezik. Minden írásnak van történetszála, akármilyen halovány is, de nagyon kevés olyan van közöttük, ami megfelel a „klasszikus” novellaírói szabályoknak. Ugyanakkor ismeretterjesztő műnek se tekinthetem (minden szöveg színig teli van néprajzi és mitológiai forgácsokkal), mert ahhoz meg túl erős a történetiség.
Van a történetek között összefüggés, de egységes történetív nincsen, tehát regénnyé sem válik ez a történetfüzér. Az egyes darabokat nem oksági, inkább „metaforikus” kapcsolatok kötik össze: a négy évszak motívuma köré rendeződnek el, vannak tavaszi, nyári stb. elbeszélések. De időrend nincsen, érzékelhetően több gyerekkori év „anyagából” válogatták össze a témákat, sőt akár mások emlékei is bekerülhettek az írások közé.
Igazából az elbeszélő személye tartja egyben a kötetet: egy felnőttkorból visszatekintő, de a gyermeki nézőponttal újra azonosuló „mesélő”, aki birtokában van a népe tudásának, és egy közülük, de egyúttal – mint világot járt, tanult ember – kívülről is látja ezt a népet és annak minden szenvedését.

Igen, nagyon fontos volt megírni ezt a könyvet, és legalább olyan fontos terjeszteni mind Oroszországon belül, mind a határokon túl. Egy életforma lenyomatát őrzi ez a kis kötet, egy olyan életformáét, amely – Domokos Péter találó hasonlatával élve – ugyanúgy és ugyanolyan okból tűnik el, mint az amerikai indiánoké, és ugyanakkora kár érte. Nemcsak azért, mert minden értékért kár, amely elpusztul, hanem azért is, mert ez az életforma fenntartható lenne. A helyére lépő pedig, az olajfúrótornyokkal és az állatfajok értelmetlen kipusztításával, határozottan nem az. Csak hát mielőtt kinyírja saját magát, még az összes többit is igyekszik kiirtani maga körül. 

Szóval néprajzi adalékok a gyerekpelenkának használt faforgácstól kezdve a főzött (!) kenyérig, újramesélt mítoszok, a hétköznapi élet részeként jelentkező sámánrítusok, egy kis hanti család élete a világháború után – meg egy mesélő, aki hol gyerekként csodálkozik rá a világra, hol felnőttként siratja azt. Nagyon szép, időnként derűs, gyakrabban komor szöveg. Kettő baja van: sok helyen túlírt, még több helyen álnaiv. Értsd: nem tudja, hogy a kevesebb több – és bocsásson meg a világ, de ahogy a gyermeki tudat működését ábrázolja, attól a falat kaparom. Úgy azok szoktak gyermeki tudatot ábrázolni, akik nagykorúságuk betöltése óta legfeljebb képen láttak gyereket. Ez a stílus sajnos már apró gyermekkoromban idegesített. Úgyhogy egyetértek ppeva molytárs értékelésével.

Kizárólag ezért nem kap több pontot. Egyébként meg olvassátok el.

Ezt 2016. szeptember 28-án írtam.

Pontszám: 10/8

Még nincs karácsonyi hangulatom, de hirtelen eszembe jutott ez a régi kis… képregény? képeskönyv? minek nevezzem? még talán rajzolt regénynek is lehetne. 

Két aranyos, humoros történet egy kötetben, amelyeknek a poénjait évekig idéztük a legkülönbözőbb helyzetekben, és szerintem ha most írnék egy SMS-t a húgomnak, azzal a kérdéssel, hogy „Legyek hókotró?”, rögtön visszaírna, hogy „Inkább szemetes.”

Az első történet egy hétköznapi, jelenbeli (80-as évek) magyar városban játszódik, ahol a legkülönbözőbb családok várják a karácsonyt (majd az újévet), beleértve a háromnemzedékes nagycsaládot és az 1 db öreg nénit plusz 1 db cicát tartalmazó családot is.* Különbségtétel nélkül mindenütt vidámság és szeretet uralkodik, a giccs legkisebb jele nélkül. Humoros helyzetek váltják egymást (a gyerekek kóbor macskát kérnek a Mikulástól, a Mikulásnak vécére kell menni, szóval csupa kisgyereknek való poén), a végén pedig minden rendbe jön.

A második pedig egy aranyos, jól sikerült meseparódia. A jól ismert Grimm-mesék szereplői bukkannak fel sorra, némileg szokatlan összeállításban: Hamupipőke már királyné, de azért sk. tölti a libát (koronával a fején), a törpék gyerekek (Hófehérke jól meg is regulázza őket), a farkas rongyos ruhában könyörög egy kis kóstolóért, a folyton érő aranyalmafa pedig most is érik (pedig tél van). És úgy általában irtó nagy a karácsony előtti felfordulás, de azért Meseországban is mindenki örül. (Na jó, a farkas talán nem, de meg is érdemli a galád.)

Jó emlék, oda fogom adni a gyerekem kezébe is.

* Konkrétan erről jutott eszembe most ez a könyv. Illetve inkább füzet. Mert a néni cicáját úgy hívják, hogy Kunitzer Szonja. És én több mint húsz év után most tudtam meg, hogy ez egy extra poén volt a szövegben, amelyet csak a vájtfülűek értettek: mert hogy a Kun Erzsébet írói álneve (?) volt a Kunitzer Szonja. Márpedig a rejtvénykirálynő ’88-ban még élt és virult.

Ezt 2016. szeptember 27-én írtam. 

Pontszám: 10/10

A Paragranum által okozott csalódás után már kissé óvatosabbnak kellett volna lennem, mint hogy megint Paracelsust kezdjek olvasni, de ez a kötet annyira kis vékonyka, és mégiscsak Tolkienre meg Rowlingra hivatkozik a fülszövege, gondoltam, belefogok.
Ez már azért jobban tetszett. Nem maradtak ki belőle ugyan a mocsok ellenfelek, akik majd az utolsó ítélet napján jól megkapják, de hála Istennek beéri egyetlen nekik szentelt oldallal, ami túlélhető.

A kötet háromnegyede valami bűbáj. 
Tudományos módszerekkel megírt szakmunka a gnómokról, óriásokról és tűzben lakó szalamandrákról. Hol és hogyan élnek, mit esznek, hogyan öltözködnek, milyen az ábrázatuk, mi a teendő, ha találkozunk velük. A levezetések logikusak,* bár nem feltétlenül mindig következetesek, az érvek rendben vannak, és még a történelmi példákról sem feledkezik meg a szerző, bár az utóbbi részek a XXI. században nem túl olvasóbarátok (valószínűleg arra számított, hogy úgyis mindenki tudja, kiről beszél, mert neveket nem említ).
Egyszer egy nagyon okos ember azt mondta nekem, hogy Tolkien vagy Rowling művei (többek között) abban különböznek az ókori vagy középkori művektől, hogy az ókori és középkori olvasóközönség halálosan komolyan vette a bizonyos lények létezését – ellenben aki A Gyűrűk Urát olvassa, nem hisz abban, hogy a sarkon túl szembejöhet vele egy nazgûl. Paracelsus viszont nemcsak hitt a szalamandrák és hegyi kis manók létezésében, hanem szerintem még találkozott is velük. És úgy kb. a kötet felénél már én is azt mondtam, hogy ugyan egy hangot se hiszek el az egészből, de ha mégis így van, hát hadd legyen. Felőlem lakhatnak a szilvesztreszek (sic!) meg a gnómok, ahol szeretnének, még a kincseiket se bántom, nemhogy őket.** 

A föld nem más, mint a hegyi kis manók okozta káosz, ezért haladnak keresztül szellemként a falakon, sziklákon és köveken. Számukra minden tárgy csupán káosz, tehát üres (vizes) tér. Ahogy számunkra a levegő nem képez akadályt a járásban, úgy őket sem gátolja mozgásukban a hegy, szikla és föld.

Az a levonás egyrészt a fordításnak szól. Helyenként nagyon zavaros, és több mint valószínű, hogy a fordító a filozofikusabb részeknél egyszerűen nem értette a szöveget. Nem egy mondatnak lemaradt a vége, belekerült egy tagadószó oda, ahol semmi értelme, indokolatlanul megismétlődnek egyes szerkezetek, vagy egyszerűen hiányzik a szövegkohézió. Ezt azért nem lett volna szabad. És a korrektor se végzett éppen kifogástalan munkát.

Másrészt a Paracelsus-féle túlkapásoknak. Még hogy ezeknek a lényeknek van értelmük, de nincs lelkük?! Ezt még csak-csak elfogadtam volna, bár a nagy földrajzi felfedezések korában ilyet leírni azért minimum felelőtlenség.*** No de hogy arra valók, hogy az embernek alárendelődjenek???? Mint általában az egész természet?! Ezt az összes gnóm és nimfa nevében kikérem magamnak. „Szerénység! Ne tömjénezze magát! Szerénység!” Nem előfutárkodunk itten a globális felmelegedésnek. Ilyeneket sem jelentenék ki jó lelkiismerettel:

És jóllehet anatómiai szempontból az emberhez belsőleg a disznó hasonlít a legjobban, ennek ellenére az ember mégsem nevezhető annak.

Amikor meg elkezdte magyarázni, hogy az emberrel kötött házasság amúgy ezeknek a lényeknek mégicsak lelket ad (!), és a gyereküknek is lesz lelke, de azért visszamehetnek az elemükbe, de ott is megmarad a lelkük… no ott kevés hiányzott a félbehagyáshoz. 

Jó volt, szép volt, de mostanában nem olvasok több Paracelsust, ennyi elég volt.

* Az milyen aranyos, már, hogy: „A föld nem más, mint a hegyi kis manók okozta káosz, ezért haladnak keresztül szellemként a falakon, sziklákon és köveken. Számukra minden tárgy csupán káosz, tehát üres (vizes) tér. Ahogy számunkra a levegő nem képez akadályt a járásban, úgy őket sem gátolja mozgásukban a hegy, szikla és föld.”
** Az izlandiak vajon sikerrel tüntettek a tündéreikért? Ilyesmiért én is szívesen az utcára vonulnék. 
*** Simán el tudom képzelni, hogy ilyen hiedelmekkel vágtak neki az európaiak a gyarmatosításnak. A meghódítandó területek lakosságát jobb esetben „vademberek”-nek tekintették, rosszabb esetben nyugodtan nézhették elementális lényeknek, akiknek nincsen lelkük, tehát velük szemben nem szükséges tekintettel lenni semmi emberségre. És akkor még nem beszéltem arról, ahogyan az erdőkben, hegyekben élő magányos, civilizációból kiszakadt emberekkel bántak. Persze ezért nem ez a könyv a felelős, ilyesmit eszemben sincs állítani, sőt. A könyv olyat határozottan NEM mond, hogy „akik ilyen lénynek tekinthetők, azok szabadon agyonverhetők”. Sőt egy helyütt ezeknek a lényeknek a megjelenését el is választja az ördögi mesterkedésektől. De azért egy népszerű közvélekedésre még rá is tenni egy lapáttal… hát nem tudom, én a Paracelsus helyében nem aludtam volna nyugodtan… Ez már megint nem a bölcsesség jele.

Ezt 2016. szeptember 11-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Juszt is leviszem a csillagozását.
Másra, többre számítottam.
Borges „Paracelsus rózsája” c. novellájából egy szelíd bölcset ismertem meg, aki nagyon sokat tud a természetről és Istenről, és sajátos próbának veti alá (túl)buzgó tanítványát. Mostanra, gondoltam, megérett az idő, hogy lássunk egy eredeti művet tőle. Ez állítólag „tudásának legvelősebb foglalata”. No, a tudással nincs is semmi bajom, de a velősséggel… 

A tudáshoz, amelyet ez a könyv leír, ambivalensen viszonyulok: nem hiszek benne, de nagyon érdekel, és elismerem az érvényességét, annak ellenére, hogy tudom, hány sarlatán alkalmazza. Ha semmi másért, már csak azért is megéri végigolvasni az ilyen könyveket, hogy a késő reneszánsz korról alkotott képünk kiegészüljön egy igencsak jellegzetes színfolttal. (Vagy többel.) Paracelsus tudománya valóban széles körű, anatómiai, csillagászati, alkímiai ismereteket foglal magába, és ha valaki első kézből szeretne az ilyesmiről értesülni, bátran fordulhat hozzá. Voltak olyan pontok a könyvben, amelyeken azt mondtam magamban: értő kezekben működhet – ezeken a pontokon voltam a könyvbeli tudáshoz a legközelebb. Nem beszélve arról, hogy tiszteletre méltó, emberséges nézeteket vallott ez a tagadhatatlanul művelt, okos, világlátott ember, aki húsz évvel Luther fellépése után már erősen hajlik a protestantizmus felé, és nagyon komolyan gondolja, hogy csak Isten kegyelme válthatja meg az embert. De azért a csillagok meg a fémek is segítenek. 
Sok érdekességet viszek magammal ebből az olvasásból, sok részt bejelöltem, jegyzetelni is fogok, és már azt is tudom, mit fogok legközelebb Paracelsustól olvasni.

De hogy ez az ember bölcs lett volna?!?!
A könyvnek legalább a fele, de az is lehet, hogy a kétharmada az égegyvilágon semmi másról nem szól, csak arról, hogy az arisztotelészi-galenusi-avicennai alapon működő orvosok és gyógyszerészek térjenek meg születésük, ill. nemzésük helyére. Nem földrajzilag, hanem testrészileg. Elég gyakran kétségbe vonódik az elmeállapotuk, felmerül a pokol erőivel való kapcsolatuk, illetőleg az emberi széklet velük összefüggésbe hozott képe is. Nem mondom, változatosan és esztétikusan tudtak káromkodni a késő reneszánsz korban (bár ennek a könyvnek a stílusa inkább kora barokk), csak én nem azért fogtam hozzá a könyvhöz, hogy az alemann színezetű XVI. századi felnémet nyelv szépségeinek ezt az oldalát élvezzem, főleg nem fordításban.
Azt is megértem, hogy Paracelsust rengeteg támadás érte ezeknek az orvosoknak a részéről, adott esetben bölcshöz szintén nem méltó támadások, és temérdek keserűséget kellett lenyelnie, amelyet egyáltalán nem érdemelt meg. De ezt elhittem volna akkor is, ha három-négy oldalt szentel neki összesen.

Nem pedig kétoldalanként hármat!!! Azt a bizonyos tudást úgy kell kihalászni a Paragranumból, jó sok kora barokk szitok közül… 

Ráadásul, bár tagadhatatlanul hatásos ez a fajta retorika, sajnos minden lövedéke elszáll az éterbe. Mert ez a nagyon okos ember sajnos nem érvel, csak kiabál bele sértetten az univerzumba. Miért nem érvényes a többi orvos tudománya? Hát mert nem érvényes, azért! Mert nem náluk van az igazság, mert nem ismerik a természetet, mert ők megmérgezik az embereket, mert nincs igazi tudásuk, mert farkasok ők, akik megeszik a bárányokat, mert öregek (!), mertmertmert… Nem szeretem ezt a fajta retorikát, különösen nem ötven oldalon keresztül, és akkor, ha én egész más elvárásokkal nyitottam ki ezt a könyvet. 

Ezt 2016. szeptember 10-én írtam.

Pontszám: 10/7

No, feleim az Úrban, akkor számoljunk.
Stílus: minimum tizenkét pont.
Tájleírások: tizenhárom és tizenhat között, de lehet több is.
Az elbeszélő viselkedése: jóakarattal négy.
Az elbeszélő elmélkedései: hat, esetleg hét.
A többi szereplő: négy és tíz között.
Kulturális hivatkozások: a tájleírásokkal egy szinten. (Hol egy időnyerő????)
Hát valahogy így jön ki a nyolc pont…
Utóirat: a „mágikus realizmus” címke indokolatlan, mert azt a szöveg sajnos még nyomokban se tartalmaz, pedig az biztos felhúzta volna legalább kilencre.

Nem szeretem az olyan értékeléseket, amelyek arra hivatkozva húznak le egy regényt, hogy „nem lehet azonosulni a főszereplővel”, de most magam is kénytelen vagyok valami hasonlót cselekedni. Igaz, szigorúan szubjektív alapon: nekem nem volt vele az égvilágon semmi kapcsolatom, egyszerűen (h)idegen maradt a számomra. Ez a fajta nosztalgikus romantika, amelyet ő képvisel, számomra mindig legalábbis gyanús. (Szerencsére romantikából több is van/volt, már korstílus korában is, úgyhogy választhatok olyat, amilyen az én romantikus lelkemhez illik. Mondjuk, Hoffmannt.) Az ő története pedig pontosan úgy van felépítve, hogy igazolja ezt a gyanúmat. (Lehet, hogy Carpentier is így viszonyul hozzá… Legalábbis időnként mintha valami irónia bukkanna fel a szövegben, és minden alkalommal a főszereplőhöz kapcsolódik. Például amikor észrevétlenül ellentmond saját magának. Legalábbis ő – a főszereplő – nem veszi észre.)

Mert az, hogy a nagyvárosi embert kiakolbólítják a korábbi életéből, amely posvány ugyan, de ő a szokásos módon ragaszkodik ehhez a posványhoz, az még rendben van. Az is, hogy ez az ember elindul visszafelé, nem térben, hanem inkább időben: először a gyerekkora helyszínére, majd az emberiség „gyerekkorába”, vagy legalábbis amit ő egyfajta gyerekkornak – de mindenesetre mélyebb, hitelesebb létnek – tart. (Egyszer még arról is meg van győződve, hogy a világ teremtésének negyedik napjához érkezett.) Vagyis megkísérli végigjárni azt a bizonyos utat a tapasztalásból vissza az ártatlanságba.

Jajédesjóistenem. Azt már a romantikusok is tudták, hogy az az út járhatatlan. 

Főleg úgy, ahogyan ez a muki csinálja, aki az út minden egyes állomásán boldogan beleveti magát abba, amit ő valamiféle igazi életnek tekint, és akárhogy pofozza őt az a bizonyos élet, legfeljebb újabb állomást keres, de nem jön rá, sehogy nem jön rá, hogy fantomot kerget. Nem jön rá, hogy mindegy, hová jut, akkor is kultúrába jut, legfeljebb másfajta, otthonosabb kultúrába. Amivel semmi baj nincs, csakhogy ő ahelyett, hogy, akkor már legalább otthon érezné magát, még meg is sértődik, hogy a világ miért nem úgy működik, ahogy ő szeretné.*

Az ilyesmihez se kedvem, se türelmem nincs. Se regényben, se az életben. Különösen, amikor ordít a kontraszt a között, amit a főszereplő átél, meg a között, amilyen elmélkedést kanyarít köré. És nem, nem, nem veszi észre magát.

Viszont közben olyan tájakon jár, hogy a levegő bennem reked. Carpentier valami fantasztikus dinamizmussal építi fel a helyszíneit. Egy darabig azon gondolkodtam, hogy milyen jó volna elmenni ezekre a helyekre – aztán arra jutottam, hogy ha teljesül is a régi vágyam, és elutazhatok Dél-Amerikába (lehetőleg Peruba, ha kérhetem), éppen ezeket a helyeket holtbiztos nem keresném fel. Ezek úgy tökéletesek, ahogy ez a zseni leírja őket – ezt az élményt fokozni nem lehet, és akármibe, hogy ha élőben látnám, az nem adná vissza ugyanezt az érzést. Hiszen ha az ember egy tájat lát, amely mindig is jelen volt ott, ahol megtalálható, akkor az embert nem foghatja el az az érzés, amit az olvasás ad: hogy mindez a szeme előtt alakul ki, bomlik ki a szavakból, minden olvasáskor újra. Ennek a folyamatnak éppen úgy része a szavak hangzása, mint a jelentésük. (Minden tiszteletem a fordítóé, és minden irigységem azé, aki eredetiben olvashatja.) Ezeket még sokszor, nagyon sokszor fel akarom lapozni, ezért is vettem meg a könyvet. Nem gondoltam, hogy a XX. században még lehet barokk prózát alkotni, márpedig ez az.

Ahogyan pedig a regény felidézi a kultúra olyan nagyjait, mint Percy Shelley, Homérosz vagy Cervantes, és melléjük helyezi a Popol Vuh alkotóit – hát attól aztán repesett a szívem. 

No, akkor hol az a Hoffmann?

* Sokkal közelebb áll hozzám az a felfogás, amelyet Borges elbeszélője követ a „Brodie jelentése” c. novellában.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. szeptember 17-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Valami gyönyörűséges.

Érdemes eredeti nyelven olvasni, lehetőleg többször. Én is azt tettem. Jóval később jutottam hozzá a fordításhoz is. Csak imádkozzon az ember, hogy ne vizsgára kelljen olvasni (nekem szerencsére nem arra kellett). Az a fajta dráma ugyanis, amelyet oldalanként elölről kell kezdeni, mert „jaj, ez leírhatatlanul szép volt, de vissza ne kérdezzék, miről szólt”.

Pedig egyébként az is érdekes, amiről szól. A „mi lett volna, ha…”-kérdés megválaszolása a görög mitológiában. Mi lett volna, ha Zeusz, a főisten nem kapja meg Prométheusz jóslatát arról, hogy nem szabad Thétiszt feleségül vennie, mert a gyermek, akit Thétisz szül, hatalmasabb lesz apjánál? Ebben a darabban nem kapja meg, feleségül veszi, gyermekük születik… és eljő a világforradalom. 

Nagy romantikus vízió a zsarnokság megdöntéséről, a szenvedők megszabadulásáról, a világ megváltásáról.

Ezt 2016. szeptember 17-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Szent könyveket nem pontozunk, ugye.
Kivéve a gyevi bírót. Akarom mondani: ezt a Popol Vuhot, amelyik 2, azaz kettő oldal után kívánságlistára került, és most gyorsan meg is rendeltem.* Örök hála Boglár Lajosnak és Kuczka Péternek, hogy elkészítették a magyar fordítását.** Gyakorlatilag az eredetiből. Igen. Kicse nyelvről. Afeneajódógukat.

Valóban igazuk van a fordítóknak: ez a szöveg nemcsak szent könyv, nemcsak az ősi maja mítoszok lenyomata, nemcsak – a maga módján – történelmi és néprajzi mű, hanem magas rendű irodalmi alkotás is. Ehhez elég néhány mondatot elolvasni belőle. Elmeséli a világ teremtését, néhány korábbi apokalipszist (ld. vízözön), egy profi alvilágjárást, bosszútörténetet, születést és halált, társadalmi változásokat és mindennapi szokásokat, szertartásokat, sőt a végén még a spanyol hódítások is bekapcsolódnak, és azokról is a mítoszok nyelvén beszél – igen sajátos szent könyv tehát. Bonyolult, helyenként alig érthető, nehéz és önellentmondásos szöveg, annál is inkább, mert – ahogy az utószóból kiderül – egy egészen furcsa logikájú nyelven írták, sok szójátékkal, egy olyan kultúra lenyomataként, amelyhez nagyon-nagyon kevés a fogódzónk.
Ez is érdekessé tenné, de nem feltétlenül tenné élvezetessé. Azaz ettől nem kapna tőlem pontot…

De hát ebben úgy hívják a népeket, hogy Tüzes Fák népe meg Ágak és Látnokok népe! Olyan helynevek vannak benne, hogy Remegés, Tüskés és Bárkásfolyó (ez egy település neve), Reszketőszurdok és Keskenyszurdok! Olyan személynevek, hogy Egylábú Villanás, Hétpapagáj, Kolibriháza, Semmi (!), Gennycsináló vagy Koponyabagoly! Van benne egy olyan mondat, hogy „A Nagyházak élén az úr neve Halál volt.” Ezt csak így, fél kézzel odahajintva, mintha annyit mondana, hogy Kovács János… Meddig tartott kitalálni?! És ezek még csak a nevek…

Minden csak önmagában. Nem volt ott semmi valójában, ami létezett volna.
Csak csend volt. Mozdulatlanság a sötétben, az éjszakában.
(…)
És akkor jött a Szó.
Eljutott a Felségeshez és Tollaskígyóhoz a sötétségben és az éjszakában. Szólt a Szó a Felségeshez és Tollaskígyóhoz. Beszélgettek.
Azután gondolkoztak, azután mérlegeltek.
Azután egyetértettek és egyesítették szavaikat, gondolataikat.
Azután megszülték, azután megszilárdították magukat, és elhatározták a teremtést és az ember születését.

Ennek a szövegnek ereje van, a stílusa most is, itt is könnyedén eléri a kellő hatást. Az alvilágjárós résznél még a hideg is futkosott a hátamon. (Nekem az tetszett a legjobban, ahogyan a két fivér lemegy és visszatér, az nagyon szép történet.) A világ, amelyet ábrázol, mitikus-mágikus-szürreális, de olyan szabályok kötik, amelyeket még az isteneknek is be kell tartaniuk, és csak az ügyes cselszövők és csapdaállítók tudják kijátszani, bár ők se mindig. (A cselvetős részek is tetszettek.) És mindenekfelett tisztelni kell a SZÓT.

Meg kell mentenünk, mert nem látható többé a Popol Vuh, a Gondolatok Könyve, a tenger túlsó oldaláról átjövetel teljes képe, árnyaink leírása, teljes életünk világa, ahogyan nevezték.

Azt nem mondom, hogy a kultúra, amelyet a könyv ábrázol, minden pontján rokonszenves, sőt. De a szöveg, az gyönyörű, az megvett magának. Illetve én őt magamnak, csak még fizikailag nincs itt.

Fontos: A kötet végén a jegyzetanyag nagyon alapos, és kultúrtörténeti elemeket is tartalmaz. Az utószó igen tanulságos, érdemes szintén végigolvasni. Boglár Lajos perui ősmondás könyvét „a főd alul is” felhajtom. (Frissítés: megtörtént.)

* Amikor pedig megérkezik, első dolgom lesz ceruzával munkába fogni. Rémüljetek meg, kiáltsatok tiltakozva, nekem ezt akkor is muszáj lesz aláhúzni, kijelölni, sőt helyenként a lapszélen kommentálni, majd megtudjátok, minek. Nem hiábavaló viszketegségből.
** Ami nem akármilyen meccs volt ám, amint kiderül az utószóból… Hú, anyám, és mindezt a hatvanas-hetvenes években, internet nélkül… Ehhez, kérem, fanatizmus kellett. De nem szólok egy büdös szót se, a helyükben pont ugyanezt csináltam volna.

Ezt 2016. szeptember 23-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Olyan rövid kis valami, ha rövidebb volna, nem is hívnák regénynek. A jövő héten vissza kell vinnem, azért fogtam bele ma, aztán mire kettőt pislantottam, vége lett. Pedig főztem is közben.
Nobel-díjasokat olvasni mindig érdemes, még akkor is, ha a fordító jól elszúrja a címet… Nyugodtan maradhatott volna az eredeti címnél (A repkény), ahogyan a másik fordító tette. Így nemcsak spoileres a cím (bár csak az nem találja ki ötven oldal után, hogy gyilkosság fog történni, aki még életében nem olvasott krimit), hanem még valamiféle szenzációs-bulváros történetet is ígér, bőven leöntve cukrozott vérrel. Mint amilyenre a régebbi borító utal.

Ehhez képest mély és akár nyomasztónak is nevezhető lélektani kisregényről van szó, amelyet nyugodtan lehetne a szárd Bűn és bűnhődésnek nevezni. (Őszintén nem is értem, miért nem ezzel reklámozzák a könyvet.) Nem mintha Dosztojevszkijre emlékeztetne a stílusa, azt nem: Deledda is felhasználja a párbeszédek drámai erejét, de az ő szereplői nem folytatnak hosszú filozófiai vitákat. Rövidségéhez és falusi témájához illően inkább olyan, mint egy népballada: néhány jelenet kivételével a szereplők mondatai jelzésszerűek, sokszor ismétlik magukat, elbeszélnek egymás mellett, vagy nem is szólnak, csak a gesztusaikkal hatnak egymásra. Vagy öntudatlan mozdulatokban, jelképes erejű lázálmokban nyilatkozik meg a tudattalanjuk.* A másik, ami nagyon hatásosra és kifejezőre sikerült, az a környezetrajz. Sokszor meg se kell szólalni a szereplőknek, beszél helyettük az a gyönyörű-nyomasztó, mitikus és fenséges és titokzatos szardíniai táj, amelyet látnak – illetve amilyennek látják. A tájleírások rövidek és határozott célt követnek: nemcsak szépek (jajistenem, színes virágú leanderbokrok a lapos sziklák között…), hanem sokatmondóak is.

Így dolgozik ez a kis szöveg: kevés szereplővel, pár nap alatt (kivéve a néhány oldalnyi epilógust) lezajló cselekménnyel, jó sok szimbólummal, ítélkezés nélkül (mert a szereplők meg- és elítélik egymást, de az elbeszélő senkit), erős kontrasztokkal, kimondatlan társadalomkritikával, ritkán vonva le valamilyen tanulságot – és azt is a szereplők ritka belső monológjaira bízva. A legerősebben jelenlevő szimbólum persze maga a repkény, amelynek a magyar címben is meg kellett volna jelennie. Megjegyzendő, hogy valamit azért gyengítene a regényen, ha az elbeszélő nevezné „repkény”-nek azt a szereplőt, akire a szót használják. De nem: az egyik szereplő nevezi így a másikat, ő pedig önmagát. Így rendben. Mert különben érdemes odafigyelni rá, hogy nemcsak ő viselkedik ám repkény módjára… hanem leginkább az is, aki így nevezi.

Kíváncsi lennék, létezik-e ennek a regénynek szárd nyelvű változata. Tudom, hogy Deledda olaszul írta, de a nevekkel először egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, inkább tűntek románnak, mint olasznak. Aztán rájöttem, hogy azért, mert a szárd önálló nyelv, nem nyelvjárás; amennyire tudom, az olasz alapján nem is lehet érteni. Bár amennyire a velencei olasz a nápolyi olaszt érti, ugye… :) Az írónőnek ez volt az anyanyelve, olaszul ugyanúgy meg kellett tanulnia iskolás korában, mint egy külföldinek.

* Egy másik értékelő említette Kosztolányit, és igen, nekem is eszembe jutott az Édes Anna egy párszor, de ebben a regényben sokkal tudatosabb a „bűnös”.

Ezt 2016. július 31-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Csak azt az egyet magyarázza meg nekem valaki, hogy miért nem lehet akár a szerzőről, akár erről a könyvről semmit tudni?!* Miért nem olvassák szét a modern elemzők?!
Véletlenül találtam a múlt héten, egy órával korábban még én se tudtam, hogy létezik. 1919 után nincs újabb kiadása. Ilyen könyv persze elég sok van – ezen az tűnt fel, hogy a fülszöveg helyett szereplő fordítói előszó finom lírai prózát emleget, ami enyhén szólva is ellentmond a címnek. Hm, mondtam, hát ez mi lehet? Semmi, mondta a net. Na, megállj, te net…
Az eszem állt meg.

A fordítói előszó nem hazudik: ez valóban lírai próza, sőt időnként átmegy versbe. A cím sem hazudik: a főszereplő bizony prostituált, bár nem az utcai fajtából, inkább amolyan kaméliás hölgy. Ő beszél (illetve levelez) negyven oldalon keresztül. Szóval elvittem magammal a vonatra, mondván, mi nekem az a negyven oldal? Hát olyan súlya van annak a negyven oldalnak, mintha elefánt ülne az ember fejére. Nem is baj, hogy nem több.
Lélektani kisregényről (levélregényről) van itten szó, amelynek főszereplője egy keserű szerelmi csalódás után egyéjszakás kalandba bonyolódik, aztán hosszú évekig viseli a következményeket. A levelek legnagyobb részét szerelmének írja – ő ugyanis őszintén és rajongásig beleszeret a férfiba –, a történet ívét pedig a kapcsolat alakulása adja. Igen, érzelmes történet, száz fokra fűtve, de egyszer se csap át giccsbe (mondjuk, negyven oldal alatt nem is tudna), és a magam részéről még csak fölösleges mondatot se találtam benne. Ami önmagában is teljesítmény.

De amiket közben kimond, anyám, borogass… Én nem gondoltam, hogy ilyeneket száz éve le lehetett írni, ki lehetett nyomtatni, és kétszer is kiadni magyarul!**

A könyv háromnegyed része a feneketlen alázat története, egy olyan nő vallomása, aki abszolút tökéletesnek tekinti a szerelmét, és olyannyira alárendeli magát neki, hogy az még az adott korszak gondolkodása szerint is mértéket veszít. Átcsap misztikus rajongásba… de szó szerint ám! Az Úristennel azonosítja a szerelmesét, és olyan szövegkörnyezetben, hogy az még egy nem vallásos olvasónál is kicsapná a biztosítékot.
Az első oldalaktól kezdve gyanús volt nekem, hogy itt a szöveg többet tud, mint a megírója, mármint nem a hús-vér írónő, hanem az ő Anna nevű fiktív szereplője. Anna ugyanis előbb csak alig észrevehetően, majd egyre egyértelműbben el-elszólja magát, önellentmondásokba keveredik, és kb. a felénél már holtbiztos voltam benne, hogy ez szándékos. Igazam lett.*** Ettől vált igazán érdekessé a könyv, élménnyé az olvasás: ahogy az olvasó, mint valami detektív, szépen összerakja tíz év rajongó levelezéséből ennek a szerelemnek a valódi történetét.

Meg attól a hangtól, amely végigbeszéli a negyven oldalt. Lehet rá mondani, hogy naiv kislány (egy prostituáltról! azért az valami…), lehet mondani, hogy szerencsétlen, hogy hülye liba, hogy szánalmas (amúgy szerintem egyáltalán nem az), de azt nem, hogy hagyná magát mástól elhallgattatni. Amikor a legjobban bizonygatja az egyénisége hiányát, akkor nyilvánul meg az a bizonyos egyéniség a legjobban. Ez is egyfajta erő.
Meg az utolsó két levéltől. Azokat olvasva nagyon mélyen megemeltem a kalapomat így száz év távlatából a szerző előtt. Az utolsó mondat pedig 2016-ban is oda sújt, ahova köll…

Na, szóval mi a bánatért nincs ennek új kiadása????

* Még a német Wikiről sem! Az egyetlen forrás, amelyet róla találtam, egy száz évvel ezelőtti lexikon digitalizált változata, amelynek készítésekor még élt, ezért még a halála évét se tudom, nemhogy a napját. Amúgy német apa és angol anya gyermeke, Ausztráliában született, majd Európába jött, hozzáment egy lengyel grófhoz, és már özvegyen, majd negyvenévesen kezdett írni. Nem semmi a nő.
** A fordító álnéven szerepel ám a kötetben… Csak az OSZK adatbázisa árulja el a nevét: Dapsy Gizella. Életemben nem hallottam, pedig madarat tolláról… A könyv, amelyet egy webes antikváriumban árultak, Tóásó Lilly tulajdona volt valaha, és az utolsó lapján a következő ceruzás bejegyzés található: „Mindenhova való, csak ártatlan fiatal lány könyvtárába nem”.
*** SPOILER Vagyis: Ezt a tökéletes szerelmest, akiért rajong, bizony Anna találja ki saját magának, még akkor is, ha nem vallja be. A valódi férfi a legkevésbé sem felel meg ennek a képnek. 

Ezt 2016. szeptember 22-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Vasárnap esti kikapcsolódás. 

Micsoda jó kis szürreális katyvasz! Nyomokban orosz népmesei elemeket is tartalmazhat (de hol van belőle a Baba Jaga?!). Szürke, ámde keményfejű kis államhivatalnok kontra kelet-európai groteszk. Nem tudom, melyiket sajnáljam jobban.

Nem mondom, hogy nem lehetne jobb. Egy darabig hasonlítgattam más általam ismert Sztrugackij-regényekhez (és alulmaradt), de úgy kb. a harmadánál rájöttem, hogy nincs értelme: ez egész más műfaj. A történet számomra nagyon is izgalmas volt – lehet, hogy tapasztalatlanságomból eredően, de nem tudtam kiszámítani a fordulatokat, összesen csak 1 db szereplő valódi kilétére jöttem rá, de éppen ő annyira jól meg volt írva, hogy megbocsátottam neki ezt a „kilengést”. Annyira kiszámíthatatlannak bizonyult a történet, hogy, bevallom, jó pár fordulatát még most se értem, és halálra irigylem az elbeszélőt, hogy ő érti. Igaz, eléggé álmosan olvastam.

A szereplők, ez a sok válogatottan fura figura, nagyon tetszettek, bár tény, hogy szunnyadnak még bennük kiaknázatlan lehetőségek. Az egyik síron túli módon nevet, a másiknak eldönthetetlen a neme (rossz néven is vettem, amikor mégis kiderült), a harmadik bibliai nevet visel, és söröskorsó az attribútuma, a negyediknek hasonmása van, és hóemberré változik… ez a nekem való történet.

Őszintén sajnáltam, hogy a végén szép racionálisan (?) megmagyaráztak mindent. Vagy majdnem mindent. Persze ez is a műfaj velejárója – nem maradhatnak elvarratlan szálak –, de én bizony Sztrugackijék helyében ott hagytam volna magamat lógva, mint ahogy azt más regényeikben meg is tették…

Ezt 2016. szeptember 18-án írtam. 

Pontszám: 10/9