Hát ez nem az én könyvem volt…
Azt most már értem, hogy miért tartják fontos könyvnek, hogy miért kellett éppen így megírni, és hogy miért tették fel az 1001 könyv listájára, de máskülönben… hú, de jó, hogy vége lett…

Az is igaz, hogy nem kellemes dolgokról szól ez a kétszázötven oldal. Szinte végig Artemio Cruz tudatában vagyunk, ennek a tudatnak pedig nemcsak a saját életét kell feldolgoznia, míg a test haldoklik, hanem azt a történelmet is, amelyet Mexikó az ő életében élt végig – amelynek ő is tevékeny részese volt, jóban és (leginkább) rosszban. Sőt, mintha ő maga volna az a Mexikó, amely tele volt vérrel, mocsokkal, sárral, erőszakkal, árulással meg elszalasztott lehetőségekkel, külföldről is támadták, önmagával se tudott békében megférni, hát túl sok kellemeset nem lehet róla elmondani. (Oda se költözök már…)*

Nem egyszerű visszatekintéses szerkezettel dolgozik a könyv, sokkal bonyolultabb annál. Úgy van, ahogy eme mondja: megdolgoztatja rendesen az olvasót. A haldoklás tudatáram-technikával megírt rajza (amely önmagában is feladná a leckét) váltakozik hosszabb-rövidebb első vagy harmadik személyben elhangzó szakaszokkal. Ezek Artemio Cruz életéről mesélnek, a tízes évekből előreugorva az ötvenes évekbe, aztán vissza a húszas évekre, és így tovább. Nevek bukkannak elő, szerelmek, családtagok, barátok, fegyvertársak, munkatársak, ellenségek. Nem sorrendben, hanem asszociációs alapon, ahogy az emlékezet működik. Összesen annyit segít a regény, hogy a visszaemlékezős részek tetejére odaírja a dátumot. Szóval nem könnyű szöveg, de nem igazán lehetett volna más módszerrel megírni.
Legfeljebb a módszert jobban alkalmazni. Mert őszintén szólva jó párszor megfordult a fejemben, hogy na, itt most túllőttél a célon, Carlos bácsi. Értem, hogy kísérletezni akartál, az pedig bátor dolog. De azért vigyázhattál volna, hogy a technika ne váljon ilyen sokszor öncélúvá. Mert időnként nagyon annak éreztem.

Persze lehet, hogy tévedek. Nem voltam jó olvasója a könyvnek, az is tény. Talán megérdemelte volna, hogy bizonyos szakaszokat lassan, többször is végigolvassak. De bevallom: annyira nem vonzott a szöveg, hogy ennyi energiát öljek fektessek bele. Felfogtam, ki szeret kit, ki árul el kit, kit miért ölnek meg, ki képvisel valamiféle értéket – ezzel beértem, elemezni nem voltam hajlandó. Az is igaz, hogy mivel éppen nagy családi munkálatok közepén olvastam a regényt, kb. minden este lefekvés után, elég sok minden elvonta róla a figyelmemet… na de én meg hagytam, hogy elvonja.

Mert ez olyan könyv, hogy amikor egyik este anyukám elkezdett arról mesélni, hogy ezelőtt hatvan évvel az ükanyám melyik rokona hozott porcelán étkészletet a nagyszüleimnek nászajándékba (egy nagy füles kasban, amelyet kétoldalt fogtak, ő meg a férje), akkor azonnali hatállyal le kellett tenni Artemio Cruzt, kimenni a konyhába, és sürgősen kideríteni, hogy van-e még abból az étkészletből, és ha igen, hogy néz ki. Jelentem: egy lapos- meg egy mélytányér még megvan, és tényleg szép!
Amely eset alapján javasolnám, hogy édesanyám visszaemlékezéseit is tegyék rá az 1001 könyv listájára.

* SPOILER Ha pedig valami újnak akarna életet adni, az megreked valahol. A férfi haldoklása mindvégig úgy van megírva, mint egy vajúdás: a hasa felpuffad, valami ki akar jönni onnan, de nem tud, a legvégén pedig egymás mellett hangzik el a születése története – amelybe az anyja belehal – és a halála. Nyomasztó, keserű tanulság Mexikó történelmének. 

Ezt 2016. augusztus 6-án írtam. 

Pontszám: 10/7

A magyar cím félrement,* a fülszöveg részint a könyvnek legalább a feléig ér, részint alig van köze a könyvhöz, a címlapot hagyjuk, a szövegben maradtak kissé zavaró fordítási hibák… több bajom a kiadvánnyal nincs. 

Bonyolult szövésű lélektani regény ez, no meg korrajz, szelíd humorral, jó emberismerettel és pontos logikával összerakva. Nyomokban mágikus realizmust is tartalmazhat. Nem kifejezetten emiatt tetszett, bár Chagallt szeretem, és tagadhatatlanul szeretek amolyan „sárosan” mitikus lényekkel túlvilági bürokráciával küszködő, jó nagy bakokat lövő, ütött-kopott és borzas angyalokkal találkozni a regényekben. (Élőben még sajnos nem jött össze.)
Azért tetszett, mert hozzátesz valamit az emberhez. Türelmet. Irgalmat. Csak egy kicsit, de beosztással az is elég.

A türelemben mindjárt gyakorolhatja is magát az ember, ahogy belekezd a regénybe.

A könyv lassú folyású meseként indul, apró, mindennapi dolgokról egy száz évvel ezelőtti kis lengyelországi faluban. Zárt közösség, ahol mindenkinek és mindennek megvan a maga helye, és bonyolult, évszázadok által szentesített szabályrendszer működteti az életet. Na, azért nem egészen mindenben...

Ruti is segít, és hallom, hogy a lányok reggeltől estig fecsegnek. Az idejük felét az erdőben töltik, és én mondom nektek, nem vezet ez semmi jóra. Az én időmben a korukbéli lány már férjes, gyerekes asszony volt, és egy szót sem mert szólni, vagy az anyósától akkora zeccet kapott, hogy elszállt. A te idődben, miről beszélsz? A te anyósod inkább megsüketült, csak hogy ne hallja az állandó locsogásodat.

Nem mintha nem szeretném a hasonló meséket, hallgatom eleget, de azért amit ez a regény csinál, túlzás. A kevesebb több lett volna, akkor jóval nagyobbat szólna, kb. akkorát, mint a lengyel Tokarczuk könyve, és nem vonnék le egy pontot.
De azért többet nem.

Mert ilyet még tényleg nem láttam: hogy egy regény négyszázötven oldalon keresztül ismételgeti ugyanazt az egy történetet, ugyanazokkal a szereplőkkel, és pont ettől válik érdekessé.
Mert persze, hogy a felénél már tudja az ember: dehogyis ugyanazt a történetet olvassa, hiszen nemcsak arról van szó, hogy mindenki másképp éli meg ugyanazt, hanem hogy a nézőpont változásától maga a történet is mindig megváltozik, átalakul, megújul. (Ezt jó lesz feljegyezni, ha valaki még nem tudta volna.)

Ettől mindenekelőtt olyan lesz a szöveg, mint egy krimi, amelyikben az olvasó nyomoz: kétszáz oldallal később deríti ki, hogy kétszáz oldallal hamarabb honnan lett X-nek pénze. Vagy hogyan és miért maradt életben Y, ellenben miért kellett Z-nek meghalnia, és mi volt a kapcsolat N és M között. Arról nem beszélve, hogy H-nak miért nincs gyereke, no de mi a bánatnak örült két hónapja annyira W…
…és már benne is van az ember a faluban, de nyakig. Mert tegye fel a kezét, akit még életében nem érdekelt, mi történik a szomszédjában. Kibe szerelmes, miért megy hozzá, miért nem megy hozzá, mikor lesz gyereke, hány gyereke van, ki beteg, és miért mászkál a szemben lakó néni papucsban az utcán?**
De nemcsak ezt csinálja a könyv. Nemcsak bevon egy falu világába, amelynek az ember visszavonhatatlanul részévé válik, és szeretné összedugni a fejét a boltban az asszonyokkal, vagy a fürdőben a férfiakkal – ki milyen nemű. (A regény első része az asszonyok nézőpontjából, a második a férfiakéból íródott.)

Hanem megtanít nem ítélkezni.
Ha kívülről látunk valakit (és tárgyaljuk meg a kisujja lába körmét is), akkor alig tudunk róla valamit. Főleg, ha kötik azok a bizonyos szabályok, és sok-sok mindent nem mondhat ki, még a házastársának sem.
Ha belülről látjuk, már sokkal többet tudunk, de akkor se mindent, mint ahogy az ember se tud önmagáról mindent. A szomszéd többet tud róla, és ez nem vicc…
Annál nagyobb annak az érdeme, aki a maga korlátozott nézőpontjával – meg a maguk földhözragadt-szabálykövető-jajdenagyontörvénytisztelővagyok módján – is képes a másikhoz irgalmasnak lenni.
Az valami gyönyörű.
No meg az olvasó hétköznapi életében is alkalmazható.
Mert az nem elég, ha érdekel, miért mászkál a szomszéd néni papucsban az utcán. Az sem elég, ha az ügyet megtárgyalod a harmadik szomszéddal. Az már közelebb jár az eléghez, ha a húdemilyenlétfontosságú információ beszerzése után békén hagyod, hadd mászkáljon papucsban, ha az esik jól neki. Az pedig könnyen lehet, hogy éppen elég, ha rámosolyogsz, és mondasz neki pár kedves szót, amivel éppen eltalálod, mi aggasztja. De megteheted akár azt is, hogy felvágod neki a tűzifát. Vagy viszel neki málnát. Vagy nem fordulsz el, ha be akarnak törni az ajtaján. Vagy akkor nem fordulsz el, ha a negyedik szomszédtól tudod, hogy szégyelli magát, hanem akkor is rámosolyogsz.
Olyan sok formát ölthet az irgalom.

Menjünk végre imádkozni. Amíg fecsegünk, Isten elalszik.

Megjegyzés: Mivel Lilian Nattel európai származású ugyan, de Kanadában született, és ott is él, arra is kíváncsi voltam, mit ad ez hozzá egy Lengyelországról szóló regényhez. Jelentem: nem sokat, de valamennyit mindenképp – az emigrációban élő, onnan visszatérő, esetleg az otthonát máshol megtaláló ember nézőpontját. Ez sem elhanyagolható része a történetnek.
A regény vége gondos bibliográfiát tartalmaz, látszik, hogy Nattel mennyit dolgozott a történelmi háttéren. Ettől függetlenül csúsztak a szövegbe bakik rendesen, itt-ott nem stimmel az évszám vagy egyéb, de ez számomra nem volt túlságosan zavaró.
Az különösen tetszett, ahogyan a korban (vagy akár ma is) deviánsnak számító, bár jobbára ártalmatlan viselkedésformák szépen összesimultak a hagyománnyal, és hallgatólagosan elfogadtattak. (Azért fura, bár megvan a logikája, hogy az erőszakos viselkedés is… de ebbe már inkább nem megyek bele.)

* A magyar cím annyiban emlékeztet az eredeti címre (The River Midnight), hogy annak sincs sok köze a regényhez. Igen, szerepel benne egy stetl, és laknak benne lányok. Mint ahogy szerepel benne folyó is, és százoldalanként egyszer éjfél van. Ami a jelképi erőt illeti, úgy viszont egyértelműen az angol nyer. Nyugodtan meg lehetett volna hagyni Éjfél-folyónak a címet, semmivel nem lett volna kevésbé informatív.
** NEM arról a pletykahallgató emberről beszélek, aki mindjárt fel is háborodik a hallottakon, és saját magát különbnek tartja! Véletlenül se, éppen ellenkezőleg!

Ezt 2016. augusztus 16-án írtam. 

Pontszám: 10/9

Nagyon egyszerű, nagyon jól megírt kisregény, másfél óra alatt végigolvasható, de amilyen kicsi, olyan súlya van.

Éppen az egyszerűségével tud fejbe vágni hatni. Mert hiába tudja az ember, hogy ha egyes szám első személyű visszatekintésként van megírva a regény, akkor a világirodalom egyezményes jelrendszere szerint a főszereplő túl fogja élni,* azért bőven van mit szenvedni a túlélőnek is. Mert hát az már csak úgy van, hogy ahhoz, hogy valaki egy eseményt túléljen, másoknak meg kell halniuk. Adott esetben helyette. Adott esetben a szeretteinek. Adott esetben azoknak, akik segítettek rajta. Adott esetben úgy, hogy ő segíthetett volna rajtuk.

Háború alulnézetből, csaták és dicsőség** nélkül, sőt érzelmesség (és persze érzelgősség) nélkül. Amikor a kisember megpróbál úgy tenni, mintha minden normális volna („Ó, még nem mehetünk, ezt még el kell intézni, oda még el kell menni, várjuk meg, míg akciós lesz”), és persze semmi nem normális.

Garzonban lakom, itt viszonylag kevés személyes holmi fér el,*** de azért, ha szétnézek, és elképzelem, hogy hirtelen hagyjak itt mindent, és a rajtam levő ruhában induljak el egy ismeretlen címre, ahol talán életben maradhatok… valószínűleg én is úgy érezném, hogy egy darabot elveszítettem magamból. Egy jó nagy darabot. És akkor a családomról még szó se volt. Jobb is ebbe nem belekeverni őket.

* Kivéve, amikor nem, bár most hirtelen csak filmnarrátor jut eszembe olyan, akiről a végén derül ki, hogy a túlvilágról beszél.
** Mert csatában részt venni akkora nagy dicsőséggel látta el az embert… 
*** Főleg azért, mert a hely nagy részét könyvek foglalják el…

Ezt 2016. augusztus 16-án írtam. 

Pontszám: 10/10

 Nem az én műfajom, nagyon nem, ezért nem pontozom se le, se fel.
Jól megírt furry-krimi-thriller, izgalmas, fordulatos, és igen-igen ötletes, csak nem az a fajta, amilyet én szeretek. De hát ez nem a regény hibája. 

Ha már a műfajnál tartunk, a furry-részével az égegyvilágon semmi bajom. Nincs sok tapasztalatom a furrykről, csak a Macskafogót láttam (természetesen) meg a Szimat Szörény rémlik gyerekkoromból. Regényben ez az első magyar furry, ebből a szempontból (is) jár neki az elismerés, mert egyrészt új műfajt vezet be, másrészt sok minden látszik rajta, de a tapasztalat hiánya aztán nem. 
Mindaz, ami a regényt furryvé teszi, nagyon-nagyon tetszett. Emiatt is érdekelt a könyv, emiatt vettem meg, és ebben nem csalódtam. Jól meg van oldva az, ahogyan állandóan egymásba játszik az állati és az emberi. Kiváló az alapötlet, ügyes a megvalósítás, a kulturális „kikacsintásokat” egytől egyig szívből üdvözöltem. (Arnolfiniék kiverték a biztosítékot. Jó!) Nem nélkülözték a humort, és még társadalomkritikára is futotta belőlük. 
Megj.: Nekem egyedül Rilke „A párduc” c. verse hiányzott. Innen üzenem a szerzőnek, ha olvassa a regénye értékeléseit: szerintem abból még sok mindent ki lehet hozni a folytatásban! 

A krimiszállal is jól elvoltam egy darabig. Attól a ponttól volt bajom, ahol a regény thrillerré válik, sőt szerintem annál is tovább megy. Elég erős idegrendszerem van (olvasáshoz legalábbis), de ahogy egyre jobban hullottak a szereplők, úgy veszett el az én érdeklődésem is. (Nem beszélve a regényben ábrázolt szexualitásról, amely szintén nem az én ízlésemhez való.)
Nem mondom, hogy nem szurkoltam a főhősöknek, vagy nem aggódtam értük, sőt! De az, hogy pár óra alatt végigolvastam a regényt, nemcsak az izgalom jele volt – egy adott ponton túl azt jelentette, hogy „essünk már túl rajta”.
Azt pedig csak nagyon csöndesen jegyzem meg, hogy a gyilkos motivációjával kettő bajom is van, és ezekről már nem én tehetek, hanem a regény – igaz, hogy rajtam kívül vajmi kevés olvasót fognak zavarni szerintem, úgyhogy az élményt egyik se befolyásolja. 

Szóval pontozni nem fogom, de nem bánom, hogy elolvastam, és a folytatásokhoz sok szerencsét kívánok!!! 

Ezt 2016. augusztus 23-án írtam. 

Ó, hogy szomorodj meg, Kempelen…

Az összes találmányod nagyon érdekel, boldogan lecsapok az egyetlen könyvre, amelyet életedben megjelentettél, gondolván, hogy majd kívül-belül jó alaposan megtudok mindent a beszélőgépről, erre mennyi teret szentelsz neki összesen? Ötven oldalt!

És miről szól a többi háromszáz? A beszédhangok képzéséről! Egy magyar szakosnak!!! Oké, ez utóbbit nem tudhattad. De akkor is: nem túlzás ez egy hangyányit?!

Felejtse el mindenki, de nagyon gyorsan, hogy ez a könyv a XVIII. század végén íródott. Amit a hangtanról és a logopédiáról tud, annak legalább 90%-a a mai napig szerepel a tankönyvekben, vizsgáztam is belőle, ajdejóvót, sohajobbat… Szerintem teljesen érthető, olvasmányos stílusban, de tudományos részletességgel írja le a beszédszerveket és a hangképzést, abszolúte működik mint ismeretterjesztés, szakszavak kíméljenek, annyit mindenki kibír, hogy „magánhangzó, mássalhangzó, zönge”.*

De nem feledkezik meg az univerzális nyelv lehetőségéről (ír a siketek jelnyelvéről is), sem az egyetlen ősnyelv elméletének cáfolatáról. És bűbájos, ahogyan halálkomolyan részletezi, hogyan lehet a szellentés hangját utánozni. (Nem próbáltam ki. Ellenben érzékenyen érint, hogy a két ujjal történő fütyülés módszertanát nem mutatja be. Életemben sose sikerült.)

Azt is meg kell adni, hogy mindvégig a beszélőgép irányába mutat az egész szöveg, mindig hangsúlyozza, hogy ezt vagy azt a jelenséget azért kell részleteznie, mert a beszélőgép felépítésére/működésére hatással van. (De azért legalább kétoldalanként elragadja a hév, és abszolút nem odatartozó dolgokat is előad, ld. szellentés.) Ráadásul folyamatosan emlegeti a kutatásainak a gyakorlati hasznát: a beszédhibák kijavításának képességét. (Az is igaz, hogy időnként összekeveri a beszédhibát a nyelvjárással, de a XVIII. század végén szerintem nem létezett ember, aki pontosan meg tudta volna őket különböztetni.)

A beszélőgép Kempelen állítása szerint egyszerű szerkezet. Hát a leírása ehhez képest irtó bonyolultra sikeredett, szépen felsallangozott barokk körmondatokkal. Állítólag ennek alapján az utókor meg is építette a gépet, úúúúgy szeretném látni egyszer! Amit nem értettem, hogy miért hiányoznak belőle a billentyűk – aztán rém büszke lettem magamra, mikor a legvégén kijelenti, hogy amúgy jó ötlet lenne billentyűket is használni benne, de ezt az olvasóra bízza. Ezek szerint mégis értettem!

Jó kis könyvecske ez, csak elég gyakran át kellett kapcsolnom gyorsolvasásra, amikor két-három oldalakon keresztül magyarázta, hogy mi köze a d hangnak a t-hez. Olyankor igazából csak azt néztem, mond-e közben valami olyat is, amiből még nem vizsgáztam. Jelentem: időnként olyankor is mondott. 

Ja, utóirat: Az előszó (dr. Tarnóczy Tamás munkája) nagyon informatív, sok-sok érdekes és hasznos kultúrtörténeti adalékkal.

* A hang helyett ugyan következetesen a betűt használja, ez egy darabig zavart, de meg lehet szokni. Egyébként nem értem, hogy nem jött rá, hogy el kellene választania egymástól a kettőt – mert arra viszont gond nélkül rájött, hogy ugyanaz a betű más nyelven/helyzetben más hangot jelöl.

Ezt 2016. augusztus 7-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Van olyan, hogy az ember nagyon szereti a paprikás csirkét (tejföllel).
Meg a gesztenyepürét (tejszínhabbal).

És van olyan (egy ideális világban), hogy az ember mindennap paprikás csirkét kap (tejföllel) és gesztenyepürét (tejszínhabbal), de reggel, délben, meg este is.
Tessék kitalálni, mi fog történni (maximum) pár héten belül. Na, az történt ennek a regénynek az olvasása közben. Azért tartott ilyen sokáig.

Túl sok ez a jóból, minden értelemben. Mégse tudok rá tíz pontnál kevesebbet adni, pedig vacilláltam erősen, hogy ne legyen-e kilenc. Mert ez egy mocsok monstrum, amely minden értelemben próbára teszi az olvasó türelmét, és finoman szólva is marha nehéz olvasni. Kevésbé finoman szólva „tömény, mint az állat”. (Ne gyertek itt nekem azzal, hogy „milyen állat?” Milyen, milyen… Hát sarki róka. Esetleg Atalanta-pillangó.)

Fura könyv, nem sok ilyet olvastam még. Abszolút oda kellett tenni az 1001-es listára, ottan van neki a helye, de hogy azon túl mi a megfásodott karalábé fonnyadt levele ez az izé…

Korrajz, igen. Bűnügyi történet, aha. Legalábbis van benne gyilkosság, meg ki is nyomozzák.* (Az összes spoilert lábjegyzetbe raktam, úgy nézzétek meg őket.) Van benne szerelem is, főbb és kevésbé fő szerelmespárok, romantikus és kevésbé romantikus végkifejletekkel.** És – ilyet még a büdös életben nem láttam – ez a regény ugyan hivatalosan nem számít gótikusnak,*** ehhez képest kb. háromszor annyi gótikus elem van benne, mint Horace Walpole-ban meg Ann Radcliffe-ben összesen. Ez volt rám a legnagyobb hatással, meg a szöveg humora, meg a jellemek. A történetet felőlem le is húzhatták volna a vécén. (Na, azért néha előfordult, hogy egy hangyányit untam magam.)

A humorral kezdem, mert arról a legkönnyebb írni. Csak felfogni igen-igen fárasztó. Legalábbis angolul. Halvány fogalmam sincs, hogy lehet ezt a könyvet magyarra fordítani, mert a humornak legalább a fele szójátékokon alapul. Ne tessék itt Rejtő-féle bravúrokra gondolni, hogy ötpercenként csattan a kalapács és szikrázik a vas, az olvasó meg fetreng és csorog a könnye. Nem. Ez annál hol fanyarabb, hol édesebb. Hol epésen szatirikus, hol angyalian derűs. (Kitalálható, hogy az utóbbi ritkább.) Viszont folyamatosan és koncentráltan kell figyelni, hogy értse az ember az összes poént. Mert ha nem figyel, még az se biztos, hogy leesik neki, hogy ez itt most poén akart lenni. Összesen talán ha háromszor nevettem fel hangosan. Viszont annál jóval többször konstatáltam magamban bólogatva, hogy „ez jó! ez tényleg betalált!”

A jellemek makulátlanok. Dickens mindent beleadott, ami tőle telt, az pedig nem kevés. Jó sok komikus alak, a megfelelő mennyiségű fix tulajdonsággal, mozdulattal, ill. szófordulattal, hogy két felbukkanás után álnéven is pillanatok alatt azonosítani lehet őket, a nevek pedig folyamatosan kicsapták nálam a biztosítékot. Jó értelemben. Egyrészt a beszélő nevek (mert olyan is van benne, na nem direkt módon, csak nagyon óvatos-finoman, hogy az olvasónak csak a regény felénél essen le az a bizonyos, de akkor olyat koppanjon, mintha templomtoronyból dobnák), másrészt a spontán megváltoztatott nevek. Telitalálat egytől egyig, és megint csak nem irigylem a fordítót. Dickens még a legnehezebb feladatot is elvégezte, ami Kuszma molytárs szerint XIX. századi férfi írónak juthat: érdekes és nem gonosz női szereplőket teremtett. Igaz, nem mindegyiken látszik kezdettől fogva, hogy olyan nagyon érdekes lesz… némelyikre várni kell… de megéri. Nagyon. A férfi szereplők pedig egytől egyig a helyükön vannak, vagy odakerülnek.

…és két órája ülök e fölött az értékelés fölött (na jó, közben mást is csináltam), és két órája nem tudom, hogy kezdjek hozzá, hogy a könyv gótikusságáról is írjak.
Arról is a regénynyelv tehet. És ez az egészben a legjobb, ez tudta a legtartósabban lekötni a figyelmemet. Ha csak az eseményeket és szereplőket nézi az ember, nincs a könyvben semmi gótikus, viszont közben az összes metafora, hasonlat, leírás, még a poénok túlnyomó része is folyamatosan nyomja orrba-szájba a temetői-haláltáncos-groteszk hangulatot. Természetesen állandó a köd, többnyire éjszaka van (de mit mászkálnak ennyien a londoni utcákon hajnalig?!), máskor füstös-kormos az idő, vagy éppen mindent belep a por, a piszok; nyarat ritkán látni, télen keserves a hideg. Venus úr rémséges boltja úgy telitalálat, ahogy van, az ember fél a háta mögé nézni, ha róla olvas. A Temze pedig folyik. Viszi magával a szemetet, a bűn jeleit, a holttesteket.
Ez az egész valami hihetetlenül erős atmoszférát teremt, amely alól csak az tudja kivonni magát, aki nem olvassa. És ami a bizonyos regénynyelvet illeti, tökéletesen illik ide. Mert ez a történet a látszatok lelepleződéséről szól – itt legfeljebb csak egy-két mellékszereplő az, aminek látszik, a többiek hosszabb-rövidebb időre maszkot vesznek fel, akár többet is, és újabb meg újabb szerepeket játszanak, amíg már ők maguk se feltétlenül tudják követni, mit is akarnak valójában. Ugyanezt csinálja a regénynyelv. Folyamatosan másnak mutatja a szereplőket, mint amik. Vagy éppen ettől lesz nyilvánvaló, hogy micsodák valójában?!… A magam részéről jóval ijesztőbbnek érzem így a regényvilágot egy egzotikus horrornál. Amikor az ócskás kitömött krokodilja a gyertyafényben életre kelni látszik, a sarki ponyvaárus eladja a saját csontvázát, aztán átváltozik a ház gonosz szellemévé, a szomszéd iskolamester meg poklot cipel magával mindenhova, hát… Nekem ne mondja senki, hogy a vámpíroktól féljek… 

Az utolsó ötven oldal a megoldással talán már nem is kellett volna. A nagyja addigra amúgy is kitalálható. Megnyugtató is, nyugtalanító is – nincs külső segítség, aki a jókat gatyába rázná, a gonoszokat meg megregulázná, elvégzi mindkettő ezt a feladatot saját maga. Ritkán lehet olyan regényt olvasni, amelyben tényleg önmagában hordozza minden szereplő az igazságszolgáltatást: saját cselekedeteinek jutalmát vagy büntetését. Legalább nyolcszáz oldalon keresztül. Legfeljebb, ha nagyon, de nagyon muszáj, akkor jön Jenny Wren kisasszony, aki babaruha-varrónő, Hamupipőke és bosszúálló szellem, szóval jön a kisasszony a mankójával, azt' jól rászakítja a mocsokra a világ tetejét, hogy nézni is öröm.

…hogy melyik szereplőt szerettem a legjobban? 
Hát Jenny Wren kisasszonyt, ki mást? :)

Megjegyzés:
A regényről olvasás előtt gyakorlatilag semmit nem tudtam. Nem ismertem korábban, csak a címét – a Lost c. sorozatból. Aztán meg már szándékosan meg se néztem, mi ez, még a fülszövegét se, úgyhogy kezdetben ezért is boldogultam vele nehezen. 
DE! Útközben csak meg-megnézegettem, mit mond róla a net, mikor már kezdtem kíváncsi lenni az értelmezéseire. NEM JAVALLOTT!!! A net elsősorban rengeteg SPOILERT tartalmaz!!! Még a regény kétharmadánál is okozhat meglepetéseket. Mindenekelőtt: aki jót akar magának, inkább jegyzeteli a szereplőket, hogy később emlékezzen, ki kicsoda, de nem ellenőrzi a Wikipédián, mert az kettő mondatban összefoglalja még a végkifejletet is! (Szerencsére odáig nem jutottam.)
Ja, és valahol a háromnegyedénél eszembe jutott, hogy van ennek filmadaptációja is, lássunk pár képet – hát nem tudom. :/ Aranyos kosztümös-romantikus limonádét sugall az összes. Lehet, megnézem, de hogy ezt borzasztó nehéz lehetett igazán jól megfilmesíteni, az hétszáz százalék.

Inkább olvassátok. Sokáig.

Utóirat: Végül megnéztem a filmet. Minden volt, csak limonádé nem. Itt írtam róla. 

* SPOILER Csak éppen mire kiderül, ki a gyilkos, már a kutyát nem érdekli. Engem legalábbis csak egészen enyhe mértékben érdekelt. Addigra. 
** SPOILER Olyan is ritkán van, hogy én egy szerelmespár ellen drukkoljak. Komolyan meglepő, de számomra teljesen kielégítő lett a végkifejlet. 
*** Ha a gótikus irodalom elengedhetetlen ismérve a természetfeletti jelenléte, akkor az éppen csak vendégszerepel itten. A tizedrangú mellékszereplőként jelentkező derék vidéki angol tiszteletes áll a legközelebb hozzá, mert ő imádkozik is.

A képek forrása: Fulltable.Dyndys.org és Lostpedia.Fandom.

Ezt 2016. szeptember 8-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Karel Čapek novelláinak receptje tulajdonképpen nagyon egyszerűen elmondható:

1. Vegyünk egy nagy adagot az egyik legősibb és legerősebb emberi tulajdonságból, azaz a kíváncsiságból. Konkrétabban: az elmesélt történetekre való kíváncsiságból. Még konkrétabban: valamely kocsmában, szabadon választható ital mellett mesélt történetekre való kíváncsiságból.

2. Vegyünk valami teljesen hétköznapit, mindenki által ismertet. Lehet esemény, lehet ember. Ha államtitkár, az se baj, csak hétköznapi legyen, nyelőcsővel, vakbéllel, feledékenységgel, ilyesmivel.

3. Most vegyünk valami szenzációsat. Ez lehet egy speciális növényfaj éppen úgy, mint egy egzotikus bélyeg, de nincs kizárva az államok sorsát eldöntő ügyirat se. Gyilkosság bármikor jól jöhet, csak azzal vigyázzunk, mert akár a 2. pontba is tartozhat, akkor pedig önmagában nem elég, más specialitás is kell mellé. Például egy világháborús veterán, aki rosszul lesz 1 db hulla mellett.

4. Vegyítsük a hétköznapit a szenzációssal, és keverjük őket csomómentesre. Ezt a legegyszerűbben úgy lehet, hogy összeöntjük őket egy „világ” nevű edényben (vigyázat: erőteljes pezsgés várható, úgyhogy ajánlott erős falú edényt választani!), rátesszük a tetejét, két kézzel megfogjuk és felfordítjuk. Szükség esetén a művelet többször megismételhető.

5. Adjunk hozzá emberismeretet és -szeretetet. Előbbiből sosem lehet elég, utóbbival viszont vigyázni kell, mert túl soktól csöpögni kezdhet a végtermék. Elég a kevés, apró adagokban, jól beosztva. Annyit, hogy az olvasó mosolyogjon. Vagy fájjon neki. Esetleg mind a kettő.

6. Kommersz receptekben most jönne a komikum (avagy a groteszk, az abszurd, a humor, esetleg a kombinációik), de az a 4. és 5. pontokon már magától ki kellett, hogy csapódjon. Ha nem csapódott, kezdhetjük elölről. A komikumnak fűszerként, ne adj'Isten cukormázként való kezelése ellenjavallott!!! Persze ettől függetlenül utólag is hozzá lehet még adni egy kicsit, de az alapanyagok jóval nagyobb arányban kell, hogy tartalmazzák.
FONTOS! Amennyiben az eddigi utasításokat gondosan betartottuk, akkor is előfordulhat, hogy a végtermék nem kelt nevetést, sőt, akár meg is ríkathatja az olvasót. Ez nem hiba, és nem is zárja ki a humor jelenlétét. Fekete, ill. keserű humor is van a világon. Ez esetben azonban az emberszeretet aránya megnövelendő.

Ennyi az egész! Így már BÁRKI írhat Čapek-novellát!
(Megj.: Volt, aki tudott írni, ha nem is Čapek-novellát, de regényt. Úgy, hogy Čapeket nem is ismerte, de a receptet igen. Úgy hívták, hogy Rejtő Jenő. Persze éppen ilyen helytálló megállapítás volna azt mondani, hogy Čapek írt Rejtő-novellákat.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. augusztus 15-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Hogy én milyen büszke voltam magamra, hogy találtam magyar nyelvű Costa Rica-i irodalmat, méghozzá ilyen igényes, szép fordításban! Nem is most készült, már a magyar kiadás is elmúlt ötvenéves, hát még a spanyol.
De hát azért annyira nem jó.

Eleinte nagyon élveztem ennek a vásott kölyöknek a válogatott csínytevéseit, némelyiktől a lélegzetem is elállt. Én se voltam angyal, na de annak, amit ez a kölyök csinál, a töredéke se jutott volna eszembe. Aztán persze rájöttem, miért: engem, hála Istennek, sokkal gyerekbarátabb módszerekkel neveltek. Nemcsak a szüleim.
A fülszöveg az egekbe dicséri ezt a regényt meg a hősét, mondván, hogy egészséges gondolkodású, talpraesett gyerek, aki nemcsak a kalandot, hanem a munkát is szereti. Aha. 1960-ban mi mással reklámozhatták volna? Hát annyira azért nem.

Az, hogy szép szóval jobban lehet rá hatni, mint veréssel, teljesen rendben van. Aki a gyerekek testi fenyítésének pártján van, csak ezt a regényt kell a kezébe nyomni, amelyben Marcos klasszikus E/1.-ben meséli el gyermekkora történetét, és bizony nem titkolja el, hogy minél jobban verik, annál jobban megkeményedik testileg-lelkileg. Időnként tényleg elég horrorisztikus bosszú-módozatokat talál ki.
Az, hogy Marcoson kívül jó pár felnőtt szereplő is több mint gyerekesen viselkedik a regényben, már annyira nincs rendben, de sajnos elég valószerű. Némelykor sírva tudtam volna fakadni, hogy egyetlen nevelőjének se jut eszébe feltenni azt a borzasztó egyszerű kérdést, hogy „miért csináltad?” Nem: akármit cselekszik, bűnösnek tekintik, és jobb esetben jön a megtorlás, rosszabb esetben még ki is nevetik. Nem mondom, hogy e nélkül a társadalom legjelesebb tagját csinálnák a legényből, az egyáltalán nem biztos. Csak azt mondom, hogy ha valakit így nevelnek, akkor bármilyen jólelkű emberpalántából ördögfiókát lehet csinálni.

És itt jön a problémám. Mert az még belefér az „egészséges lelkű” meghatározásába, hogy az édesanyja pár csöndes szóval nagyobb hatással tud lenni a gyerekre, mint akármilyen verés. De az nagyon nincs rendben, hogy a gyerek egy idő után minden veszélyesebb „kalandját” azzal végzi be, hogy elszökik a következmények elől. Ez hatéves korban még normális, de tizenévesen már a sunyiság kategóriáját közelíti. És egy felnőtt se mondja neki, hogy „ha odaütöttél, kis barátom, állj csak szépen oda vállalni a felelősséget is, ahhoz is legyél elég bátor!” Sőt, még a felnőttek bújtatják a legjobban.

A másik problémám: hogy a regény gyakorlatilag dicsfényt von a „rosszaság” köré. Értem én, hogy csínytevőnek lenni izgalmas, azt is értem, hogy ha valaki okos, jólelkű és tehetséges, az gyakran többre viheti, sőt akár sokkal hasznosabb is lehet a világ számára, mint az, aki semmi mást nem akar, csak megfelelni az elvárásoknak. Ezt elismerem. Az elbeszélő, aki visszatekint gyerekkorára, gyakran beszél is arról, hogy milyen viharos élete volt, és mégis mennyivel jobban járt, mint „az ostobák”, akik magoltak vagy unalmas munkát végeztek.
Na de álljon csak meg a gyalogmenet! Azért az finoman szólva is csúsztatás, ostobának és korlátoltnak állítani be mindenkit, aki nem töri be csúzlival az ablakot! Nem beszélve arról, hogy Marcos esetében nem arról van szó, hogy nem akar unalmas munkát végezni – leginkább semmilyet nem végez. Mindenbe belekap, minden érdekli, de leginkább kalandot és mesét akar, kitartó csak akkor tud lenni, ha folyamatos külső megerősítést kap. Mihelyt valami csak egy kicsit nem úgy alakul, ahogy elképzelte, bevágja az ajtót, és felégeti a hidat maga mögött. Van ilyen, tudom én, hajaj, csak glóriát ne kanyarítsunk már köréje… Ha az a glória ott nem volna, két ponttal is többet adtam volna.

A legnagyobb baja ennek a gyereknek az, hogy tele van ötlettel, tehetséggel, kreativitással, és nincs tere kibontakoztatni, úgyhogy időnként szétveri maga körül a világot. Ez pedig szomorú.
Különben a regény, különösen az első fele, nagyon is vidám, még vicces is. Az még nagyon tetszett. Csak a második felében ugyanaz a vidámság már inkább csak ironikus mosolyt csalt az arcomra. Az jut eszembe róla, amit a kisgyerekekről szoktak mondani: „hogyne, persze, hogy tündéri, amikor szemtelenkedik, de képzeld el, mikor majd tíz év múlva is ugyanígy beszél…” 
Tanulságos könyv, az biztos.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2016. július 27-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Nem hibátlan, és végképp nem lesz a kedvenc könyvem, de ott lenne a helye az 1001 könyv listáján.

Venezuelai irodalmat kerestem, és három kedves molytárs ajánlója alapján választottam ezt a történelmi regényt, egy olyan korszakról, amelyet tulajdonképpen nem is szeretek (túl véres ez énnekem), viszont a főszereplő annyira érdekelt, hogy leküzdöttem az ellenérzéseimet.

Pedig mielőtt a regényt olvasni kezdtem, fogalmam nem volt, ki az a Lope de Aguirre. Ehhez képest gyorsan el lehet helyezni: Pizarro kortársa, a dél-amerikai spanyol hódítások hírhedt alakja, leginkább véreskezű őrültként tartják számon. Nem, nem emiatt érdekelt. Hanem azért, mert – legalábbis e szerint a feldolgozás szerint – kortársaival ellentétben nem helybeli őslakosokat és/vagy rabszolgákat gyilkolt/atott halomra, hanem a spanyol királyi hadsereg és általában a zsarnokság ellen indított szabadságharcot, azért, hogy emberi körülmények között lehessen létezni a frissen alapított dél-amerikai államokban. „Csak” egy ponton kibicsaklott az agya. A regényből ki is derül, melyik árulás fordítja ki végképp magából – bár véleményem szerint előtte se működött már rendesen az esze…

Lélektani tanulmányt vártam, meg is kaptam: a regény nagyon pontosan ábrázolja azt, hogyan jut el ez az ember a kalandvágytól a lázadás gondolatáig, és hogyan válik belőle először a szabadság hercege, aztán dühöngő őrült – de még akkor is a szabadság hercege. Az ilyet szeretem. Úgy rajzolja meg Lope de Aguirre alakját, hogy véletlenül se lehessen azonosulni vele, de elhatárolódni se tudjon tőle egészen az olvasó. Annak ellenére, hogy mennyi mocsokságot megcsinál, és annak ellenére, hogy a vége felé már szabályos diktátor módjára viselkedik, nem lehet azt mondani rá, hogy gazember. Aki ellen küzd, az ugyanaz a II. Fülöp, akinek a katonáit a Thyl Ulenspiegel szereplői verik ki Németalföldről. SteelCurtain molytársnak pedig tökéletesen igaza van abban, hogy ebben a történelmi helyzetben a spanyol királyok a hunyók… Nála jobban nem tudnám megfogalmazni, hogy miért.

A fenti mondatom persze meg is fordítható: elhatárolódni nem lehet a főszereplőtől, de azonosulni sem lehet vele. Kezdettől fogva nem is kevés olyan vonása van Lope de Aguirrének, amelyektől akkor is elküldeném a fenébe, ha nem gyilkolna le átlag kétoldalanként valakit. Azt az erőt, amely ahhoz szükséges, hogy a királyi hatalom ellen forduljon, a kegyetlenségig fanatikus jelleméből meríti. Őneki senki meg ne mondja, mi a helyes és mi a helytelen. Majd ő eldönti. Akinek nem tetszik, annak elvágja a torkát. Ha a saját embere, akkor is. Akkor főleg.

Igen jó benyomást tett rám az, hogy Otero Silva a hitelesség igényével lép fel: egy ponton még lábjegyzetet is ír arról, mennyi dokumentumot böngészett át az életrajz kedvéért. Tényleg fontos volt számára ez a történelmi alak, akinek a nevéhez az amerikai kontinens legkorábbi „függetlenségi nyilatkozata” köthető (1561!!!). A regényszöveg pedig úgy készült, hogy az olvasó mindvégig több nézőpontból is láthassa az eseményeket. Időnként a görög tragédiák mintájára készült párbeszédek szakítják meg a prózai szöveget; ilyenkor az elbeszélő látványosan senkinek az oldalára nem áll, hagyja mindenkinek a nézőpontját hatni. Máskor csak a nyelvtani szám és személy megváltozása jelzi, hogy most valaki más beszél: egyszer a krónikás, egyszer maga Lope de Aguirre, egyszer valamelyik mellékszereplő – különösen a rémtettek megítélésekor hatásos módszer ez. Sokszor idézi a forrásul szolgáló történelmi dokumentumokat is, bár persze nem tudhatom, mennyi benne a szerzői módosítás. 

De egyúttal ez is a hibája a regénynek. Ettől lesz nehéz olvasmány. Ami önmagában nem baj, csak szerintem bizony jó párszor öncélúvá válik ez a kísérletezgetés. Nem mindig illik oda, ahol éppen van. A barokk körmondatok meg még rendben volnának, de az avantgárd versbetétekkel már nem voltam kibékülve. eme molytárs, egyetértünk.

Arról nem beszélve, hogy kellemetlen érzés egy elborzasztóan véres történet közben állandóan elfojtott röhögőgörcstől szenvedni, mert minden hosszabb spanyol név után eszembe jut, hogy „y Azevedo”… A végén már majd lefordultam a székről, amikor valamelyik megjegyezhetetlen nevű szereplőt azért nézték le, mert csak kéttagú a neve. Fene a pofáját, tényleg mit akar az ilyen egy tisztességes társaságban. 

No, komolyra fordítva a szót: nagyon érdekes könyv ez, de csak erős gyomrúaknak ajánlom. Bár adaptációja sajnos nincs, a főszereplő történetét több film is feldolgozta, de még mindig nem vagyok biztos benne, hogy bármelyiket is végig tudnám nézni… azért próbálkozom. 
Köszönöm az ajánlást, pwz, SteelCurtain és eme molytársaknak!

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2016. július 31-én írtam. 

Pontszám: 10/9

Paraszt-eposz.
És most felejtsük el, hogy a „paraszt” szónak elítélő felhangja is van a magyar nyelvben. Itt nincs.* Odüsszeusznak se derogál király létére sk. tutajt ácsolni, de ennyi munkába, amennyit ebben az eposzban végeznek, még ő is belerokkanna. Akhilleusz hozzá se tudna fogni. Mert ezek az eposzi hősök, ezek olyanok, hogy három ütéssel összepakolnak egy hajót, vasalással és komplett vitorlázattal, aztán árpát meg lent vetnek-aratnak, hogy enni is legyen mit, hálót is legyen miből kötni, személyesen mennek be a tengerbe halászni, személyesen ütnek oda a kalapáccsal. Igaz, vannak segítőik, de azt a munkát, amit azok végeznek, el is lehet dobni, mert látszatja sosincs. Akkor meg amúgy minek vannak ott? Hogy legyen, akinél a főhősök erősebbek? Körülbelül. Értenek a kardforgatáshoz is persze, fontos is nekik, adott esetben túlzásba is viszik, de sokkal-sokkal kevesebb teret kap az eposzban a háború, mint a munka. Még amikor valamelyik hőst próbára teszik, akkor se a nyolcvan óriásharcos által őrzött drágakövet kell elhoznia a világ végéről, nem: szántani kell neki meg halászni. Abból ismerszik meg, ki a legény.

Nyírfát vet a hűvös völgyön,
égerfát a porló földön,
zelnicét a nedves földön,
kövér földön kecskefűzet,
berkenyét a szent helyeken,
fűzfát folyóvizek mentén,
borókát a száraz sziklán,
tölgyet a patakok partján.
    Hát a fák magasra nőnek,
kis hajtások szálasodnak.
Virág a fenyőfa lombja,
lucfenyő leveles lombja,
nő a nyírfa hűvös völgyben,
égerfa a porló földben,
zelnice a nedves földben,
boróka a száraz sziklán,
borókának szép bogyója,
zelnicének gyöngy gyümölcse.

Furcsa is volt nekem az egész eposzt olvasni, elejétől a végéig. Részleteket már ismertem belőle persze, és azt hittem, itten szampót fognak utaztatni meg kantelén játszani ötven éneken keresztül. Frászkarikát. Az egész szampó-hadjáratot pár ének alatt letudják (még csak nem is háborúval szerzik meg, hanem minden blikkfang nélkül ellopják), előtte-utána pedig van itt minden, mint a búcsúban: medveünnep, lánybúcsúztatás, legényoktatás, ráolvasás, bogyógyűjtés, szövés, fonás, varrás, sörfőzés, gyógyszerkészítés, medvepásztorkodás és sorstragédia. Persze minden mítoszi méretekben és nem kevésbé mítoszi sebességgel, de nem nehéz felismerni benne a hajdani finn hétköznapokat.**

Ami vizet öntögetek
ide a forró kövekre,
az is csupa mézzé váljon,
mint a méhsör, folydogáljon!
Mézes folyó folydogáljon,
méhsör tavacska teremjen
kövekből rakott kemencén,
mohás fürdőházam földjén!
    Meg nem esznek bűnünk nélkül,
meg nem ölnek kórság nélkül,
Teremtőnknek terve nélkül,
Isten igazsága nélkül.
Aki megesz bűnünk nélkül,
szava a szájába szálljon,
vétke a fejére szálljon,
szándéka magára szálljon!

Amivel véletlenül se azt állítom, hogy a „mondanivalón” a szavak valamiféle „burkot” alkotnak, amit le kell hántani, és alatta megtalálja az ember a lényeget. Nem és nem, itt nem erről van szó. Mindössze arról, hogy nemcsak várostromról meg lovagokról meg csábos varázslónőkről lehet jól eposzt írni,*** hanem halászokról meg kovácsokról is. De most komolyan.
Azt még kevésbé állítom, hogy ettől az összes szereplő rokonszenves lesz. Sőt! Még ennyi hisztis alakot, nagyra nőtt óvodást egy rakáson… Mind moströgtönazonnalakarja. Miért? Hát mert hirtelenében azt találta ki. Oka nincs. De azért, ha nem adják, viszi. Ha nem hagyják, megsértődik és mészárolni kezd. Ha bosszút állnak érte, pláne megsértődik. „Kedvencem” az a szereplő, aki finoman szólva drasztikus módszerekkel rabol magának asszonyt, majd rohamot kap, amikor kiderül, hogy az asszony nem szereti. De nemhogy csak felháborodna, még meg is lepődik.
Ha semmi másra, arra nagyon jó a Kalevala, hogy figyelmezteti az olvasót: a testi fenyítés nem használ a gyereknevelésben! Csak sajnos az a helyzet, hogy más se nagyon… Mert itt konkrétan van olyan szereplő, akit hatszor figyelmeztetnek, hogy „oda ne menjen”, mégis „odamegy” (ahova egyébként semmi oka menni, azért megy, mert csak), „ott” megölik, aztán gereblyével szedik össze, hogy feltámasszák, és mihelyt életre kelt, visszamegy! Erre nem mondom, hogy óvodás, mert az óvodásnak ennél sokkal több esze van.

Akkor mitől tíz pont?
Egyrészt mert nagyon tetszik a hajdani népi élet mitikus megjelenítése. Olyan intenzitással és olyan szépen részletezik az énekmondók még a házimunkát is: az embernek szabályos kedve támad kisúrolni a kádat. Bár ez még csak hagyján… de bele se kezdjen, aki nem szerzett be előre vajat, sajtot, rozskenyeret, esetleg disznóhúst (fakultatív), vagy valami bogyós gyümölcsöt! Én ma áfonyát vettem a piacon.
Másrészt a stílusa miatt. Ha csak stílusként nézem, önmagában is belemerülni való gyönyörűség. De itt nemcsak stílusról van szó. Nagy hibát követne el, aki éppen a Kalevala esetében alábecsülné a szavak erejét. Hiszen az ismétlődik énekről énekre, hogy a kimondott szónak hatalma van. Nem mindegy, de nagyon nem, melyik szót mondják ki és hogyan. Nincs varázspálca, nincs főzet, elenyészően kevés a varázslény; itt csak a puszta kimondott szó van, de az mindent visz.

Állj meg, vérnek áradása,
szerteszéjjel szakadása,
fejem felé fordulása,
mellem felé csapkodása!
Maradj helyben, mint a házfal,
mint a sövény, meg ne mozdulj,
állj meg, mint virág a vízben,
mint a sás mocsár mohában,
mint a szikla a mezőben,
kő a zuhatag zajában!
    De ha kedved kerekednék
mégis hamarabb haladni,
hát haladj a hús határán,
csússzál csak a csont vidékén!
Bizony jobb neked odabent,
szebb a bőrnek belsejében,
az erekben elhaladnod,
a csontokban csordogálnod,
mint a földön folydogálnod,
vagy homokba hulladoznod.

Ez a hit fogja egységbe az eposzt (meg a páros versforma, meg persze a munkamunkamunka), mert egyébként szétesne az egész. Nagyon látszik, hogy ezt gyűjtők állították össze, és hogy legalább annyira Lönnrot csinálmánya, mint amennyire népi eposz. Így, ahogyan olvashatjuk, szerintem nem is adta elő senki sehol. Abból látszik igazán, hogy nem következetes még a szereplők származása se, nemhogy egyéb cselekedetei (van, aki kétszer is meghal, de úgy, hogy közben nem támad fel). Nyomokban egységes cselekménymenetet is tartalmaz, de pl. a lakodalom leírása, a medveünnep, a többoldalas ráolvasások látványosan kilógnak a történetből: csak azért kerültek oda, hogy biztos ne vesszenek el.

Uram, Ukko, fönti Isten!
Ha a halált jönni hallod,
a tehenem elváltozzon,
a jószágom megváltozzon,
az én kincsem kővé váljon,
amíg arra jár a rontó,
s el nem megy az erdő vadja.

Ami egyébként részemről teljesen rendben is van, én lennék az utolsó, aki az ilyesmit kifogásolná, ahhoz túlságosan tetszik ez az egész. De mélyen megértem, hogy elsősorban rövidített kiadásokban keringetik a Kalevalát. Megkockáztatom, hogy a teljes szöveg csak az ilyen „tudósmacskájának” való, mint én vagyok. 

A kiadásról: Nagy Kálmán fordítása gyönyörűbb a gyönyörűnél, a magyar népballadák nyelvén szólaltatja meg a finn népi eposzt, de ettől még, ha jól tudom, szöveghű. A borítóra finn mintás szőttest feszítettek (keménytáblás, rajta igazi textíliával!), a papír olyan igazi jó kézbe fogni való, az írástükör elég nagy, szerintem kényelmes. Kézben tartani kicsit nehéz, viszont nyugodtan nekitámasztható bárminek, aztán lapozható, nem csukódik be. Vigyázni is kell rá, papírdobozban árulták annak idején. Főnyeremény.

Csak egy olyan könyvet ajánljatok már nekem, amelyiktől ahhoz is megjön a kedvem, hogy kiselejtezzem a régi cipőket, és a még használhatóakat elvigyem a használtruha-gyűjtő konténerbe…

* Ami a két jelentés elkülönítését illeti, falusi könyvtáros ismerősöm definíciójánál nem tudok jobbat: „Van az a paraszt, aki bunkó, meg van az a paraszt, aki dógozik.”
** Megj.: Jól tudom, hogy finn nemesség sose létezett? Mert hogy mire létezhetett volna, ráültek a fejükre hol a svédek, hol az oroszok?
*** Ami egyébként szintén IGEN VAGÁNY tud lenni.

Ezt 2016. június 21-én írtam.

Pontszám: 10/10