No, elmondhatom magamról, hogy ciprusi irodalmat is olvastam. 
Méghozzá nem is rosszat.

A fülszöveget hagyja mindenki békén nyugodni. Részint spoileres, részint becsap. Szépirodalmi igényű krimire lehet következtetni belőle, ez a könyv pedig nem az. Lehet kriminek olvasni persze, van benne gyilkosság is, aki kriminek olvassa, mégis csalódni fog. Inkább lélektani regény ez, az emlékezet regénye, a személyes és közösségi emlékezeté.

Szerintem nem is tartozik a népszerű irodalom kategóriájába, hiszen a párbeszéd kevés, az idősíkok váltogatása zavaró lehet, a cselekmény nagyon egyszerű, a mindvégig megőrzött szörnyű titkok (sajnos*) elég banálisak, túl sok csavar nincs, bár azért kiszámíthatónak sem nevezném a történetet, pont azért, mert lélektani. Az emberi lélek meg fura dolgokat tud művelni időnként magától, nem programozható éppenséggel.

A főszereplő régész, aki az Égei-tenger egyik szigetére utazik… de hogy pontosan minek, az számomra nem igazán derült ki, ezért kap a könyv csak négy csillagot. Az rendben van, hogy Dukarelisz rendkívül határozatlan alak, aki legfeljebb az ásatásaiért képes harcolni, minden más helyzetben hagyja, hogy mások döntsenek helyette, aztán sodortatja magát. Egy ilyen embernek nem kell indokot találnia arra, hogy miért utazik pont most pont oda. De attól még az elbeszélőnek kéne.**

Ami viszont nagyon-nagyon tetszett, az a háttér. (Írtam is róla külön.) Az a pár mondattal ügyesen felrajzolt görög szigetvilág. Az a némileg több mondattal még ügyesebben felrajzolt mai görög kultúra. Igen, van benne beton meg szmog, de van benne szikla is, kakukkfű, kecskesült és vadolajfa. És simán hívhatnak valakit Antigonénak. Vagy Képheusznak. Annyi feltűnést kelt, mint nálunk a Katalin meg az István.

A mai európai kultúra egyik megalapozója az ókori Hellász. Idézzük a szerzőiket, használjuk a találmányaikat, gondolataik és mitológiai alakjaik az életünk részei – de egyszer azt mondták nekem, hogy egyik sem szerves része annak. A mai napig látszik rajtuk a „kívülrőljöttség”. Vagy elhiszem, vagy nem. De mióta ezt a regényt elolvastam, sokkal erősebben hajlok rá, hogy elhiggyem. (Lehet persze, hogy holnapig kialszom.) Mert ebben a regényben valami olyan erős kapocs van múlt és jelen között, valami olyan magától értetődő módon jelenik meg a folyamatosság, hogy gondolni sem kell rá. Egyszerűen ott van, ahogyan az én életemben soha nem volt. Ezek az emberek úgy élnek benne a görög történelemben, mint… mint ahogy Róma mai lakói kifeszítik a műemlék-épületekre a szárítókötelet, és felaggatják rá a gatyát meg a zoknit.

* Nem azt sajnálom, hogy nem szörnyebbek! Azt sajnálom, hogy az életben is előfordulnak ilyesmik, nem is ritkán.
** SPOILER Fel akarja dolgozni a hajdani tragikus emlékeket? Oké. De hát azoknak a bizonyos emlékeknek nagyobb a füstje, mint a lángja! Főleg így húsz év elteltével. Úgy a regény kétharmadánál, mikor kezdtek kiderülni a dolgok, tettem fel a kérdést: komolyan ennyi az egész?! Kb. ezen a ponton el is veszett minden meglevő feszültség, és innentől kezdve még az se vágott fejbe, aminek végül fejbe kellett volna vágnia. Nem így kell ezt csinálni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2017. június 14-én írtam. 

Pontszám: 10/8