Erre a könyvre már csak azért is tíz pontot kellene adnom, hogy egyáltalán létezik. Hogy megírták, hogy magyarra fordították, hogy kiadták, hogy antikváriumokban még vígan hozzáférhető. Én meg virtuálisan vállon veregethetem magamat, amiért egy gyenge pillanatomban megvettem, utána meg nem engedtem a megbánás utáni első késztetésnek, és nem adtam tovább… mert az nagy hiba lett volna.
Enyim. Nem adom.
De azért azt a tíz pontot sem adom, csak kilencet, majd megmondom, miért.

Azért vettem meg, mert nagyon úgy tűnt, hogy pont nekem való kultúrtörténeti és művészettörténeti munka, én az ilyet szeretem, keresem, és veszélyes engem az ilyenek közelébe engedni, mert akármennyit el tudok költeni rájuk. Azért bántam meg, mert éppen egy – az utószó kifejezésével élve – periferiális kultúráról szóló kötetet szereztem be, amelynek nem is nagyon van magyarországi irodalma. Minek is ez nekem, gondoltam, hát engem világéletemben a görögök meg a rómaiak érdekeltek, ki a fenének kellenek a thrákok?

Azért nem adom senkinek, mert kiderült, hogy nekem. 

A késői görög mitológia azt mutatja, hogy a hamvasztás és az eltemetés kultikus szertartásai ugyanazt a jelentést hordozták. Az újszülöttet vagy a jelképes lángok közelébe, vagy a tűz mellé, a földre helyezték. Így az élet-halál köre bezárult. Ami azokat a temetkezéseket illeti, ahol a tetemet magzatszerűen, „zsugorított” pózban helyezték el, magától értetődik, hogy ez a szokás az élet ciklikus szemléletén alapul; az élet a Nagy Istenanyától származott, és a földbe helyezés a hozzá való visszatérést jelentette.

A thrákok nem azért váltak periferiális kultúrává, mintha alsóbbrendűt vagy éppen jelentéktelent alkottak volna.
Pusztán azért, mert a nyelvi kultúrájuk a szóbeliségben, az „örök jelenben” létezett – tehát alig maradt fenn tőlük írásos emlék.
Ellenben írtak róluk a görögök (meg a rómaiak) éppen eleget – a saját nézőpontjukból. Persze, hogy perifériára küldték őket, hiszen az ő nézőpontjukból oda is tartoztak, mint ahogy a thrákok számára meg ők tartoztak a perifériára. Persze, hogy még a thrák isteneknek is görög (meg latin) neveket adtak, hiszen csakis így tudták értelmezni őket.
Közben pedig szerették letagadni mindazt, ami a saját kultúrájukat a thrákokéhoz kötötte. Pl. származásilag. Mármint nem úgy, hogy a thrákoktól származtak volna genetikailag, hanem úgy, hogy kultúrájuk sok-sok elemét a thrákból vették át és alakították saját képükre.
A görög kultúra gyökerei a thrákba (is) nyúlnak vissza. Mivel a mieink meg a görögbe (is), már csak ezért is érdemes foglalkozni velük.* Arianrhod molytárs pont ezt teszi, szerintem tetszene is neki ez a könyv. Jól elvitatkozna vele, főleg ami az orpheuszi meg dionüszoszi misztériumokat illeti.

A kettős női idolok talán már a görög típusú Démétér–Perszephoné istennőpárosra – anya és lánya – utalnak. Ebből a szempontból érdekes az orszojai lelet: két egymásba helyezett női idol. Lehet, hogy e kései bronzkori alkotások rituális formában ábrázolják az istennői terhességnek és a születésnek mozzanatait.

Szóval nagyon jó kis összefoglaló ez, igazi tudományos ismeretterjesztés. Mindaz, amit egy alakulóban levő tudományág a hetvenes évekre a thrákokról kiderített vagy kideríteni vélt (mert rengeteg benne a feltételezés). Van benne történelem, történeti földrajz, vallástörténet, társadalomtörténet, művészettörténet: mi szem-szájnak ingere. Direkt külföldieknek készült annak idején, híradásnak a thrákokról. Tiszteletre méltó vállalkozás. Számomra a vallástörténeti és a művészettörténeti rész bizonyult a leghasznosabbnak, de így laikusként a többi rész is alaposnak tűnik. Ami meg túlkapás (értsd: lelkesedésből fakadó, túl messzire vezető következtetés), azt a magyar utószó szép udvariasan helyre teszi.

Amiért levonom azt a fránya fél csillagot, az a művészettörténeti fejezet. A legterjedelmesebb része a kötetnek, ugyanis ez tartalmazza a legtöbb illusztrációt. Ez rendben van. Sokszor egész oldalas, a kornak megfelelően legtöbbször fekete-fehér, de elég gyakran színes fotókon mutatja be a thrák művészet gyönyörűségeit. Ez is rendben van. Az nincs rendben, hogy úgy kell összebogarászni, melyik képhez melyik szövegrész tartozik! Az meg pláne nincs, hogy nagyon is érdekes szövegrészekhez egyáltalán nem tartozik kép, és ez az olvasónak nem köttetik az orrára! Amatőr munka! Pedig annyira egyszerű lenne másképp: csak meg köll számozni a képeket, aztán a szövegben zárójelben feltüntetni, hogy most az 1234/b képhez tessenek lapozni! Hát hogy lehet ilyet csinálni? 

Ettől eltekintve a kötet megbecsülendő, a polcra felteendő, időről időre portalanítandó, egyébként lehetőleg olvasandó. A folytatás hiánya pedig sajnálandó. Főleg az ilyenek miatt: 

Minden nőnek ajánlatos útközben fonni, ha megy valahova. Ellenkező esetben a sárkány áldozatává válhat. Magának az orsónak van mágikus jelentősége: a násznagy abban a pillanatban adja át a fiatalasszonynak, amikor az átlépi az új ház küszöbét. Addig a násznagy védi a sárkánytól, a küszöbtől kezdve azonban már csak az orsóra számíthat. Ezért gyakori a kígyóábrázolás ezen a használati tárgyon, amellyel embert nem szabad megütni.

* Ami a kötet íróit, Folt és Marazovot illeti, nekik persze ennél jóval több okuk van foglalkozni velük: az, hogy bolgárok, és az ókori Thrákia legnagyobb részt a mai Bulgária területének feleltethető meg. A thrák kultúra leleteit leginkább bolgár régészek ásták/ássák ki, bolgár történészek és művészettörténészek értelmezték/értelmezik. Nekik persze, hogy érdekes, hát fölötte laknak. Ezért nem is értettem először, hogy miért volt olyan fontos ezt a könyvet magyarra lefordítani: nekünk miért volna annyira érdekes?

Ezt 2017. május 9-én írtam. 

Pontszám: 10/9