Nem sokan mondhatják el magukról, hogy olvastak bahreini irodalmat.
Én most már elmondhatom, és erre büszke vagyok.
Büszke is lehetek, méghozzá duplán, mivel a bahreiniségén kívül sok érdemét nem tudom felsorolni a könyvnek. Majdnem annyit szenvedtem, mint a szereplők.

Az alapötlet nem rossz, csak sajnos a regény kétharmadáig nem derül ki. Utána kezdenek el egy kicsit rendeződni a szálak, értelmessé válni a korábbi értelmetlenségek. Ami egy thrillerben még helyénvaló is volna, ott nem kell mindennek kezdettől fogva értelmének lenni, hiszen akkor hol maradna a rejtély? Ráadásul az események, bár nyilvánvalóan az Egyesült Államokban játszódnak, azon belül kitalált helyen zajlanak. Na de ez nem jelenti azt, hogy mindennek szükségképpen teljesen valószínűtlennek is kell lennie! Méghozzá ostobán valószínűtlennek, hogy az olvasónak kedve volna kétoldalanként jól megrázni az írót, hogy legalább tájékozódnál már, ember, mielőtt regényírásba fogsz! És az a vicces (dehogy van rajta kedvem nevetni), hogy az ostoba tévedések legnagyobb része borzasztó egyszerűen kiküszöbölhető lenne, tényleg minimális utánajárásba kerülne, meg kb. két hozzáadott mondatba, és mindjárt hátborzongató rejtéllyé válna az értelmetlenség.

Mert ami a hátborzongatást illeti, hát… nekem nincs valami magasan az ingerküszöböm, és az akciófilmes műveltségem a béka feneke alatt tartózkodik… de ez a thriller aztán semennyire nem ijesztett meg. Maximum a hosszúsága. Pedig nincs száznyolcvan oldal. Igaz, hogy jó nagy méretű oldalak. Valahol az elején az egyik szereplő B-kategóriás akciófilmet néz (ő maga definiálja így), és kimondva-kimondatlanul hiteltelennek tartja. Na, ott majdnem röhögtem. Elkezdtem magamban tippelgetni, hogy ennek a regénynek a besorolásáért meddig kéne mondani az ábécét. Egyszerűen nem tudtam átélni a szereplők szorongását, veszteségérzetét, fájdalmát. Semennyire nem hatott a nyomasztás. Ezt egyrészt a tájékozatlanság, másrészt a sablonok túlzott használata okozza, de a stílus ügyetlensége is benne van.

A stíluson rengeteget kellett volna dolgozni még. Sajnos nagyon érezhető, hogy a szerzőnek az angol nem anyanyelve. Folyékonyan beszéli, de az ide nem elég. Bő a szókincse, ezért piros pont jár, de sajnos a nyelvtani szabályokkal köszönő viszonyban van. Mindennapi kommunikációhoz tökéletes ez is – bár minden nyelvhasználó ilyen magabiztosan kezelné az angolt –, csak hát a regényírás, az nem mindennapi kommunikáció. Abban nem kéne keverni a jelen időt a múlttal. Vagy kihagyni az alanyt. Vagy elszúrni az egyszerű jelen idő végződését. Vagy a rendhagyó igék második-harmadik alakját. Vagy a módbeli segédigéket. Vagy a függő beszédet. Oldalanként! És nem, nem arról van szó, hogy ezek a hibák az angoltanár énemet zavarták volna. Az angoltanár énem vígan napozott a Kanári-szigeteken, abban a jóleső tudatban, hogy nem neki kell kijavítani ezeket a hibákat. Ezek a hibák kizárólag az angolul olvasó énemet zavarták. Azt is csak azért, mert az összes többi hiba mellett ezek különös erővel tűntek fel. Ha csak ennyi baja lett volna a regénynek, összetette volna a kezét az angolul olvasó énem.

Összefoglalva: A regény első kétharmadában többször komolyan megfordult a fejemben, hogy etikus dolog lesz-e eladni ezt a szörnyű pocsék valamit, vagy inkább adjam oda ingyen valamelyik könyvtárnak. Hátha mást is rávesz az olvasásra az, hogy bahreini regény ennyi van, több nincs. Legfeljebb az működött visszahúzó erőként, hogy egy kedves kolléganőmet kértem meg, hogy hozza el nekem a bőröndjében ezt a könyvet, hát hiába cipelte légyen?! Csak azért, mert én kivételesen mellényúltam megrendeléskor?!

Aztán a regény utolsó harmada meggyőzött, hogy ne adjam oda se pénzért, se ingyen. Na, sokkal feljebb nem húzta ugyan a pontozást, mert az is hemzsegett a hibáktól. Nemcsak nyelviektől. Bár úgy lett volna. De ott legalább csakugyan kap valami Don Quijote-i méltóságot a bizonyos nézőpontszereplő. Sőt: Don Quijote-i bolondságot is. Sőt: mindkettőt egyszerre! És úgy, ahogy csakis ebben a közegben működhet a dolog, vagyis szerepet kap a kitalált környezet is! Ez aztán művészet, ez tényleg az, ebből látszik, hogy komolyan mocorog valami tehetség a szerzőben. És lesz valami értelme végre a címnek is, amelynek a kedvéért voltaképpen megvettem a könyvet, mert egészen odáig csak lóg a levegőben. Az utolsó harmadért megbocsátottam nagyon sok mindent. A könyvet megtartom.

Igen, jól tetszenek gondolni, a Quixotiq voltaképpen magánkiadásban jelent meg. A kiadó neve csak annyit jelent, mint nálunk a Publióé. Ennek a könyvnek három dolog kellett volna: 1. rendes szerkesztő, 2. még rendesebb korrektor, 3. a lehető legrendesebb haver, aki biztatgatás és léleksimogatás helyett egyenesen megmondja a szerző szemébe, hogy jó nagy hülye, ha ezt így kiadja a kezéből. Hogy a saját érdekei ellen cselekszik, ha idő előtt megjelenteti, ahelyett, hogy dolgozna még rajta. Jó sokat. Mert a regény megérdemelné. Meg a szerző is.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2019. január 17-én írtam. 

Pontszám: 10/6

Határozottan nem én vagyok a könyv célközönsége, de egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. És nemcsak azért, mert most már az Egyesült Arab Emírségeket is kiszínezhettem/lekaparhattam az olvasós térképemen. 

Intelligensen, szépen megírt könyv, elhanyagolható számú (és éppen csak egy kicsit idegesítő) sablonnal, eleven szereplőkkel, ügyes történetszövéssel, haladós stílusban. Azt a két pontot igazából azért vontam le, mert nem az én ízlésem. Sok nekem ebből a fajtából ötszázötven oldal, a felénél már untam. De még akkor se bántam, hogy éppen ez jutott el hozzám az Emírségekből.

Kezdjük ott, hogy a regény címe nem véletlenül utal a Desperate Housewives (azaz Született feleségek) című sorozatra. A vége felé elhullajtott konkrét utaláson kívül (az egyik szereplő nézi a sorozatot) valószínűleg az egész könyv tele van rejtett utalásokkal, vagy inkább párhuzamokkal, amelyeket a sorozat ismerői értékelhetnek igazán. Mivel én erről a sorozatról konkrétan annyit tudok, hogy létezik, és még annyi rémlik a plakátról, hogy négy nőről szól, ezeket a párhuzamokat semennyire nem tudtam értékelni, túl azon, hogy ez a regény is négy nőről szól, négy különböző nézőpontból, és központi szerepet játszik az életükben a szex meg a házasság. Nem, nem érzem úgy, hogy pótolnom kellene a sorozatot. Biztos abban is van érték, de túl sok értékes/érdekes dolog van a világon ahhoz, hogy pont ezt vegyem elő.

Szóval biztos sok minden kimaradt az én értelmezésemből, ami sorozatnézők számára evidens lenne, de így is értettem a szereplők gondolkodását, felfogtam, mi miért történik, tehát a sorozat ismerete nem előfeltétel.

Négy nő életének néhány napjáról szól a történet. Nem mind ismerik egymást kezdetben, de akár akarják, akár nem, a sorsuk a legkülönbözőbb szinteken és módokon fonódik össze, adott esetben úgy, hogy csak utólag ismerik fel az összefüggéseket. Négy nagyon különböző típust képviselnek, ez nagyon jó pont volt nálam, mint ahogy az is, hogy mind a négynek sikerült egyénített gondolkodásmódot és stílust adni. Akkor különösen elismerően bólogattam, amikor egyik a másikkal nagyon súlyos konfliktusba került, csúf következményekkel, és mindkét oldalt olyan pontosan jelenítette meg a regény, hogy mindig annak szurkoltam éppen, aki megszólalt, mert nagyon jól értettem, mit miért csinál, és miért fontos neki, hogy elérje a célját. Empátiával ábrázolja mind a négyet a regény.

Elsősorban az érdekelt, hogyan oldanak meg (vagy kuszálnak össze még jobban) hétköznapi vagy nem hétköznapi élethelyzeteket, hogyan ragaszkodnak a személyiségükhöz, vagy hogyan alakulnak át a megváltozott világban, és melyik döntésük milyen következményhez vezet. Ezt a regénytől meg is kaptam, bár nem pont úgy, ahogy szerettem volna (az utolsó húsz oldal majdnem egy pont levonást ért, majd elmondom lentebb, hogy végül miért nem vontam), ezért mindenképpen megérte végigolvasni.

Azért is, mert közben élvezet volt figyelni a történetszálak alakulását, párhuzamait, kapcsolatait, adott esetben összekuszálódásait. Tényleg profi munka ennyi szálat mozgatni, még ha apróbb bakik akadnak is a vége felé.* Túl profi is, ami azt illeti. Amikor a végén az egyik mellékszereplő megjegyzi, hogy ez azért kicsit túl sok a véletlenből, akkorra már nekem is ez lett a benyomásom. De azért illik a regényhez ez a fajta történetmesélés. A klasszikus kalandregények és/vagy komédiák legjobbjait idézi fel, tényleg. Még akkor is, ha igazi vígjátéki jelenet összesen egy található benne (de az aztán fergeteges :D), azt is megrendezik, az egyik legellenszenvesebb szereplő rovására. Illik a regényhez azért is, mert a végkifejletet a vallásos világszemlélet, a gondviselésben való hit diktálja, amelyről éppen eleget beszélnek a regény folyamán ahhoz, hogy a végkifejlet valóban az előzményekből következzen.**

Mint ahogyan azért is, mert a háttérben ott zajlik Dubai élete. És van olyan izgalmas, változatos, romlott, erkölcstelen és álszent, mint Balzac Párizsa. Kb. ugyanaz is érdekli az embereket: a pénz és a gyönyör. Csak Dubai sokkalta veszélyesebb Párizsnál. Akit Párizsban kiröhögnek, messzi tanyára küldenek jótékonykodni élete további részére, vagy felzavarnak a penészes padlásszobába halálos betegséget kapni, annak Dubaiban minden további nélkül szétverhetik a fejét. Oltott mésszel elintézhetik a szobáját. Kiírhatják a család történetéből örökre. Ezt is hátborzongatóan jeleníti meg a regény.

A szereplők életében változatos szerepet játszik a vallás. Nagyon kevés közöttük az, aki igazán komolyan veszi. Mondjuk, az egyik nézőpontszereplő mindjárt ebbe a típusba tartozik – római katolikus létemre őt tudtam leginkább megérteni –, egy másik pedig beletanul. Nagyon sok viszont az enyhén szólva is világias szemléletű ember. Férfi, nő egyaránt. Olyanok, akiknek a vallás inkább kultúra, életkeret, magától értetődő háttér, neveltetés. Jobb esetben szabályrendszer, amely akkor sem veszíti érvényét, ha éppen radikálisan eltér tőle az illető. (Pontosan tudja, ha helytelen dolgot csinál, hibát követ el, de azért megcsinálja. Hát mit mondjak, keresztényt is ismerek ilyet eleget.) Rosszabb esetben kétségbevonhatatlan, kemény, szigorú dogmarendszer, amelynek megtartó ereje semmi, pusztító ereje annál több. (Ilyen keresztényt is ismerek. Csak neki nem adtak ennyi hatalmat a kezébe, mint ezeknek. Az a kis hatalom, amit kapott, az is sok, mert még mindig tud vele ártani a környezetének.) A főszereplők ezzel szembesülnek a legtöbbet, hiszen éppen ez az, ami ellen küzdenek, kimondva vagy kimondatlanul. Ez fenyegető erőként mindvégig jelen van, kényelmetlen közelségben.***

Borzasztó érdekes, ahogyan rávilágít a regény, hogy a világias gondolkodásmód miért tud éppen egy muszlim országban érvényesülni. Miért élnek éppen ott tömegével ilyen kevéssé vallásos emberek. Nem jöttem volna rá a válaszra, pedig milyen evidensnek tűnik: mert ott nem elengedhetetlen része a csoportidentitásnak az iszlám, hanem természetes közeg. Nem kell az öltözékükkel vagy a viselkedésükkel hangsúlyozniuk, van és kész.

Az egyetlen fontosabb keresztény szereplő (szintén nézőpontszereplő) hasonló módon áll hozzá a dologhoz. Nem a hit számít neki, hanem a neveltetése, amely bizony pont ugyanarra a pályára állítja rá, mint a muszlim lányokat az övék: akkor vagy valaki, ha férjet találsz. Eszemben sincs azt állítani, hogy ez általánosítható volna a kereszténységen belül, mint ahogy azt sem, hogy ha valaki számára a férje és a családja a legfontosabb, az ne élne teljes életet. Dehogyis. Ilyet a regény sem állít. De azt igen, hogy a kiüresedett hagyományokhoz való meggyőződés nélküli ragaszkodás, a képmutatás, a szabályok kijátszhatósága vallástól független. Az egy dolog, hogy keresztény szereplőből van kevesebb, tekintve, hogy muszlim közegben játszódik a regény.****

Eddig gyakorlatilag csak dicsértem a könyvet. Akkor miért vontam le mégis két pontot? Először is már a legelején kijelentettem, hogy ennek nem én vagyok a célközönsége, most meg is mondom, miért: mert szó szerint SEMMI másról nem szól, mint szerelemről, szexről, házasságról, férjvadászatról (férfiaknak feleségvadászatról), éjszakai kalandkeresésről. A szórakozásnak más formája nem képzelhető el. (Valami kétszer olvasnak, és egyszer néznek tévét a regényben.) A személyiség csakis ebben a viszonyrendszerben alakulhat bármivé.***** Oké, tagadhatatlanul ott van a szereplők életében a barátság is, családon belül és kívül, sok variációban (két nő érdekből barátkozik, két másik őszinte jóindulatból, aztán a jóindulatból lehet érdekeltség, az érdek válhat ragaszkodássá, de egyik sem zárja ki az árulást). De még a barátnők viszonyát is folyton a szerelmi viszonyok irányítják. El tudtok ti képzelni egy olyan regényt, amely nőkről szól, nők nézőpontjából van megírva, ötszáz oldal fölött van, és nem megy át a Bechdel-teszten? El tudjátok képzelni, hogy az milyen unalmas?

Emberek, annyi minden van még, ami hat a személyiségre! Nincs ezeknek a nőknek például hobbijuk? Ja, de van: minél drágább, elegánsabb, csábítóbb öltözéket és kiegészítőket vásárolni… hopsz, megint ugyanott vagyunk. Akkor nincs kutyájuk, macskájuk, aranyhaluk, munkájuk? Ja, de az is van, de csak az egyiket érdekli igazán, és róla is inkább csak elmeséli a regény, hogy a munkája is érdekli, sőt örömét leli benne, sőt nagyon jól is végzi.****** Csak aztán ezt letudja fél oldalban, és megy tovább ugyanaz a szexszerelemházasság-mantra.

Eddig se irigyeltem a dubaiak életét. Most pláne. Ha tényleg így néz ki, akkor veszélyes is, unalmas is. Semmi pénzért nem kéne. És ezt azok után mondom, hogy végignéztem a rózsaszín Ferrarival járók kalandjait, akik a kezükbe se vesznek egy táskát, ha nem limitált szériából való Chanel.

Nagyon szépen köszönöm a kolléganőmnek, hogy kölcsönadta! Azt meg még inkább, hogy eddig várt türelmesen, hogy végre el is olvassam. :)

A lábjegyzetek mind SPOILERESEK!
* Lehet pár nap alatt nyolc évet öregedni, de ugyanannyival több születésnapja nem lesz tőle az embernek. Azt is lehet, hogy más vallásra tér át az illető, de a neveltetése nem íródik át ugyanakkor visszamenőleg. 
** Azért azt a deus ex machinát nem bocsátom meg, ha százszor a gondviselés működik, akkor sem. Ha jót lehet rajta röhögni, akkor sem. Az első történetszál vége így is giccs. Lehet, hogy illik a regényhez, de én majdnem levontam érte egy pontot, pedig csak pár oldal.
*** Itt azért tapasztaltam egy kicsike didaktikusságot. Azok a szereplők, akik kizárólag a dogmákat veszik komolyan, a hit megtartó ereje nélkül, mind képmutatók, rosszindulatúak, legrosszabb esetben hidegek és szívtelenek, és sokkal súlyosabb bűnöket követnek el, mint azok, akik ellen „védeni” próbálják a hagyományaikat. (Arra nem jönnek rá, hogy ha egy hagyományrendszer fennmaradása pont az ilyen emberek védelmén múlna, már régen rossz volna neki.) Az a kevés szereplő, aki komolyan veszi a vallását, az viszont mind rokonszenves, vagy legalább fejlődőképes. Vagy nem bánt senkit, vagy ha mégis, akkor belátja, megbánja, jóvá akarja tenni. Ebbiza didaktikus, és azt én regényben nem szeretem. De ennyi bőven belefér. Rosszat nem tanul belőle senki, az biztos.
**** Azt, mondjuk, kifogásolhatom, hogy pont ebből a szereplőből csinál egy idő után már-már karikatúrát az elbeszélő. De ezt éppen pont elég muszlim szereplővel is megteszi.
***** Kiteljesedhet persze, akár házasságban, akár egyedülállóként, szereplőtől függően. De egyszerűen muszáj bele az a rengeteg szenvedély, különben nem megy. 
****** Itt jegyezném meg, hogy a regény végéről hiányzik az a bizonyos „gonosz elnyeri a büntetését”-fordulat. Pedig tökéletesen illene oda, és nem is kéne más, csak néhány mondat. Most komoly spoiler jön, ha olvasni akarod a regényt, ne nézd meg! Mert ha egy bizonyos családból pont azt az egyetlen családtagot tagadják ki, aki tud is dolgozni, meg ért is a pénzhez, akkor az a család nagyon, de nagyon gyorsan el fog indulni lefelé a lejtőn. És az összes hatalmuknak pár éven belül annyi.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. január 12-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Értékelés előtt mesélek egyet.

Egész kicsi voltam, amikor apukám elkezdett angolul tanulni. A nyelvkönyvekbe akkoriban még kevesebb színes fotó került, az övében is leginkább vonalrajzok szerepeltek. Az egyik vonalrajz arisztokratikus fiatal párt ábrázolt. A nőnek rövid haja volt, magassarkú cipője, térden felül érő, testhez simuló szoknyája, lapos, vékony teste enyhe S alakban görbült, tekintete a távolba révedt. Fölemelt kezében cigarettaszipkát tartott, leeresztett kezét a férfi tartotta kezében. A férfi hozzá hasonlóan sovány, a haja a fejére tapadt, a testén fekete szmoking, a nő lába előtt térdepelt, kétségbeesetten elnyílt szájjal. Néztem, hogy miket tanul az apám. Meg is kérdeztem, mi mit jelent, le is fordította a párbeszédet, egy-két mondatra még most is emlékszem: a férfi meg akarja kérni a nő kezét, szenvedélyes szerelmi vallomást intéz hozzá, de a nő mást szeret, olyasvalakit, akit a férfi nagyon utál.* Kicsit sajnáltam a férfit, de úgy általában nem tudtam mit kezdeni a képpel meg a szöveggel. Mérhetetlenül távol voltak tőlem ezek a figurák, ez a kultúra.

Ha hasonló tankönyvből kellett volna tanulnom, soha a büdös életben nem kezdett volna el érdekelni az egész.

Sok évvel később, egyetemista koromban kötelező olvasmány lett A nagy Gatsby. Én pedig akkor pont ugyanazt éreztem, mint apukám tankönyvének vonalrajzai láttán. Ugyanaz a korszak, még ha más földrész is, ugyanazok a szenvedélyek, ugyanaz a távoli szánakozás. Bennem pedig ugyanaz a mélységes meggyőződés, hogy a délnyugat-szibériai Tomszki járás** is közelebb áll hozzám, és jobban érdekel, mint ezek a figurák.

Na, ezért kap csak nyolc pontot ez az Atwood-regény.

Jó könyv, okos könyv, fontos könyv, meg kellett írni, el kellett mondani, így kellett elmondani, hurrá, hogy felrakták az 1001 könyv listájára, ott a helye, olvassák csak minél többen. Ahogy Csabi molytárs értékelése mondja, igen bonyolult könyv, de elég érdekes ahhoz, hogy bármely olvasó élvezetet leljen benne.

Csak éntőlem van olyan messze, hogy tengerészlátcsövet kell elővennem hozzá. Többek szerint letehetetlen. Én meg olvasás közben órákat töltöttem azzal, hogy magyarra alig fordított írók nemzetiségét nyomozzam orosz nyelvű honlapokon, mikor annyit tudok oroszul, hogy píszatyel. Mondjuk, a Google-nak ez is elég, főleg, hogy le tudom írni cirill betűkkel is, lágyságjellel a végén.

Hazudnék, ha azt mondanám, semennyire nem izgultam a szereplőkért, nem szurkoltam nekik, nem találtam közöttük szerethetőt vagy utálhatót, vagy hogy nem érdekelt a végső nagy csavar, amelyet minden második értékelés ígért. Pedig éppen mert figyelmeztettek a csavarra, száz oldallal a vége előtt rá is jöttem, merre hány méter, de ez semmit nem vont le a könyv értékéből, és szerintem más olvasó számára se vonna le. Egyszerűen csak úgy reagálna, mint én: folyamatosan szeretné rázni ezt az idióta Irist, hogy fogja már fel, mi történik körülötte, álljon már a sarkára. Azt, ahogyan a regény a testvéri viszonyt kezeli, egy adott pontig még közel is éreztem magamhoz; kb. ez volt az egyetlen kapcsolódási pontom Iris történetével. Nekem is van testvérem. A testvéri viszony egész ellentmondásossága tökéletesen benne van ebben a regényben, időnként mintha magunkat láttam volna.

Akkor is hazudnék, ha azt állítanám, nem lehet azonosulni a regényszereplők problémáival. Hogyne lehetne, azért olyan fontos ez a könyv. Az Édes Anna értékelésében ezt írtam: „Irgalmat gyakorolni nemcsak a szegények és nyomorultak fölött lehet. Irgalomra bárki rászorul. Aki a leghangosabban dicsekszik, talán az a legjobban.” Ezt most is aláírom. A regény főszereplőinek mindenük megvan, de ettől csak még inkább az ember arcába ugrik: ha az ő életük ennyire elviselhetetlen (és joggal az, nincs itt semmi üres nyafogás), akkor milyen lehet azoké, akik még nélkülözni is kénytelenek? Kaphat az ember luxusautót, selyemruhát, hattyúprémes papucsot meg fényes bálokat, ha közben folyamatosan és következetesen szellemi fogyatékos kisgyereknek tekintik, méghozzá úgy, hogy a társadalom ehhez készségesen asszisztál. Mit asszisztál, pont ezt várja el. De annak se sokkal jobb, aki föltolja magát a piedesztálra. Hiába győznek egyesek a családi hatalmi harcokban mások fölött, ha közben önmagukban hordják a poklot. Talán még inkább, mint azok, akiket legyőztek. Richard, akármekkora gazember, akármennyire is a rendszer legfőbb haszonélvezője, tetőtől talpig tele van kisebbrendűségi érzéssel, a saját aranyos kis feleségecskéjével szemben is. Ezt az érzést pedig ugyanaz a társadalom ülteti bele, amely a rendszer haszonélvezőjévé teszi, és hallgatólagosan még azt is elvárja tőle, hogy életeket tegyen tönkre. Még ezt a saját gőgjébe fulladó Winifredet is tudnám sajnálni, ha nem húzna le magával bosszúból két ártatlan fiatal életet is a lefolyóba.

Azt is tudom értékelni, ahogyan a történet saját magával bánik. Ahogyan újságcikkekből, hajdani levelekből, betétregény-szövegből,*** én-elbeszélésből lassan-lassan összeáll a kép. Vagy még inkább azt, ahogyan módosul az a bizonyos kép, ahogy újabb és újabb darabok illeszkednek bele, vagy éppen átszíneződnek a darabok, hiszen a „társszerző” számára a színezés a legfontosabb tevékenység. Nem a felszín megváltoztatására való, hanem arra, hogy az általa felismert igazságot kifejezze. Azt, ahogyan a szavak új jelentést kapnak, vagy éppen elveszítik a jelentésüket. Laura életének legnagyobb problémája valamennyiünk problémája, nyelvi probléma. Szerintem nem autista a lány, sőt. Többször eszembe jutott, hogy ez a szerencsétlen az egyetlen normális ember. Laura tiszta lelkű: azt akarja, hogy ha valaki azt mondja, „Isten,” „bizalom", „áldozat”, „igazságosság”, „testvér”, akkor azt gondolja is komolyan. Nagyon okos is: tudja, hogy nem mindenki gondolja komolyan, tudja, hogy van a világon gonoszság, de ezt csak egy bizonyos határig hajlandó elviselni. Van az a pont, ahol egyszerűen nem érdekli tovább a bolondokháza.

Ezt mind tudom értékelni, és hálás vagyok azért, hogy ilyen szépen, ilyen intelligensen, mégis ilyen könyörtelen logikával íródott meg ez a regény. Biztos, hogy keresni fogom még Atwood könyveit.

De az is biztos, hogy ha még egyszer meglátom, hogy a harmincas években játszódik, előkelő ívben fogom csúnyát nem mondok, nem érdemli meg körbekerülni. Mert ennek a regénynek a betéttörténete érdekelt a legjobban, amelyik egy idegen bolygóra visz el. Az is jobban lekötött, mint a harmincas évek Kanadája. Igazi felüdülés, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a betéttörténet(ek) is allegorikus(ak). Különösen a legallegorikusabb esett jól, amelyikből kiderül, hogy az a bizonyos nyugati álom, az az ötvenes évekbeli, derűs-boldog családi élet, amely több asszonynak keserítette meg az életét, mint amennyinek valóban örömet okozott – az bizony a férfiak számára sem volt fáklyásmenet. Inkább csapda. Atwood lesz szíves fantasztikus regényeket publikálni a későbbiekben, akkor hűséges olvasója leszek. Igen, azt a bizonyos disztópiát is keresni fogom, amelyik szintén rákerült az 1001 könyv listájára. És ha fantasztikus novellákat is írt, akkor azokat is.

Ami viszont ezt a mérhetetlenül előkelő és fájdalmas harmincas éveket illeti, hát… hamarabb fogok mandzsu ráolvasásokat a kezembe venni. 

* Senkinek se jutott még eszébe, hogy nyelvtanulás közben is lehet nyitottságra nevelni, és hogy a sztereotípiákat messzire ki kéne hajigálni a nyelvkönyvekből. Erről a vonalrajzról is ordított a sztereotipikusság, de oly mértékben, hogy el se tudom képzelni, Oxfordban hogy ment át a rostán. Elvégre ott aztán láttak már eleven angolt, és tudták, hogy maximum hatvan évvel korábban néztek ki így, és akkor se mindenki.
** Igenis tudtam, hol van a Tomszki járás (nagybetűvel kell írni). A nagymamám unokatestvére ott lakott. Egyszer hozott nekünk babát meg apró almákat meg nyírfakéreg dobozt, cukorkával tele.
*** Csabi, igazad van, önmagában a regényben „írt” regény nem volna alkalmas kultuszteremtésre. Szerintem azért válik alkalmassá erre (a regényvilágon belül), mert hozzáteszik a „szerző” életrajzát és halálát. Írja valahol az elbeszélő, hogy Laura olyanná válik az olvasói számára, mint egy toronyba zárt hercegnő, őt magát tekintik a történet hősének, azért csinálnak köré mítoszt.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. január 6-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Tizenhárom éves korom óta tudom kívülről Az ellopott futárt, abból írtam a szakdolgozatomat, erre most kiderül, hogy még érhetnek vele kapcsolatban meglepetések.

Dolgozzunk tudományos módszerrel. Nyomjuk meg a Molyon a „Tedd jobbá!” gombot, és a fülszöveg nélküli könyvek között találjuk meg véletlenül Valentine Williams soha a büdös életben nem hallott nevét.
Keressünk rá a Williams életművére, és essünk hanyatt. 

Mert vegyük csak a következő idézetet:
„– Hogy kerül ön a boncolóasztalra? – kiáltotta a kórházi szolga.
– Belopóztam, kérem, éjszaka, mivel hírhedt kémnő vagyok, és fontos hadititkokat akartam itt kilesni. Ez kötelező, mert megbízóm, akinek rém vastag a szemöldöke, miszter Iksznek hívják, olykor kacag, mindenkit megölet, és egy feltűnően tuskólábú illető, beteg rokonaim révén zsarol.
– Még mindig nem értem – mondta az orvos kollégáinak. – Úgy tudom, hogy a katonai ügyészség kórházának nincs elmeosztálya.”

Illetve a következőt:
„– A Tuskólábú is mindig azt figyelte, hogy tetszik-e a gyilkos az áldozatnak? Így lett kémnővé az a japán Kiri Mata!
– Hara Mati! – kiáltott helyesbítve Roppant Manó.
– Az egy japán öngyilkolás – szólt Korn Atya. – Ha egy tábornok veszít, akkor Mata Harit követ el magán.”

Esetleg a következőt:
„– Mondja… miért tette ezt az egészet? Maga a kémeknek dolgozik?
– Nem. Csak azért mondtam, hogy én a Zöld Kacaj vagyok, és Tuskólábú küldött a halálsugár titkáért, mert egy valószínű megtévesztés kellett. De én nem vagyok Mata Kiri. Az különben is Japánban öngyilkos lett.
A százados nem kérdezte tovább (…)”

A Tuskólábút nem Rejtő találta ki: közismert volt a harmincas-negyvenes években! 

Mára már klasszikussá vált ponyváról van szó, kém-, detektív-, de mindenesetre kalandregényekről. Williamsnek több regénysorozata is megjelent, de a leghíresebb tagadhatatlanul a Tuskólábú nevéhez fűződik, és nem kevesebb, mint hét darabból áll (ebből szerintem csak három jelent meg magyarul). Rendhagyó módon a Tuskólábú, bár elég hosszú sorozat darabjait köti össze, nem hős, hanem az ügyeletes mocsok gazember: ő a baljós megjelenésű, machiavellista lelkületű, sánta német kém, polgári nevén… azt nem árulom el. 

Itt amúgy is megtalálható. (Fura, de a francia Wiki-szócikk sokkal tisztességesebben van megírva, mint az angol.)

Hát ez a sorozat nekem kell, de minimum az első kötet. Az egyébként többször is megjelent magyarul, utoljára tavaly, tehát tényleg nem lehet rossz.

Frissítés: első kötet elolvasva, értékelve, nem kicsit sablonos kémregény, ám nyomokban filozófiát tartalmazhat. 

Ezt 2016. február 18-án írtam. 

Rajtaütésszerű gyorsolvasás, mert a jövő héten vissza kell vinni.

Jaj, de szép. 
Nem egészen az én világom, mégis olyan szép. 
Kár, hogy olyan rövid. 

Az elején nem igazán értettem, miért felnőttmesék ezek. Először a kötet harmadánál tapasztaltam olyan kedves poénokat, amelyeket gyerekek még nem érthetnek (bár attól még tetszhet nekik a szöveg), aztán ahogy a második harmad is véget ért, már az a bizonyos gyereklelkű felnőtt énem mosolygott.
Nem azért nem gyereknek valók ezek a mesék, mintha a gyerek nem értené. Hiszen vannak olyan mesék, amelyekből a felnőtt egyszerűen csak mást ért, mint a gyerek. Nem is az aranyos virágnyelvi poénok miatt. Hanem azért, mert nem gyerekek, hanem felnőttek élethelyzeteiről mesél. Kedvesen, elnézően, bölcs szeretettel.

Csak a kötet végére derül ki, hogy mikor játszódnak voltaképp a mesék. Számomra jó sokáig valami lebegő időtlenségben foglaltak helyet, bár a hangulatuk, a stílusuk egyértelműen egy adott korra mutatott. A kötet végére összeállt a kép, és most örülök. Kicsit olyan ez is, mint a Psyché: megírja utólag, az adott kor írói helyett azt, amit akkor nem tudtak, vagy nem akartak. És van olyan nevű szereplője, mint én, és egy kicsikét még azonosulni is tudok vele.

Az illusztrációk olyanok, mintha montázsok lennének, kivágott papírfigurákból, textilekből összerakva. Vagy az ilyet már kollázsnak kell hívni? Nem értek hozzá, csak azt látom, hogy kiválóan illenek a kötethez.

Jó, hogy van nekem ilyenem. És még dedikált is, és macskát is rajzoltak bele. 

Ezt 2019. január 2-án írtam. 

Pontszám: 10/10

Hát én azt gondoltam idáig, hogy csak a lett írók tájleírásai tudnak hóttbiztosra könnyet csalni a szemembe, de az van, hogy az észtek is kezdenek előretörni…

Igen jó kis válogatás ez. Északi mesélőkedvvel, súlyos szomorúsággal, játékos örömmel, lelki és fizikai bántalmazással, életismerettel, szorongással, szabadságvággyal, természetszeretettel tele. Pont úgy megszerkesztve, hogy az ember mindegyikből elegendőt kapjon, de azért ne akarjon feltétlenül megfulladni a keserűségtől. Még a mágikus realizmus is belefér, sajnos csak egyetlen novella erejéig. Sőt a tudatáram-technika is. Azt hittem, ma már azt nem használja senki, erre tessék, az első novella (vagyis inkább elbeszélés) nyomokban tartalmazza, és nem áll neki rosszul.*

Hat novella hat különböző embert állít a középpontba, nagyon különböző sorsokkal. Négy felnőtt nő, egy felnövő kamaszlány, egy kislány. Hat alaposan kidolgozott személyiség, akik vagy máris tudják, mennyit érnek (talán a kislány a legjobban), vagy a történet során tudják meg, az önismeret mélységéhez szabott áron. Van, aki szörnyű emlékektől akar szabadulni, van, akinek számára a szörnyűség jelenlevő, a szabadulás lehetetlen. Van, akinek a legdrágább kincséről kell lemondania, és van, aki számára a lemondás vezet el a kincshez. Van, aki magányos, és olyan is, aki csak egyedül van, az egyedüllét pedig nem bántja őt.

Röviden az egyes történetekről:

Kis éles kés: Spoiler nélkül nehéz beszélni róla. Számomra egyaránt volt szorongató és jóleső érzés olvasni. A címből és a főszereplő gondolataiból kiindulva nagyon számítottam egy bizonyos végkifejletre, aztán mégis meglepett, ami történt.

Minél magasabbra érnek, annál zöldebbé válik a világ. Kicsi, takarosan rendbe hozott falvak hömpölyögnek a hegyek oldalában, mint a köveket benövő zuzmó. Kiszáradt folyómedrek, virágzó leander – rózsaszín, piros, fehér. Minden újabb kanyar mögül más kép bukkan elő, egyszerre mintha egy toszkán tájat ábrázoló festményen át haladnának halk zúgás kíséretében, burjánzó, buja növényzet, szőlőhegyek, ciprusok, platánfák, szilva, meggy, körte, sárgabarack, és minden felett és körül és mindenen túl harsány kabócaciripelés.

Gyereknap: Ezzel tudtam a legkevesebbet kezdeni, szaggatott, drámai, sok elhallgatással. Az nagyjából tiszta, hogy mi történik a főszereplővel, de sok minden homályban marad.

Először hozzám jött a gyerek. Makacs volt és merész, egy kicsit olyan, mint Pöttöm a Múmin-völgyből. Olyan aprócska és fürge, nagy, éles fogakkal. (…) Néztem a csöppnyi, alvás közben valamelyest kisimult ráncos arcocskáját, megcirógattam ökölbe szorított kezének apró ujjacskáit, és rájöttem, hogy nem más ő, mint a nagyapa acélos, fürge észjárását megöröklő, az esztelenségig csökönyös Kirké.

Ailill: Jaj, de szép. A kötet különféle kulturális utalásai között számomra a Tove Jansson-áthallások működtek a legjobban, de persze lehet, hogy csak azért, mert az ő életműve jelent nekem a legtöbbet. És ebben a mágikus realista novellában volt legegyértelműbb ugyanaz a fura meseiség, amely Janssonra emlékeztet, pedig éppen ebben nem is utalnak rá.** Ennek a végéért izgultam a legjobban, szinte összeragadt a torkom, jajmilesz…

Anna úgy hallotta, hogy az ősz hajszálak valójában tele vannak légbuborékokkal, és tetszett neki a gondolat. Olyan érzése volt, mintha ő is széltében-hosszában tele lenne buborékokkal, mintha a legutolsó sejtje is tele lenne levegővel és örömmel, és ez a gondolat még jobban tetszett neki.

Az új kor gyermeke: Sírni tudnék rajta. Ez a főszereplő még magányosabb, mint a többiek, és erről egyértelműen nem ő tehet. Okos kislány, aki egyszerre tud érett felnőtt módjára gondolkodni, és gyerek módjára játszani. Aki nem fél olyan helyzetekben se, amilyenben bárki más összeomlana idegileg, de akinek minden cselekedetén látszik, hogy azért boldogul ilyen jól egyedül, mert egész életében mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy őneki egyedül kell boldogulnia. Felnőtt segítség, minek az. Az emberi világba ő legfeljebb munkaerőnek kell, nem is csoda, hogy csak kétszer ijed meg, és mindkétszer emberi környezetben. Az erdő jelképes jelentésén még gondolkodnom kell. Ebbe is belefért volna egy kis mágikus realizmus – lehet, hogy van is benne? (A realizmusát volt alkalmam ellenőrizni, még főztem is belőle.)

Katariina tudta, hogy anya nagyon fog örülni, ha hoz gombát, és a kicsiknek gombás krumplit készít. Akkor anyának nem kell foglalkoznia az ebéddel. Hiszen nagypapa épp most hozott krumplit, főzni pedig már Katariina is mindenfélét tud. Még gombás krumplit is.
A Tölgyeshez vezető úton nem volt sok szép levél, és csak az iszonyú buta, nagy emberek nem tudják, hogy a tölgy levelei hullanak le utoljára, és azok is hajtanak ki legkésőbb. A tölgylevelek amúgy is barnák, olyat meg ki akar. Katariina ehelyett inkább makkor és kis kalapokat gyűjtött marokszám a zsebeibe. Azokból lehet a kicsiknek állatokat készíteni. (…) Katariina talált néhány pirosassárga juharlevelet is. Ezeket szépen az olvasókönyv lapjai közé rakta száradni.

Húsz évvel később: Szép, dupla fejlődéstörténet, jól megírva, de valahogy nem jött közel.

A nekibátorodott fiúk meg is mernek szólalni. Az egyik, olyan magas, mint a lány, megtántorodva és/vagy meghajolva a lány markába igazítja a kezét.
– Franz Kafka.
Automatikusan pörögnek át a lány agyán a szóba jöhető változatok, végül a legvalószínűtlenebbet választja:
– Marie Heiberg.
Ha már, akkor. Igen, már. Akkor. A mindenség legvalószínűtlenebb pontján, Istenhátamögött megye Istenhátamögött falujának diszkómalma előtt kibontakozik a kór- és az irodalomtörténet. Másnap ott áll a lány ajtajában a fiú, sarkában a kutya, kezében útszélen szedett virág.

Cölibátus: Nagyon „mai” történet arról, hogyan lehet nehéz helyzetekből egyenes gerinccel kijönni. Nem igazán jött közel ez se, de nagyon örülök, hogy megíródott, szerintem sokaknak adhat erőt az a tudat, hogy mire van (és mire nincs) szükség ahhoz, hogy az ember önmaga legyen.

A kötet végén levő interjú pedig igazán rokonszenves egyéniséget mutat be, olyat, akit közel érezhetek magamhoz. Ezennel Kaldmaat is ünnepélyesen besorolom a nagy északi mesemondó nénik (Selma Lagerlöf, Sigrid Undset, Anna Brigadere, Tove Jansson, Sylvi Kekkonen, Regīna Ezera) közé. Örülni fogok, ha más műveit is olvashatom majd magyarul.

Egy világjobbító él bennem, aki feláll az íróasztaltól és azt mondja: „Nincs mese, Kätlin. Odakint írók élete forog kockán.” Számomra a szabadság a legfontosabb. Megteszem, ami tőlem telik.

Annyit tudok észtül, hogy „üks, kaks, kolm, neli, viis, kuus”, „saagem tuttavaks”, „joonista koerad” és „joonista kassid”, valamint büszke vagyok rá, hogy ki tudom ejteni az õ betűnek megfelelő hangot, úgyhogy a fordításról kevéssé merek nyilatkozni. De a magyar szöveg szép, gördülékeny, könnyen olvasható (leszámítva azokat a részeket, ahol sok az elhallgatás, de ott az eredetiben is biztosan az van). Főleg a Húsz évvel később c. novellán látszik a gondos háttérmunka. A hangulat átadása pedig tökéletesen sikerült, én legalábbis még mindig a hatása alatt vagyok. 

A kiadványról: Puha lapú, jó illatú, zsebben elférő kicsi könyv. Elég nehéz nyitva tartani, és nem vagyok biztos benne, hogy egy idő után nem fog szétesni, de kézbe fogni jó. Olvasás közben a borítóhoz érni jó. Ez fontos. 

Köszönöm szépen az Észak folyóirat szerkesztőségének!

U.i.: Kedves fordítók és szerkesztőségek! Szeretnék egy egész kötetnyi válogatást Marie Under költészetéből! Tudom, nem volna túl nagy piaca. De azért szólok, hogy legalább engem tessék regisztrálni. 

* Bár talán éppen ezért nem volt túl jó ötlet éppen ezt tenni a kötet legelejére, hiszen rögtön azzal indítunk, hogy szokatlan, sokak számára idegen stílust kell leküzdeni. Nekem nem volt probléma, de én sok klasszikust olvastam, hamar rájöttem, miről van szó.
** SPOILER Ebben a novellában öröm van és tisztaság, de sajnos fájdalom is. A legfájdalmasabb nem is az, hogy mindenki magától értetődőnek tartja az öröm és tisztaság forrásának megsemmisítését, hanem az, hogy az egyetlen ember, akinek éppen ellenkező a meggyőződése, képtelen megvédeni a legértékesebbet, mert gyenge, és mert nincs szövetségese. Szerintem pedig többek között azért nincs, mert nem kommunikál még a férjével sem. 

Ezt 2019. január 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10

„Katariina tudta, hogy anya nagyon fog örülni, ha hoz gombát, és a kicsiknek gombás krumplit készít. Akkor anyának nem kell foglalkoznia az ebéddel. Hiszen nagypapa épp most hozott krumplit, főzni pedig már Katariina is mindenfélét tud. Még gombás krumplit is.”
(69. oldal, Az új kor gyermeke)

Kätlin Kaldmaa, kortárs észt szerző novelláit olvastam tegnap este. „Az új kor gyermeke” című érintett meg a leginkább. Katariina a főszereplő kislány, aki gombát szedni megy az erdőbe. A rókagomba annyira fontos szerepet kap a novellában, és annyit emlegetik, hogy én is szerettem volna megkóstolni. Anyukám, akit megkérdeztem arról, hogy szerinte hogy készül egy ilyen étel azon kívül, hogy hagymán gomba, aztán bele krumpli meg só, talált egy rókagombás-krumplis receptet a neten, és el is küldte nekem. Most már mindenképpen akartam rókagombát.

Hát arra sajnos még várnom kell. Mivel most nincs szezonja, legfeljebb szárítottat vagy üvegeset kaphattam volna, de azt sem találtam két nagyáruházban sem. Majd ha a piacon árulják, akkor veszek. Csak vargányát találtam, azt is csak fagyasztottat. Soha életemben nem ettem se rókagombát, se vargányát, úgyhogy fogalmam sincs, mennyire botrányos egyiket a másikkal helyettesíteni, de megcsináltam a rókagombás krumplitálat vargányával.

Meg a szükségesnél… khm… némiképp több borssal. Szeretem én a fűszereset, de ennyire azért nem. Máskor vigyázni fogok. 

Ezt leszámítva jóízű lett az eredmény. Az erdei gombák drágák, de amikor szezonjuk van, a piacon nem túl sokért is hozzájuk lehet jutni. Ha az ember személyesen szedi őket, akkor aztán végképp el tudom hinni erről az egyszerű és tápláló ételről, hogy egy szegény családnak ebédet ad, és egy gyerek is meg tudja főzni.

– —- –
Frissítés: Közben kipróbáltam őzlábgombával és fenyőtinóruval is, mert ebben az esős tavaszban tele van velük a piac. Utóbbi a nyerő.

Ezt 2019. január 19-én írtam. 

Első próbálkozásom a húsvét-szigeti étrenddel, Fjodorova tudományos igényű mítosz- és mondagyűjteménye alapján. Ez már a feldarabolt változat, természetesen nem ebben a formájában tartózkodott a sütőben.

„A partszél csendes helyén a fivérek előkészítettek mindent, amire szükség volt, megforrósították a köveket a lángon, hogy rájuk helyezhessék a tyúkokat, halat, tojást, puhányokat, batátát, tarót, jamszot. A rapanuik mind ez ideig a földkemencében készített ételt szeretik a legjobban; a sziget sok részén még most is lehet látni négyzet alakba összerakott köveket, melyekre a kedvenc étel elkészítéséhez volt szükség.” (289-290. oldal, Rupe Hina kalandjai)

Hát ilyen földkemencét nem építettem a második emeleten, hóesésben, de úgy döntöttem, a kistepsi jó lesz pótléknak, ha lefedem. Tarót meg jamszot se árulnak a szolnoki piacon, és a „puhányok”-ból nem derül ki, hogy kagyló kéne hozzá, polip vagy egyéb tengeri herkentyű.

Lement az anyó, főzött neki a tűzhelyben, kivette, és elvitte [neki] a tyúkot [és] a batátát. Odaadta, s mondta: „Egyél!” (297. oldal, Ure a Oho Vehi)

Szóval csirke és batáta, az elég. Többször esznek a könyvben sült banánt is a hússal, gondoltam, passzolni fog hozzá, édes a batáta is, édes a banán is. Csirkemellbe göngyöltem a banánokat, köréje beszorítottam a kistepsibe a batátát, són kívül más fűszert nem használtam egyelőre, ez csak próba volt.

Sajnos a sütőm is úgy gondolta, hogy csak játszom, mert alig akart bemelegedni. Régi már nagyon a tűzhely (kétlángos Vesta), valami baja van. Az étel annyi, de annyi levet eresztett, hogy nem tudta eldönteni, főni akar vagy sülni, de ez a kötetben is gyakori dilemma. Én mindenesetre kétszer leöntöttem a levét, és mindkétszer öntöttem alá egy kis olajat, bár az biztos nem volt a Húsvét-szigeten, bocs. Soha többet nem fogom előfőzni a batátát, akármilyen kemény. Teljesen szétfőtt. A banán is, de az várható volt. Ha máskor csinálok ilyet, a húst fogom elősütni, ez biztos.

A legutóbbi mondatból az következik, hogy nem lett ez rossz egyáltalán. :) Édes is, sós is. Ha hamarabb dönti el, hogy mégis inkább sülni akar, akkor jobb lenne, meg valami zöldfűszert is ki kéne találni, ami harmonizál vele, különben ehető.

A tálca oka: az abroszom éppen szárad.

Ezt 2019. január 6-án írtam. 

2018 legnagyobb luxusa.
A könyv, amelyre tényleg semmi szükségem nem volt, csak egy kósza ötletnek köszönhetően vettem le a virtuális könyvesbolt virtuális polcáról. Szerettem volna még tegnap befejezni, de monstrumi mérete ezt sajnos nem tette lehetővé.
Nem volt rossz, sőt. Ha mérleget kell vonni az emlékezetes és a felejthető részek között, az előbbi javára billen a mérleg. De nem is olyan szórakoztató, mint ahogy szerettem volna.

Pedig minden irodalomtörténész álma és boldogsága lehetne ez a regény. A klasszikus angol irodalom (valamint a posztmodern) szerelmeseinek feltétlenül ajánlom is. Látszik az író pedagógusi múltja, látszik, hogyan taníthatott irodalmat annak idején. Azt hiszem, élvezték a kölkök. Remélem, a dolgozatban az életrajzi adatok huszadát se kérdezte. Azoknak is ajánlom, akik annyira szeretik a misztikus thrillereket, hogy még az a majd' nyolcszáz oldal se riasztja vissza őket, és van elég türelmük kivárni minden csavart. Valamint azoknak, akiket érdekel a viktoriánus kor kultúrája és mindennapi élete (különös tekintettel a nyomornegyedekre és az orvostudomány siralmas állapotára), vagy az írói munka belső titkai, trükkjei, kimerítő nehézségei, konfliktusai (amelyek nem sokat változtak a viktoriánus kor óta sem).
Másoknak annyira nem. Bocs. Ha ez a regény nem egy világnyelven jelent volna meg, volna vagy húsz-harminc olvasója összesen. Fogalmam sincs, én mennyit fogadtam volna be belőle, ha nem olvastam volna elég sok Dickenst meg Collinst életemben.* Vagy ha nem klasszikusokon szocializáltak volna abban az időben, amikor rendesen megtanultam angolul olvasni, és nem szoktam volna hozzá ehhez a bonyolultan gyönyörűséges XIX. századi stílushoz.
De nem emiatt vontam le két pontot.

Ha nem mostanában olvastam volna el Dickens utolsó, befejezetlenül maradt regényét, valószínűleg soha hozzá nem nyúlok ehhez, és egész mást olvastam volna 2018 utolsó napjain. Nem vagyok benne biztos, hogy rosszabbul jártam volna, de azért nem is csalódtam. Mondjuk, mivel nem tudtam, mire számítsak, nem is nagyon volt miben csalódni.
Mivel Dickens utolsó regénye éppen krimi lett, és mivel Dickens halála miatt pont a gyilkos kinyomozásáról maradtunk le, lassan százötven éve idegesíti az olvasókat ez az Edwin Drood. Abban reménykedtem, hogy az irodalomtörténészek hátha többet tudnak nálam, és abban a százötven évben kilogikázták valahogy a gyilkost, aztán Simmons beleírta a könyvébe. Az már a legelején látszott, hogy rendkívül alaposan utánaolvasott a legapróbb részletnek is, úgyhogy volt is alapom a reménykedésre.**

Ez a regény azonban jóval többről szól, mint egy befejezetlen regény befejezésének lehetőségeiről. Mindenekelőtt egy finoman szólva is ellentmondásos irodalmi barátságról. A nárcisztikus, kiállhatatlan, tenyérbemászó stílusú, sajnos azonban zseniális Dickens és a derekas kisebbrendűségi komplexussal küszködő, betegsége miatt gyógyszerfüggő (vagy inkább kábítószerfüggő), gyűlölettől, féltékenységtől fuldokló Collins állnak az események középpontjában, no meg az ő kimondott-kimondatlan versengésük. Hogy bonyolultabb legyen a dolog, a háttérben mindvégig jelen van – és drámaibb pillanatokban az előtérbe is tör – egy misztikus thrillerbe illő szál a titokzatos Droodról, aki talán ott áll London összes bűnténye mögött, mint pár évtized múlva Moriarty fog, talán nem. A regény legemlékezetesebb részei a két barát közötti, egyre könyörtelenebb, gonoszabb összecsapások lesznek a számomra. Meg a regénybe illesztett komplett műelemzések, amelyekkel nagyrészt egyet is tudok érteni. Meg azok a részek, amelyekben Simmons pont olyan ügyesen játszik az uncanny fogalmával, mint a viktoriánus írók.

Ez a szó egyszerre jelent „kísérteties”-t és „hátborzongató”-t. Magyarul nincs pontos megfelelője, németül unheimlich, több nyelven nem tudom. A kalapomat nagyon mélyen megemelem Simmons előtt, hogy ilyen alaposan megcsinálta a házi feladatát. Nemcsak a témája viktoriánus, hanem a stílusa is, és nemcsak a stílust sikerült megfognia, hanem még a szemléletmódot, a gondolkodásmódot, az esztétikai kategóriákat is.***

Az 1860-as évek Angliáját is sikerült megfogni. Különösen a korabeli irodalmi életet: azt a kort, amely elsőként igényelte, hogy az író egyúttal showman is legyen, hogy a pódiumon teljesedjen ki, hogy folyamatosan hírek jelenjenek meg róla, hogy a regények mellé rendszeresen novellákat produkáljon, és legyen szíves a sikerkönyveit azonnal átírni színdarabbá is, mert a közönség látni is kívánja a szereplőket. De nemcsak ez van ott a regényben, hanem a korszak egész fájdalmas hasadtsága is. Az összes ellentmondás, az összes társadalmi feszültség, igazságtalanság, külső-belső szorongás, sőt rettegés, amely jellemezte ezt a kort.

Időnként megkérdezik tőlem, melyik történelmi korban/kultúrában szeretnék élni, és a kérdező ilyenkor rendszerint a viktoriánus Angliát tippeli. Isten őrizz!!! Amit a csatornázásról meg az orvostudományról (főleg a fogorvoslásról) eddig tudtam, az is elég volt ahhoz, hogy elriasszon – arról nem is beszélve, hogy énrám aztán senki se fog fűzőt adni –, de innentől kezdve akkor se mennék oda, ha húznának. Nem kell ebbe a regénybe thriller-szál, éppen pont elég annak az érzékeltetése, hogy ízületi bántalmak és fejfájás ellen patikában lehetett kapni az ópiumot, akár palackozott oldatban is, szóval ha a szerencsétlen betegnek nem lett volna elég a nyirkos angol időjárás, pár nap alatt kialakulhatott a soha vissza nem fordítható kábítószer-függősége is, amitől aztán a fájdalmai csak rosszabbodtak, ha éppen nem jutott megfelelő mennyiségű és minőségű droghoz. Esetleg még kaphatott hozzá nyugtató morfiuminjekciót.

De hogy micsoda szervezetük volt ezeknek az embereknek… Én a huszadától kidőltem volna annak, amit Collins kibírt…

A Drood-száltól viszont egyáltalán nem vagyok elájulva. A misztikus thriller sose volt az én műfajom, de ez különösen nem jön be nekem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem találtam izgalmasnak a mászkálást London csatorna- és katakombarendszerében. De akkor sem túlzok, amikor azt mondom: abban a pillanatban, ahogy a Drood-szál igazán komolyra fordult, nekem hasonló komolysággal fordult meg a fejemben, hogy ezt a monstrumot én nem vagyok hajlandó folytatni, kész, ennyi volt, törlöm az olvasómról is, egye meg a fene az árát. Az, amit az uncannyről írtam, az tartott ott a regény mellett. Amiatt reménykedtem abban, hogy hátha nem is úgy van, ahogy az elbeszélő sejtetni engedi. Hiszen végül is posztmodern regényről is beszélünk. Amikor a thriller-szál kerül előtérbe, akkor is a viktoriánus kor stílusát használja Simmons, csak éppen a korabeli kalandregény-sablonokat kezdi alkalmazni.****

A másik pontot a terjedelemért vontam le. Azért ez a majd' nyolcszáz oldal tényleg túlzás. Ezt elviseljük megadással egy viktoriánustól, de egy viktoriánus stílusban író maitól… hát nem mondom, indokoltnak indokolt, hiszen mégiscsak Collinsszal „íratja” a szöveget, de azért jócskán próbára tesz. Még engem is. Legközelebb azért inkább az eredetihez fordulok.

Mert – ha már Simonsszal ilyen szépen elbeszélgettem olvasói magányomban – ennek a komplexusos, hol sajnálni való, hol undorító Wilkie Collinsnak a számára is volna mondanivalóm, ha hallaná, ottan valahun a Simmonsnak a fejibe' benne. *****

* Annak, aki hozzá akar fogni, és részint érteni is akarja, részint nem akar egy rakás 1001-listás regényt elspoilerezni magának, intenzíven ajánlom, hogy jó pár Dickens- és Collins-regényt olvasson el előbb. Legalább a The Mystery of Edwin Drood, A Holdgyémánt és a Közös barátunk kerüljön sorra.
** SPOILER A végére bele is írt egy verziót, bár igencsak csavaros módon, úgy, hogy semmi módon ne lehessen számon kérni rajta… de… khm… szóval ha Dickens tényleg így akarta befejezni… hát akkor nem sajnálom, hogy nem jött össze.
*** SPOILER Minden erőmmel szurkoltam, hogy a regény végéig ne lehessen eldönteni, skizofrén-e Collins, vagy tényleg járnak körülötte kísértetek, és tényleg van doppelgängere is. Ez a bizonytalanság, ez a folyamatos billegés adja az igazi uncanny hatást. Úgy voltam vele, hogy inkább ne derüljön ki semmi, csak ez a hatás maradjon meg…
**** SPOILER „Ó, könyörgök, mondd, hogy te is olyan komikusnak tekinted ezeket a kliséket, mint én, jaj, ugye, te is tudod, hogy a nyugati és keleti kultúra között álló gonosztevő akkora marha nagy viktoriánus klisé, mint a Tower teteje, ugye nem akarod azt mondani, hogy A Foucault-inga után te még képes vagy komolyan venni a naaaaagy tervet…” – így beszélgettem magamban Simmonsszal olvasás közben. Nem árulom el, mire jutottunk.
***** SPOILER Asszed, barátom, hogy engem csak és kizárólag Dickens érdekelt, és semmi más nem kötött le olvasás közben? Van pofád ríni a saját sorsod fölött, és utálni a saját olvasóidat? Tudod, öregem, én még angol se vagyok, de azért a Moonstone-t ugyanúgy olvastam és élveztem, mint az Our Mutual Friendet, és még a késő viktoriánus krimiirodalom előzményét, a bizonyos magándetektívet is tudom értékelni benne. Fulladj meg.

Ezt 2019. január 1-én írtam. 

Pontszám: 10/8