Ion Druță* írásait már a Vízesés című, moldovai novellákat bemutató antológiában felfedeztem magamnak. Egyúttal meg is állapítottam, hogy az antológiában kevés olyan írás leledzik, amelyikről ne kéne jó sok port lefújni, de a Druță-novellákon aztán egyetlen szem sincs, az biztos. Hiába íródtak évtizedekkel ezelőtt egy olyan államban, amely akkor még csak a Szovjetunió részeként létezett.

Az még semmit nem mond, hogy szépek. Az már valamivel többet, hogy mesélősen szépek. Olyan szépek, hogy az embernek olvasás közben meleg göröngyök morzsolódnak szét a kezében, vagy telemegy az orra a határból érkező száraz téli széllel. Esetleg csörögni kezd a kútlánc, és megtelik a bádogvödör. És legfeljebb csak akkor kapja fel a fejét, hogy no, ez mégse minálunk játszódik, hogyha belepottyan egy-egy „sztyeppe” a mesélésbe. De az is jólesik. Hogy messze, a hegyeken túl is olyan emberek élnek, mint az én nagyszüleim, dédszüleim.

Aztán persze van itt rosszindulat is, agresszió és szenvedés. De többnyire messze a falutól, vagy ha mégsem, akkor lehet róla tenni, hogy messzire kerüljön. Van veszteség és van fájdalom, mert a távolban háború dúl, és nem mindenki tér vissza onnan. Van még aztán konfliktus – no, azt nem lehet kiiktatni, se harmonikusan elsimítani, mert abban elfojtott keserűség van és kölcsönös meg nem értés és idegenségérzet. Minden ellen van védekezés ezekben a történetekben, csak ez ellen a három ellen nincs. No meg hát az idő se fordul vissza, barátaim.

Talán jobb is. Ezek nélkül el se hinném, hogy ekkora szépség létezhet. Még akkor se, ha én is szedtem borsót, én is kerestem hóvirágot, én is néztem költöző madarakat a tavaszi égen.

* Köszönet ppeva molytársnak, aki megmagyarázta, ki és miért csavarta így ki szegénynek a nevét, ahogy a borítón látható… hát persze, hogy az, aki kitalálta a cirill betűs átiratot.

---- ---- ----

A címadó novella úgy elindította az agyamat, hogy önmagában is muszáj volt írnom róla. Ezt azonban spoiler nélkül nem tehetem. Aki olyat nem szeretne, ne olvasson tovább.

Részletek „A szép siratóasszony”-ról

A novella legeleje rögtön a szívemhez szólt, mert egy olyan falut ábrázol, ahol nagyon sok embernek ugyanaz a családneve (Padurar), bár nem mind vannak egymással rokonságban. A dédszüleim falujában (ma már város) még ötven éve is dettó ez volt a helyzet a Timárral (hosszú és rövid i-s változatban is létezik, de az csak helyesírási kérdés), úgyhogy pontosan tudom, miről beszél Druce. Idáig rendben. A novella nem egy mindentudó elbeszélő nézőpontjából íródott, de nem is választ ki egy adott személyt, hanem, mint A jó palócokban, ő a falu közvéleménye. Tárgyal, pletykál, sugdolózik, mesél, röhög, ítéletet mond. Még mindig rendben, az ilyet egyrészt szeretem, másrészt kiválóan leveszi a felelősséget a szerző válláról, ezt a nézőpontot megalkotni elég nehéz, viszont segít, hogy a szerző távol maradjon az írás világától. Ő minden felelősséget elhárít magától, akár jót mond, akár rosszat, azt nem ő mondja, hanem A FALU, csupa nagybetűvel. Tiszta dolog. 

És akkor jön az, hogy mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek a többieknél. Mert elkezd a novella beszélni „a Padurarok”-ról, akik sokfélék, de azért mind összetartanak, és mindegyiknek gyönyörű zengő hangja van, és már éppen elkezdene örülni az olvasó, de hát az olvasó vén róka, és gyanakszik, hogy nem lesz itt minden olyan kellemes, és persze másfél oldal után kiderül, hogy ja, „a Padurarok”, az csak a nevet viselő férfiakat jelenti, mert mit gondoltál? Én? Semmit, láttam már karón varjút. (Bár románul talán a név végződése más, ha férfiról, mint ha nőről van szó, ez tehát még szintén rendben lenne, bár lehet, hogy tévedek.) A Padurarok összetartanak – mármint a fiúk –, csak a nevet viselő lányok veszekednek, de úgy, hogy hallja az egész falu. Ó, hogyne. Nekik is szép csengő hangjuk van, csak rosszra használják. De még ha csak erre használnák. De siratnak is. Jól. Túl jól. Ha érdemes – a közvélemény szerint – megsiratni az esetet (nemcsak halálesetet siratnak), ha nem. Úgy, hogy mindenkinek „a szíve-lelke elfacsarodik” tőle, és ezért mindenki utálja az egészet. A kontextusból persze egyértelmű, hogy a „mindenki” a férfiakat jelenti. Az asszonyok, akiket a következő bekezdés említ, szeretik, végighallgatják, meg is beszélik. De ők nem „mindenki”.

Ha nőnemű vagy, ne akarj hangot adni. Elvárják, hogy sírj a temetésen, de azt, hogy hangot adj, nem. Pont azért, mert jól csinálod. Ne add ki a fájdalmadat, tartsd magadban.

Van persze férfi is, aki szereti, vagy legalábbis elviseli a dolgot, mert képes kívülről nézni: a történész, a népdalgyűjtő. De ők hangsúlyozottan nem részei a közösségnek, és „a tudományos izgalmak valamennyire megvédik a siratás kínos hatásától”. Kizárólag az eszükkel hallgatják, nem engedik beljebb a hangot.

Főleg Ileana hangját nem, aki a legjobban tud siratni, ezért rettegnek tőle. Pedig három éve siratott utoljára, és akkor is volt rá oka, mert a férjét temette. Azóta a légynek se árt, pontosan úgy él, ahogy elvárják tőle, dolgozik látástól vakulásig, neveli a gyerekeit, új férjre annyira nem is gondol, hogy még csak meg se említ vele kapcsolatban másik férfinevet a szöveg. Még úgy is néz ki, ahogyan „ki kell néznie”: kicsi, sovány. Ezt szabad neki. Ereje van a hangjának, mindenki másét lebíró ereje. Ezt kiereszteni nem. És amikor egyszer rájönnek, hogy volna rá oka, szörnyű oka – akkor példamutató szorgalommal, fegyelemmel és önfeláldozással segít rajta az egész falu – itt őszintén szólva nehéz eldönteni, hogy csak férfiakról van szó a novellában, vagy mindkét nemről, ehhez tényleg az eredetit kéne ismerni –, és állítják helyre a veszteségét, úgy, ahogyan más ember esetében elképzelhetetlen lenne. Önvédelemből. Mert félnek attól, hogy mi lesz, ha siratni kezd.

A hang: hatalom. Igazából csak annak szabadna hangjának lenni, akinek a közvélemény (a társadalom) által szentesített hatalma is van. Senki másnak nem szabadna. Ha pedig már van, és elvenni nem lehet tőle, akkor legalább a száját fogják be.

Amikor annak ellenére siratni akar, hogy a veszteségét helyreállították, akkor rákiált a legöregebb Padurar: „Az ördög meg ne kísértsen!” De nem ő fogja kézen Ileanát, hanem egy Padurar leány (a kontextusból ítélve vénlány lehet, de az eredeti hiányában megint nem tudom), és vezeti be a házba. És a férfiak továbbra is félnek, az asszonyok továbbra is jósolnak – ők mondják ki, hogy Ileanának van elég keserűsége, amit kiénekeljen, és ők várják az énekét. Ileana viselkedéséből pedig egyértelmű, hogy komolyan árt neki, ha nem énekelhet, mert a teste is nehezebb lesz tőle, dolgozni se tud.

Aztán persze nem énekel másnak, csak az erdőnek, „olyan siratást, amilyen még nem volt”. Mondják „a rossz nyelvek”. Megint közvélemény, megint pletyka. És egész pontosan miért „a rossz nyelvek”-nek kell ezt elmondaniuk? Vagy – még pontosabban – miért kell „rossz”-nak nevezni azt a nyelvet, amely beszámol egy olyan siratásról, „amilyen még nem volt”? Azért, mert olyasmiről számol be, ami veszélyes, túlságosan tökéletes, túlságosan erős, túlságosan szép, valódi és hatni képes művészet, ráadásul női hang produkálja, méghozzá racionális (értsd: „mindenki” által racionálisnak elfogadott) ok nélkül, tehát nincs számára más hely, mint a romantikus zsenik hagyomány (társadalom) által szentesített helye. Azaz: a vadon. És történik mindez vasárnap: az Úr napján (bár templomba nem járnak, ugye, mégiscsak Szovjetunió meg minden).

A hang: hatalom. Akinek szabadságában áll kiereszteni, azé. Az nem számít veszélyesnek. Akinek nem áll szabadságában, az veszélyesnek számít. Nem eresztheti ki. Csak a vadonban. Attól megkönnyebbül. Legfeljebb szomorú marad.

Nem lenne egyszerűbb, racionálisabb (!), kevesebb erőfeszítésbe kerülő, ha elküldenék énekesnek tanulni, ahelyett, hogy rettegnek tőle mindennap, és ugrásra készen figyelik, mikor lesz oka megint siratni?

Megj.: A novella nagyon jól meg van írva, függetlenül attól, hogy miről szól. Ha nem volna nagyon jó, nem fordította volna fel így a vasárnap délelőttömet. 

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2019. február 12-én írtam. 

Pontszám: 10/10