Dominikai Köztársaság. Család, történelem, gyávaság, bátorság, bánat, diktatúra. Hjaj, azt énnekem nem mondta senki, hogy megint belenyúlok a darázsfészek közepébe.*

No de hát már régen megállapíthattam volna, hogy: valamirevaló latin-amerikai irodalom = tragikus családtörténet / diktatúra / polgárháború / kiszolgáltatottak irtása. Amennyiben nem Jorge Amado írta. Mivel ezt nyilvánvalóan nem ő írta, mégis mit vártam, ugye.**

Én erről a környékről még olyan (normális) könyvet nem találtam, amelyikben ne kínoztak volna ártatlanokat. Kivéve Amado műveit. Amin viszont tényleg meglepődtem, hogy Amado műveinek tulajdonképpen van közük ehhez a regényhez is. Az egyik értékelő García Márquezt emlegeti párhuzamként, szerintem nem az ő neve illik ide. Inkább az amadoi karneváli forgatagból van benne valami, csak sajnos annak a megújító erejéből kevés. Azért az is több, mint a semmi. Még humor is van benne. Leginkább a „röhögünk azon, amin sírni kéne” fajtából való, de van.

Sokszólamú történet, idősík- és nézőpontváltós. Senkinek ne legyenek illúziói: ebben a regényben Oscarról esik a legkevesebb szó. Rajta kívül szerepet kap a nővére, az anyja, a nagyapja, a tiszteletbeli nagyanyja, és természetesen a fő-fő elbeszélő barát. Aztán sok mindent láttam már e világon való életemben, de olyan regényt, amelyiknek a lábjegyzetei önálló (folytatásos) regényt – vagy minimum novellafüzért – tegyenek ki, önálló főszereplővel, speciel még nem. Ez tovább bonyolítja az amúgy is bonyolult családtörténet, olyan latin-amerikai alakokkal, akik hol egymás torkának esnek, hol összezárva védik egymást, hol borzalmasan traumatizálódnak, hol a következő nemzedéket traumatizálják borzalmasan, vagy éppen időnként elárulják a másikat, de leginkább a családi átkot emlegetik. No de hát nem létezik családtörténet, amely érdekes lehetne az emberiség egyéb tagjai számára, hacsak nincs eltéphetetlen szálakkal összekötve a tágabb történelemmel, ezért a Trujillo-féle*** diktatúrát is elmesélik (az található a lábjegyzetekben), gyönyörűen megmagyarázva azt ugyanezzel a sajátos dominikai átokkal. Ha valaki igazán informálódni szeretne a Dominikai Köztársaságról, akkor jó helyen jár. Aztán ha már család meg történelem meg összekötő szálak meg átok, akkor mehet bele egy kis mágikus realizmus is. A címszereplő hősimádatába és annak kritikájába is bőven belefér.

Mindezt lendületes stílusban, olyan mondatokkal, hogy az ember felül rájuk, és viteti magát, még akkor is, ha a történet egyébként egyáltalán nem tetszik. Mint a könyv első felében. Pláne, ha tetszik is. Mint a könyv második fele.

Valóban nem ártana a regény végébe valami jegyzetanyag a töméntelen kulturális utalásról (a képregényes, fantasys, sci-fis idézeteket szakajtószám öntik az olvasó képébe), de ez nekem annyira nem hiányzott. Pedig közel sem ismertem fel valamennyi utalást. De az volt az érzésem, hogy a máris rettentő bonyolult történetet egy ilyen jegyzetanyag csak tovább bonyolítaná.

Meg aztán hitelesebben is tudom tartani a tisztes távolságot Oscartól, így, hogy a töredékét fogom fel annak, amit beszél. Ugyanúgy, ahogyan a többi szereplő. 

* Illetve mondta, csak elfelejtettem. Itt van mindjárt a Kuszma értékelése, amelyet, mint rájöttem, olvastam már, valószínűleg akkor tettem a polcomra ezt a regényt. Ő azt panaszolja, hogy nincsenek lefordítva a spanyol szövegrészek, folyton hátra kell lapozni a szószedethez. „Asz nem kunszt”, mondaná Fülig Jimmy. Az én elektronikus példányomban szószedet sincs, a spanyol szótár meg csak nyomokban tartalmazza a dominikai szlenget. Maximum a kétharmadát értettem, szövegkörnyezetből következtetve. Ha egyszer tényleg elkezdek spanyolul tanulni, helyzeti előnyből fogok indulni. 
** És akkor ott van a köszönetnyilvánításokban Edwidge Danticat neve. Aki olyan könyvet írt, hogy meg se kell nézni a fülszövegét, már a címétől rohamot kapok, mert tuti, hogy abban is ölnek, de ez után a köszönetnyilvánítás után előre látom, hogy kénytelen leszek elolvasni azt is (haiti irodalmat még úgyse olvastam), és akkor rossz lesz nekem.****
*** Nem, másfél hónappal ezelőttig én se tudtam, hogy volt olyan. Igen, röstellem, de kimaradt a neveltetésemből. Nem, sajnálni azért annyira nem sajnálom. Olvastam a Kísértetházat, annál ez még valamivel durvább.
**** Nagyon rossz lesz. Megnéztem a fülszöveget.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2019. január 29-én írtam. 

Pontszám: 10/9