Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Gyűjtögetek – válogatok – alakítok – alkotok

Bahrein. Mindenki szenved, az olvasó is (Ali Al-Saeed: QuixotiQ)

2020. március 14. - Timár_Krisztina

saeed.jpgNem sokan mondhatják el magukról, hogy olvastak bahreini irodalmat.
Én most már elmondhatom, és erre büszke vagyok.
Büszke is lehetek, méghozzá duplán, mivel a bahreiniségén kívül sok érdemét nem tudom felsorolni a könyvnek. Majdnem annyit szenvedtem, mint a szereplők.

Az alapötlet nem rossz, csak sajnos a regény kétharmadáig nem derül ki. Utána kezdenek el egy kicsit rendeződni a szálak, értelmessé válni a korábbi értelmetlenségek. Ami egy thrillerben még helyénvaló is volna, ott nem kell mindennek kezdettől fogva értelmének lenni, hiszen akkor hol maradna a rejtély? Ráadásul az események, bár nyilvánvalóan az Egyesült Államokban játszódnak, azon belül kitalált helyen zajlanak. Na de ez nem jelenti azt, hogy mindennek szükségképpen teljesen valószínűtlennek is kell lennie! Méghozzá ostobán valószínűtlennek, hogy az olvasónak kedve volna kétoldalanként jól megrázni az írót, hogy legalább tájékozódnál már, ember, mielőtt regényírásba fogsz! És az a vicces (dehogy van rajta kedvem nevetni), hogy az ostoba tévedések legnagyobb része borzasztó egyszerűen kiküszöbölhető lenne, tényleg minimális utánajárásba kerülne, meg kb. két hozzáadott mondatba, és mindjárt hátborzongató rejtéllyé válna az értelmetlenség.

Mert ami a hátborzongatást illeti, hát… nekem nincs valami magasan az ingerküszöböm, és az akciófilmes műveltségem a béka feneke alatt tartózkodik… de ez a thriller aztán semennyire nem ijesztett meg. Maximum a hosszúsága. Pedig nincs száznyolcvan oldal. Igaz, hogy jó nagy méretű oldalak. Valahol az elején az egyik szereplő B-kategóriás akciófilmet néz (ő maga definiálja így), és kimondva-kimondatlanul hiteltelennek tartja. Na, ott majdnem röhögtem. Elkezdtem magamban tippelgetni, hogy ennek a regénynek a besorolásáért meddig kéne mondani az ábécét. Egyszerűen nem tudtam átélni a szereplők szorongását, veszteségérzetét, fájdalmát. Semennyire nem hatott a nyomasztás. Ezt egyrészt a tájékozatlanság, másrészt a sablonok túlzott használata okozza, de a stílus ügyetlensége is benne van.

A stíluson rengeteget kellett volna dolgozni még. Sajnos nagyon érezhető, hogy a szerzőnek az angol nem anyanyelve. Folyékonyan beszéli, de az ide nem elég. Bő a szókincse, ezért piros pont jár, de sajnos a nyelvtani szabályokkal köszönő viszonyban van. Mindennapi kommunikációhoz tökéletes ez is – bár minden nyelvhasználó ilyen magabiztosan kezelné az angolt –, csak hát a regényírás, az nem mindennapi kommunikáció. Abban nem kéne keverni a jelen időt a múlttal. Vagy kihagyni az alanyt. Vagy elszúrni az egyszerű jelen idő végződését. Vagy a rendhagyó igék második-harmadik alakját. Vagy a módbeli segédigéket. Vagy a függő beszédet. Oldalanként! És nem, nem arról van szó, hogy ezek a hibák az angoltanár énemet zavarták volna. Az angoltanár énem vígan napozott a Kanári-szigeteken, abban a jóleső tudatban, hogy nem neki kell kijavítani ezeket a hibákat. Ezek a hibák kizárólag az angolul olvasó énemet zavarták. Azt is csak azért, mert az összes többi hiba mellett ezek különös erővel tűntek fel. Ha csak ennyi baja lett volna a regénynek, összetette volna a kezét az angolul olvasó énem.

Összefoglalva: A regény első kétharmadában többször komolyan megfordult a fejemben, hogy etikus dolog lesz-e eladni ezt a szörnyű pocsék valamit, vagy inkább adjam oda ingyen valamelyik könyvtárnak. Hátha mást is rávesz az olvasásra az, hogy bahreini regény ennyi van, több nincs. Legfeljebb az működött visszahúzó erőként, hogy egy kedves kolléganőmet kértem meg, hogy hozza el nekem a bőröndjében ezt a könyvet, hát hiába cipelte légyen?! Csak azért, mert én kivételesen mellényúltam megrendeléskor?!

Aztán a regény utolsó harmada meggyőzött, hogy ne adjam oda se pénzért, se ingyen. Na, sokkal feljebb nem húzta ugyan a pontozást, mert az is hemzsegett a hibáktól. Nemcsak nyelviektől. Bár úgy lett volna. De ott legalább csakugyan kap valami Don Quijote-i méltóságot a bizonyos nézőpontszereplő. Sőt: Don Quijote-i bolondságot is. Sőt: mindkettőt egyszerre! És úgy, ahogy csakis ebben a közegben működhet a dolog, vagyis szerepet kap a kitalált környezet is! Ez aztán művészet, ez tényleg az, ebből látszik, hogy komolyan mocorog valami tehetség a szerzőben. És lesz valami értelme végre a címnek is, amelynek a kedvéért voltaképpen megvettem a könyvet, mert egészen odáig csak lóg a levegőben. Az utolsó harmadért megbocsátottam nagyon sok mindent. A könyvet megtartom.

Igen, jól tetszenek gondolni, a Quixotiq voltaképpen magánkiadásban jelent meg. A kiadó neve csak annyit jelent, mint nálunk a Publióé. Ennek a könyvnek három dolog kellett volna: 1. rendes szerkesztő, 2. még rendesebb korrektor, 3. a lehető legrendesebb haver, aki biztatgatás és léleksimogatás helyett egyenesen megmondja a szerző szemébe, hogy jó nagy hülye, ha ezt így kiadja a kezéből. Hogy a saját érdekei ellen cselekszik, ha idő előtt megjelenteti, ahelyett, hogy dolgozna még rajta. Jó sokat. Mert a regény megérdemelné. Meg a szerző is.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Ezt 2019. január 17-én írtam. 

Pontszám: 10/6

Kiadási adatok: iUniverse, 2004. 184 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/api/trackback/id/tr8115520096

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása