Azt sajnálom, hogy a kötet alcímében szereplő „mai” elbeszélők valamikor negyven éve voltak „maiak”, amikor Moldova mint önálló állam még nem is létezett… Kíváncsi lennék rá, mi változott azóta a moldovai irodalomban, illetve még inkább arra, mi változott a kánonban…
Mert ezek közül az írók/novellák közül garantáltan nem maradt benne mind! Nem mintha a maiak közül mindenkinek meg lehetne jósolni az örök hírnevet, persze. Meg az is biztos, hogy a negyven évvel ezelőtt reprezentatívnak ítélt darabok között is akad maradandó érték. Sőt az is, hogy az antológia azért antológia, mert sok és sokféle stílust, látásmódot, írói világot akar bemutatni, aztán vagy tetszik a T. olvasónak egyik-másik, vagy nem.
…de azért ebbe a kötetbe kifejezetten sok olyan szöveg került bele, amelyik finoman szólva is elég amatőr, viszont van benne szovjet hadsereg és/vagy kolhoz, de minimum szocialista munkaerkölcs, tehát reklámozni kellett…

Igaza van annak a molyos értékelőnek, aki szerint a kötet novelláinak hangulatában erősen túlteng a szomorúság. Meg a keserűség. Itt tényleg ritka az optimizmus, még a kolhozban is. Még a boldogan egybekelő szerelmesek sorsában is ott a melankólia. Egy kis elveszettség, egynémely gyökerektől való elszakadás és otthontalanság, némi ordító ellentét a modern városi és a vele párhuzamosan létező falusi élet között (mintha két különböző univerzumban élnének), félelem, szorongás, szomorú mosoly.
Sok helyütt olyan témákra, helyszínekre, alakokra, emberi kapcsolatokra ismertem a novellákban, akik/amelyek minden további nélkül előfordulhattak volna Magyarországon is, a harmincas évektől a hatvanas évek végéig bezárólag. (Nagyjából ezt az időszakot öleli fel a novellák cselekményének ideje.) A műfaj rokonsága az anekdotával szintén ismerős. Ügyes volt a szerkesztő – gondolom, figyelt is arra, hogy a magyar olvasókhoz közel álló darabokat válasszon.* Ez jólesett, különösen a jobban sikerült darabokban.

Amelyek megérdemlik, hogy kiemeljem őket:
    Szamszon Sleahu: A „komisszár”
    Jó kis kötetindító. II. világháborús szovjet novella lenne, de hős partizánok helyett teli van köddel, szorongással, mindenféle értelemben vett bizonytalansággal, hozzá nem értő és összevissza csetlő-botló kisemberekkel.
    Dzsordzse Meniuk: Árnyékok
    Nagyvárosi novella, külvárosi szegénység, fenn az ernyő, nincsen kas, légvárépítés profi szinten, jaj, de ismerős.
    Borisz Vlesztaru: A vízhordó
    Ulickaja-novellának is beillene, csak ő jobban írta volna meg a végét. Ettől eltekintve jó.
    Ariadna Salari: Műhelyben
    „Csoszogi, az öreg suszter” Moldovában a háború után. Gyereknek való, de nem gyermeteg. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek olvasókönyveibe illik, de ebből senki se tanult volna rosszat.
    Ana Lupan: Kakukk-kút
    Az egyetlen novella, amelyben akadt fantasztikum. Jól is áll neki. Kicsit megerőltette volna magát, mindjárt mágikus realista lett volna. Egyébként a gyökérvesztésről és annak következményeiről szól.
    Ion Druce (Ion Druță): A szép siratóasszony
    Neki önálló kötete is jelent meg magyarul. Az ő írásait mindenképp érdemes lesz még kézbe venni. (Meg is tettem.)
    Ion Podoleanu: Szemernyi boldogság
    Nem történik benne semmi. Csak egy emberben tudatosul a megalázottsága.
    Jakob Burdzsiu: Gyűjti a kút a vizet
    Kiváló kötetzáró, hangulatképekből és emlékekből jól összerakott kis múltidézés. Van benne forróság, szomjúság, kútmély-hideg és tükörkép.

…és hát van ebben a kötetben töméntelen mennyiségű giccs, ügyesen vagy kevésbé ügyesen adagolva, no meg van benne unalom, valamint olyan reménytelenül rossz novella is, amelyik nem éri meg a hozzá felhasznált papírt és nyomdafestéket.
Azért a jók mégis felnyomják hét pontra az egészet. 

* NB.: Kíváncsi volnék, hány magyar olvasó olvasta ténylegesen végig, mikor megjelent. Elsőre arra tippelnék, hogy alig páran, de azért a nálam levő könyvtári példány könyvkötői kötésben tartózkodik, ami viszont arra utal, hogy sokat forgatták.

Ezt 2016. május 18-án írtam. 

Pontszám: 10/7