„Elállt a vérfagyasztó rettenetben
tán minden afrikai szívverése
Rinaldo gróf láttán, ki oly veszetten
vetette rá magát ellenfelére,
mint egy oroszlán, mely még serdületlen
borjút vesz hirtelen a réten észre.
A legelsőt az afrikai adta,
hiába, mert a Mambrino-sisakra.”
(Az eszeveszett Orlando, 470. oldal, Simon Gyula fordítása)
Valahol az első kötet elejében is feltűnt egy villanásra a Mambrino-sisak, és majdnem tapsoltam örömömben, de sajnos éppen csak egy fél sor szólt róla. Akkor még abban reménykedtem, hogy hátha később részletesebb képet is kapok. Nem kaptam. :(
Úgyhogy most megragadom az alkalmat, hogy felhívjam rá a figyelmet. :)
Miért olyan fontos ez a sisak? Először is, mint az idézetből is látszik, sebezhetetlenné teszi a viselőjét. Az idézetből nem látszik, hogy színaranyból van, ezt kénytelenek vagytok nekem elhinni (majd később bizonyítom :)). A Wiki szerint Mambrino mór király volt (sajna kitalált), az ő birtokában volt elsőként a sisak (nem tudom, honnan vette, ki csinálta neki), majd Nagy Károly lovagjai akarták mindenáron megszerezni, és végül Rinaldónak sikerült.
Nagy ügy, mondhatná bárki. Ebben az eposzban, ahol hippogriffen közlekednek, fénypajzzsal tesznek hadseregeket ártalmatlanná, vagy éppen csodakürttel félemlítenek meg egy egész várost – szóval ebben a történetben egy szimpla varázssisak már bagatell, különlegességszámba se megy.
DE!
Ha valakinek mégis ismerős lenne még valahonnan ez a "Mambrino" név, az nem csalódik. :) Tudjátok, milyen nehezen találtam meg ezt a képet a sisakról?! (És ezzel se vagyok elégedett, de jobb nincs.) Próbáljátok meg beírni akármilyen keresőbe, hogy Mambrino-sisak, bármilyen nyelven, na, mi jön ki?
Ez. :D
Ha esetleg maga a kép nem lenne ismerős, akkor tessék megnézni ezt a videót. :)))
A dal magyar szövege eléggé eltér az eredetitől, hiszen dalként kellett működnie a magyar színpadon is, úgyhogy alább hevenyészett nyersfordítást találnak az angolul nem tudók.*
Bizony ez az a sárgaréz borbélytányér. :) Amelyikkel az általam oly igen szeretett Don Quijote közlekedik. :) Miután dühödten elzsákmányolja a borbélytól, mondván, hogy az nem ismerte fel valódi értékét. Ami amúgy az ő szempontjából abszolút logikus, a lovagi történetekben tényleg napirenden vannak az elveszett csodatárgyak, amelyek valahol az út szélén vagy az erdőben hevernek, és csak a beavatottak tudják, milyen fantasztikus az értékük. (Kép innen.)
Na, ezért akartam tapsolni, mikor megtaláltam, és innen tudom, hogy színaranynak kell lennie, és ezért reménykedtem, hogy hátha még lesz róla szó, de hát nem lett. Mindegy, ennyitől is olyan boldog és elragadtatott vagyok, mint Peter O'Toole az alábbi filmkockán... :)
Ja, igen: a mosogatórongy, amit áhítatos képpel a fejére helyez, az a Dulcinea selyemkendője. ;)
* Don Quijote: Te, Mambrino aranysisakja, kinek múltja oly híres-neves, túl hosszú időre vesztél el a dicsőség számára, de most végre újra felbukkantál. Mambrino aranysisakja, nem lehet más sisak hozzád hasonló! Te meg én, míg meg nem halok, arany történelmet alkotunk majd.
Borbély: Úgy hallom, kakukk szól a kakukkbogyófán. Sancho: Ha ő azt mondja, hogy az sisak, akkor azt ajánlom, érts egyet vele. Borbély: De rá fog jönni, hogy nem arany, és nem is teszi bátorrá! Sancho: Hát, legalább hasznára lesz, ha borotválkoznia kell.
Ezt 2017. március 2-án írtam.
Amióta volt szerencsém látni a londoni Royal National Theatre zseniális Frankensteinjét, és megtudtam, hogy a Coriolanus-előadásukról is készült színházi felvétel, azóta rívok, hogy láthassam én azt egyszer Magyarországon is. Ha a Frankenstein kedvéért elmentem Budapestig (az Urániában adták), akkor a Coriolanusért kétszer is elmennék.
Hát egy járvány kellett hozzá, de láthattam, méghozzá itthon. Még június 11-éig látható is lesz, a National Theatre YouTube-csatornáján. Azért írom meg gyorsan ezt a blogbejegyzést, hogy minél többen tudjanak róla.
Nem vagyok se színikritikus, se Shakespeare-szakértő, csak egyszerű mezei rajongó. Fogalmam sincs, mennyire könnyű vagy nehéz ezt a darabot színre vinni, csak azt tudom, hogy még ennek a kicsi laptop-képernyőnek a segítségével is úgy belevonódtam, hogy egy idő után könyökölve, tenyeremre támasztott állal figyeltem, mint kisgyerek a mesét. Pedig hát ez minden, csak nem mese. És nemcsak azért, mert literszám folyik benne a vér. (Tom Hiddleston igen hatásosan tudja törölgetni a szeméből meg az orra tövéből. Az se akármilyen jelenet, amikor a sebeit zuhanyozza le, és fel kell mosni utána az egész színpadot. Szerintem még a közönségre is fröcsköl.) Tipikusan az a fajta tragédia, amelyikben hat prókátor se bogozza ki, hogy kinek van igaza, és amelynek a főszereplőjét mérhetetlenül lehet tisztelni is, siratni is, csak azt nem szeretném, hogy a szomszédomba költözzön egy ilyen.
A történetét dióhéjban össze lehet foglalni: Caius Martius legyőzi a rómaiak ellen támadó volscusokat (egy elfoglalt városról kapja a Coriolanus ragadványnevet), ezért konzullá akarják választani, de belebukik, száműzik a hazájából, átáll az ellenség oldalára, most ő támad Róma ellen, de az utolsó pillanatban rájön, hogy képtelen odaütni, és végül kivégzik. "Spoiler!" – kiáltják sokan. De az az igazság, hogy itt az előismeret inkább segíti, mint zavarja a műélvezetet. A sztori nagyon régi, és minden olyan könyvben benne van, amelyik római hősmondákat tartalmaz, a gyerekeknek szóló kiadványokban is, én is tizenkét éves korom óta ismerem. Már Shakespeare korában úgy mentek el az emberek a színházba, hogy tudták, mi lesz a vége. A feldolgozásra voltak kíváncsiak. Én is. Mindenkit megnyugtatok: így is izgalmas. És egyébként elég hamar egyértelművé válik, hogy minden más végkifejlet lehetetlen.
Hiszen Coriolanus nagyszerű, értékes, csodálatosan egyenes jellem; erős lélek, aki színlelésre legfeljebb ideig-óráig képes; rendkívül bátor katona (egymaga elindul bevenni egy egész várost), lovagias ellenfél, karizmatikus vezető... ööö... csak legyen kiket vezetni. Mert abban már semmi csodálni való nincs, hogy a többiek egy idő után köszönik szépen a társaságát. És az az idő bizony elég hamar eljön. Mert ez a Coriolanus, ez szó szerint nem ebbe a világba való. Annyira gőgös és indulatos, annyira nincs tekintettel a körülötte élőkre, és – már elnézést – annyira kevés a józan esze, hogy tisztes polgári létre teljességgel alkalmatlan. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan szereplő van, akivel érzelmileg is kötődnek egymáshoz. És velük sem felhőtlen a kapcsolata.
Igen, talán az lehet a darab egyik nehézsége, hogy Coriolanust egyszerre kell rokon- és ellenszenves fényben bemutatni. Na, ez Tom Hiddlestonnak maradéktalanul sikerül. Viszi a show-t az első pillanattól az utolsóig. Minden további nélkül megoldja, hogy a figura hol ijesztő, hol sajnálni való, hol embertelen, hol nagyon emberi legyen. Nélküle recsegve omlana össze az egész előadás, úgyhogy amikor színen van, az ember hajlamos is elfelejteni, hogy mások is tudnak azért még játszani a környékén.
Mark Gatiss, akit a Sherlock című sorozatból Mycroftként ismerhetünk, Menenius Agrippa figuráját is hasonló módon építette fel: sima modorú, udvarias, okos politikus, aki finom előkelőséggel néz le mindenkit (Coriolanust kivéve), élvezettel játssza a néppel a "húzd meg – ereszd meg" játékot, és nagyon kevés az igazi barátja, de azokhoz hűséges és jó. Ha a neve ismerős, az attól van, hogy – legalábbis az én gyerekkoromban – minden római tárgyú olvasókönyvben benne volt a tanmeséje a testrészek lázadásáról; ebben a darabban is elhangzik. Van benne egy kicsi a tricksterből, egy kicsi az udvari bolondból, aki zsebre dugott kézzel, gúnnyal vagy szelíd melankóliával figyeli a világot. Na, őt már el tudnám viselni szomszédomnak.
Deborah Findlay-t, Volumniának, a címszereplő anyjának szerepében, annyira nem. Legalább olyan könyörtelen, mint amilyen okos asszony; ő az ész a családban, és nem rajta múlik, hogy nem sikerül a fiát megmentenie. Ő nevelte Caius Martiust olyannak, amilyen – bár ne veszítené el fölötte az irányítást, mindenki jobban járna –, és mindvégig csodálja, ha valószínűleg nem is szereti annyira, mint a menye. Büszkén figyeli a távolból a dicsőségét, és csak egyszer megy közel, hogy megnyerje egyetlen nagy csatáját a fia ellen, amelyikben mindketten veszítenek, csak Róma nyer.
Vannak itt még kisebb szerepekben is emlegetni való színészek, de inkább a rendezésről szeretnék többet szólni, annyira ügyes. A színpad egyszerre shakespeare-i és mai. Shakespeare idejében nem létezett se függöny, se különösebb díszlet: itt sincs. Kellékek is alig. Világítással, hanghatásokkal oldják meg a színváltásokat. Egy város ostromához dosztig elég öt kard meg ugyanannyi létra. Egy szenátusi üléshez nyolc-tíz szék meg egy kottaállvány. Az pedig egyenesen elképesztő, hogy mennyi mindent ki lehet hozni két darab felfestett négyszögből. Ha jók a színészek. És hát jók. A szereposztást végzők előtt kalapot le, már csak azért is, mert olyan ötleteik támadtak, hogy az egyik néptribunust tribunára cseréljék ki, és az ötlet tökéletesen beválik. Sicinia ugyanolyan ravaszul spekulál, mint Sicinius tenné, és ugyanúgy utálják egymást Coriolanusszal. Férfi párjával, Brutusszal együtt mocsok módon viszik keresztül, hogy Coriolanus bukja a konzulválasztást, de nem lehet őket nem megérteni: ez az ember tényleg nem való az állam vezetésébe. Abban is igazuk van, hogy azt mondják: kiket akar ez vezetni, ha megveti a népet, hát nem a népe teszi naggyá Rómát? (Oké, Coriolanus idejében ezt a kérdést így még nem tehették volna fel, de az se Shakespeare-t nem érdekli, se most engem, bocs, rólunk szól a mese.) No de elkanyarodtam a rendezéstől: szóval csekélyke díszletből, alig némi kellékből, félig ókori, félig modernizált, egészen ütött-kopott jelmezekből hozzák ki ezek a színészek a legtöbbet, hiszen az ő mozgásukon és arcjátékukon múlik minden.
Ritka nyomasztó előadás, de az a fajta, amelyért szívesen küldtem adományt a közvetítést lehetővé tévő színháznak, és amelyet szívesen megnéznék még többször is. Fogom is még 11-éig legalább egyszer. Ezeket a jellemeket még látni akarom, ezekből a jambusokból még nem hallottam eleget. Akkor sem, ha Shakespeare angolját helyenként piszok nehéz érteni. Ezek a színészek olyan természetessé teszik még így is, mint hogyha mindennap blank verse-ben kérnének két kiló kenyeret a boltban. Sajnos ez az előadás hátránya is a magyar nézők számára: csak angol felirat van (meg még orosz meg ukrán). Öröm az ürömben, hogy a történet tényleg nagyon egyszerű, könnyen megérthető, egyébként pedig két magyar fordítása is olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Vagy ha valakinek kevesebb az ideje, Plutarkhosz Coriolanus-életrajzát is elolvashatja ugyanott. Rám egyébként az utóbbi volt olyan elementáris hatással pár éve (itt írtam a Párhuzamos életrajzokról), hogy mindenáron meg akartam nézni a darabot. Az a történet önmagában egy kicsi dráma, Shakespeare-nek csak fel kellett turbózni pár plusz szereplővel, meg jambusokba szedni, több gondja nem volt vele. Na jó, azért ő akkor is zseni, ha hozott anyagból dolgozik.
A bejegyzésben található képek forrásai:
https://www.theartsdesk.com/theatre/coriolanus-donmar-warehouse
https://www.theartsdesk.com/theatre/coriolanus-national-theatre-home-review-%E2%80%93-gritty-21st-century-update
http://rebloggy.com/post/tom-hiddleston-screencaps-coriolanus/75822204765
https://www.curtisbrown.co.uk/news/mark-gatiss-birgitte-hjort-sorensen-and-peter-de-jersey-star-in-coriolanus
Fú, de mennyi ilyen író és könyv kellene még...
Szégyenletesen keveset tudok a cigány mesékről és mítoszokról, olvasottságom gyakorlatilag Kele Fodor Ákos kötetére korlátozódik. Igaz, hogy az aztán olyan, de olyan színvonalon dolgozza fel ezt a hagyományanyagot, hogy a fal adja a másikat. (Írtam róla a Bárkaonline-ra, itt olvashatjátok a recenziót.) Lakatos Menyhértet sem olvastam még, pedig ez a kötete például kamaszkorom óta megvan, és a Füstös képeket is beszereztem már.* Ezen a helyzeten szerettem volna változtatni. Jó döntés volt a Hosszú éjszakák meséivel kezdeni. Legfeljebb annyi hátrányom származik a műveletlenségemből, hogy nem tudom, csak sejtem, melyek azok a meseelemek, amelyek a cigány folklórból származhatnak, illetve, hogy mi az, amit konkrétan a szerző talált ki. Úgyhogy újra kell olvasni majd, ha több cigány népmesét ismerek. Nem lesz nehéz, mivel a mesék szépek, a könyv pedig nem hosszú, ellenben tartós, sok olvasást kibír. A kiadás minőségével (is) maximálisan elégedett vagyok.
A legtöbb történet számomra jól ismert mesetípusokba sorolható. Angárka meséjét női főszereplővel szoktam látni (Incula), Busladarfi nem túl rokonszenves verziója a „Rózsa és Ibolya” típusú népmesék férfi főszereplőjének, „A hét szakállas farkas” az elátkozott testvérek meséjének jóval rokonszenvesebb feldolgozása, „A paramisák ivadékai”-ban pedig Amor és Psyche története érhető tetten. Ezekben az esetekben (ahogy az ilyen mesék olvasásakor mindig szoktam) azt figyeltem, hogy mit tart meg, és min változtat az író. A legelső mese, „Az öreg fazék titka” viszont inkább „műmesei”. Ugyanakkor ez a legrealisztikusabb is, abban az értelemben, hogy jelen vannak ugyan az állatsegítők (jótett helyébe jót várj), a mágikus tárgy és képesség birtoklása, de sokkal-sokkal erősebb a környezet, a hetvenes évek cigánytelepének jelenléte. Nem is igazán valószerű, inkább álomszerű az, ahogyan a jószívűség győzedelmeskedik. És ára van: az, hogy a főszereplők egyikének egész korábbi életét egy mozdulattal eltöröljék. Aki emlékszik a korábbi nyomorúságra, nem lehet boldog.
A többi mese végkifejlete sokkal optimistább – azokban viszont az útközben tapasztalt apró, kellemetlen részletek lehetnek zavaróak. Mármint a végkifejlet idillikussága számára, nem az olvasónak. Angárka és Busladarfi egyaránt királyfiak, de az egyikük királysága üres pusztaság, a másiknak meg rangja (koronája) van, de alattvalója nincs. Mondjuk, nagyon nem is tudna mit kezdeni vele, ha lenne, mert a lustaságig melankolikus. Ahogy a „Rózsa és Ibolya” típusú mesékben lenni szokott, hagyja, hogy a szerelme oldja meg a problémákat helyette. (Mentségére szóljon, hogy tényleg elég lehetetlenek azok a feladatok.) Angárka jóval aktívabb, ügyesen együtt tud működni az ügyeletes állatsegítővel, a végén pedig – igaz, tudtán kívül – a leendő menyasszonyával is. Angárka meséje különösen tetszett nekem, amiatt is, ahogyan a meseit és a valószerűt egyensúlyozza. Angárka királyfi – de a palotája putri – de attól még tudatában van annak, hogy ő királyfi, úgy is viselkedik – de nem tagadja meg a putrit sem. És kiválóan bánik a táltos paripával, aki (!) egyébként szintén külön egyéniség, saját célokkal és történettel; szokatlan módon neki is szüksége van a gazdájára, nemcsak fordítva. Azért külön piros pont, ahogyan az erotika megjelenik a mesében. A gyerek szerintem észre se veszi, a felnőttnek egyértelmű, de egyáltalán nem zavaró, illik a háttérhez.
„A hét szakállas farkas” aztán már a legmélyebb keserűségig viszi a realizmust. Fura, de pont ezért sokkal kevésbé álomszerű a meséhez illő végkifejlet. Lakatos van olyan ügyes mesélő, hogy a lélektani elmélyítést meg a társadalmi háttér rajzát pontosan hozzáillessze a mesetípus adta kerethez. Néhány vonással rajzolja fel a nyomorúságot, a szabadságvágyat, a rosszindulatot, a közösségen belüli, sőt családtagok ellen irányuló verbális és fizikai erőszakot. A főszereplő lány pedig tökéletes megjelenítője mindannak, ami „más”. Hiszen az elátkozott testvérek meséjében a legkisebb, akinek meg kell váltania a többieket, mindig azt az árat fizeti, hogy kiközösítik; itt csak eggyel több okuk van a falubelieknek, hogy elítéljék. (Annyira drámai és annyira szép, ahogyan visszanyeri a hangját.) Nagyon tetszik az, ahogyan a mese a lány párját ábrázolja: a családja előítéleteitől és a lány ellen szóló látszattól függetlenül mindvégig kitart a választottja mellett. Még inkább az, ahogyan az idősebb párt: mindketten benne vannak a korban, amikor egymásra találnak, és eleinte inkább szövetség a kapcsolatuk, később viszont már annyira erősen kötődnek egymáshoz, hogy azt a távol levő gyerekek is érzékelik, és az anyjuk férjét apjuknak tekintik. Azért külön taps jár a szerzőnek, hogy nemcsak a megváltó kishúg dolgozik keményen a testvéreiért, hanem ők is a saját megváltásukért. Ahhoz a végkifejlethez mindenkire szükség van. Ha bármelyik szereplő munkája, jóindulata hiányzik, buknának a mesehősök. Most mondja valaki, hogy a mesék nem az életre nevelnek.
Ehhez képest számomra visszalépés „A paramisák ivadékai”, legalábbis ami a szereplők lélektani ábrázolását és a megoldásokat illeti. Pedig egyébként nem véletlenül lett az klasszikus kisregény. Eredeti feldolgozás, pazar stílus, szeretettel megrajzolt szereplők (a bölcs udvari bolond volt a kedvencem), látványos kalandok, a mesetípus ismerője számára is meglepő fordulatok, a naturalisztikusságig valószerű társadalomrajz, mi kell még? Hát nekem igazából az kellett volna, hogy amelyik szereplőt egyértelműen rokonszenvesnek kellene tekintenem, az ne legyen se durván erőszakos, se manipulatív, még ha nyilvánvalóan van is mentsége az előbbire, és bocsánatot is nyer az utóbbira. Az én ízlésemhez képest Lohár-Amor túlságosan kegyetlen. Vele ellentétben Bogárka-Psyche túlságosan passzív, és bocs, de a giccsességig ártatlan. Még a bűnét is más követi el, az útját is más járja végig, a próbákat is más állja ki helyette. Nagyon rokonszenves az, aki kiállja a próbát, nem sok kifogásom van ellene, de sajnálom a két fenti szereplőt, sokkal többet ki lehetett volna hozni belőlük. A kisregénybe illesztett betéttörténeteket – a vas meséjét meg a harcos királynő történetét – sokkal érdekesebbnek találtam. Egyébként a többi része is lekötött, kár lenne tagadni: este fél tíztől éjfélig végigolvastam az egészet.
A fülszöveg azt ígéri, hogy ezek a mesék gyereknek és felnőttnek egyaránt szólnak. Azt azért hozzátenném, hogy ezt inkább a kötetre lehet elmondani, nem minden egyes mesére. Ezt tudta is a szerkesztő, mert ezeket a különböző időkben született szövegeket olyan sorrendben helyezte el a kötetben, ahogyan a megcélzott olvasó növekszik. A legelsőt, „Az öreg fazék titká”-t akármelyik kisgyerek kezébe odaadnám. „A hét szakállas farkas”-nak vagy „A paramisák ivadékai”-nak az olvasója viszont már minimum középiskolás legyen, de az is úgy, hogy legyen kivel megbeszélnie. Nem is tudom, melyiket ajánlanám inkább iskolai feldolgozásra. Az előbbit könnyebb feldolgozni, az utóbbit könnyebb olvasni. Én valószínűleg az előbbit választanám, végül is a nehézségét kiegyensúlyozza a rövidsége.
Aki pedig mindegyik fent említett korból kinőtt, az vegye elő azzal a tudattal, hogy a felnőttek is szeretik a mesét, legfeljebb azt nem szereti mindegyik, ha be kellene vallania, hogy amit olvas/néz, az mese. Jól is fog esni, rosszul is, de haszon nélkül való nem lesz. Egy nagy baja van: hogy nincs belőle több.
* Frissítés: azóta elolvastam azt is.
Pontszám: 10/9
Kiadási adatok: Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1995. 180 oldal
Ovidius Metamorphoses című műve nagyon sok antik mítoszt és mesét dolgoz fel, sajátos stílusban, egyedi módszerekkel, és ahhoz képest, hogy Kr. u. 8-ban jelent meg, az égvilágon semmit nem veszített aktualitásából. Történetei nem léptetik ki az olvasót a saját világából, ellenkezőleg: megvilágítják azt, úgy, ahogyan még nem látta. Nem lehet szabadulni tőle. Az én agyam is folyamatosan kattogott olvasás közben. Ebből pedig időnként mindenféle bejegyzések születtek.
Itt olvashatjátok az agymenéseimet:
Arakhné: Egy self-made woman, akiből örök művészjelkép lett. Meg a Mackósajt
Caeneus: Félemberi-félállati félcsata
Hermaphroditus és Salmacis: Az erőszaktevő, az áldozat, a bűnhődés, a tükrök és a felfoghatatlan
Morpheus: Az ókori római irodalom meg a Mátrix
Narcissus: Narcissus hasadt személyiség szeretne lenni
Perseus: Ha Perseus azt mondja, hogy fordulj el, akkor, öcsém, az nem játék
Philemon és Baucis: Ovidius és a házimunka, avagy tanuljál nyelveket, és olvass eredetiben!
a Pierisek, valamint Proserpina elrablása: A történelmet a győztes írja, függő beszédben
Pomona és Vertumnus: Mi mindenre használható udvarlás közben a metszőkés?
Pygmalion és leszármazottai: Amikor élővé alakul az élettelen: Pygmalion története betegebb vagy Frankensteiné? és folytatása, a Pygmalion dupla tükörben: beteg, szomorú illúziók
Itt pedig azt, amit az egész műről írtam.
Amikor majd olvasok még mást is Ovidiustól, és írok róla, azzal kibővítem majd ezt a listát.
Mostanában valahogy mindig megtalálnak a hasonmás kiadások. Akkor is jó érzés volna forgatni, nézegetni, szagolgatni őket, ha maguk a történetek érdektelenek volnának, hát még így.
Hét kis viktoriánus krimi egy kötetben, százötven évvel ezelőttről, amikor még éppen hogy feltalálták a műfajt odaát Amerikában. Regénynek túl széteső, novellának túl összeálló, mit tudom én, mi ez, én jól elvoltam vele. Mondjuk, hogy történetfüzér, amelyet a főszereplő személye tart össze. Aki a világirodalom legelső női detektívje.* Abból az időből, amikor még nem is léteztek női rendőrök vagy detektívek Angliában. Másutt se nagyon.
Rokonszenves egyéniség. Már amennyit meg lehet tudni róla, mivelhogy a hivatalos állomány tagja ugyan, de civil ruhásként dolgozik, és ismerősei meg vannak győződve arról, hogy varrásból él. Származásáról, családi körülményeiről, arról, hogy hogyan és miért állt be a titkosrendőrségbe, nem árul el semmit. Még az igazi nevét sem tudjuk meg. Ami a történetekből kiderül, az az, hogy alapos, intelligens, jó megfigyelő, kitartását tekintve leginkább egy angol buldogra emlékeztet, és ha irgalmas szíve van is, attól még nagyon szigorúan ragaszkodik a törvényhez. Az a dolga, hogy ügyesen bejusson olyan helyekre is, ahová férfit soha nem engednének be, és a maga sajátos módszerével (bővebben lásd "pletyka" címszó alatt) a világon mindent kiszedjen a gyanútlan beszélgetőpartnerekből. Akik főleg azért nem gyanakodnak, mert nemcsak hogy nem nézik ki belőle a detektívet, hanem egyáltalán fogalmuk sincs arról, hogy nő is nyomozhat. Meg persze azért, mert Miss/Mrs Gladden (ez természetesen csak fedőnév) beszélni nem szeret, viszont roppant türelmes és részvevő hallgatóság. Még nem egy Miss Marple, de erősen közelíti. És tisztelet-becsület a szerzőnek, hogy férfi író létére ilyen pontosan tudta, hogyan gondolkodnak és miről beszélgetnek a nők.**
Bár mind a hét történetet ő meséli el, sajnos nem mindegyikben szerepel (és nyomoz) is egyúttal. Szerencsére a legérdekesebbekben és leghosszabbakban igen. Nekem különösen a legelső ("Tenant for Life") nyerte el a tetszésemet, mert nemcsak Miss Gladden nyomozói módszereit ismerhettem meg belőle, hanem rajta kívül is sok jól kidolgozott szereplővel lehetett találkozni, a végén pedig nagyon, de nagyon szurkolni, hogy ugyan ki hogy jön ki ebből. A leghíresebb (és szintén egész jó) az utolsó előtti ("The Unknown Weapon"), úgy látom, antológiákba ezt szokták beválogatni. Ebből látszik a legjobban, hogyan viszonyul Miss Gladden a bűnesetekhez ("majdénmegmondom", és tényleg megmondja), meg az is, hogyan tud együtt dolgozni egy másik női detektívvel. (Csak a végét rontotta el Forrester, de nagyon.) Érdekes látni, hogy amikor még nem sok elvárás létezett a műfajjal szemben, hiszen alig néhány évtizede jelent meg a könyvpiacon, akkor mennyi mindent el lehetett adni krimiként, ami ma talán megbukna – ebben a hét történetben például egyáltalán nem kizárólag gyilkosságokról van szó, sokkal szélesebb a bűnözési skála, és az is előfordul nem egyszer, hogy a detektív kudarcot vall.
Tetszenek a Poe-utalások. Egyszer "Az ellopott levél" nyomozói módszerét említik, és annak ott abszolút helye is van, egyszer pedig mintha a "Marie Rogêt rejtelmes esete" is felbukkanna. Az előszóban írják is, hogy minden további nélkül elképzelhető, hogy egyik-másik történet megtörtént eseten alapszik. Jó kis kibogozni való probléma, mi minden következik abból, ha egy megtörtént eset megírása közben valaki egy másik (fikciós) világra utal, amely esetleg szintén megtörtént eseten alapszik... de ebbe most inkább nem megyek bele. :)
Szóval ez igazi kuriózum. Mondjuk, mire számítson az ember, ha Mike Ashley írja a bevezetőt. Neki jó ízlése van, ha válogatni kell, tehát a neve garancia. Nagyon örülök a British Library kezdeményezésének, hogy százötven év után újranyomták. Meg annak is, akinek eszébe jutott, hogy ezt megvegye nekem, és elhozza ajándékba. Köszönöm szépen. :)
* Létezik ennél korábbi krimi, amelyiknek női főszereplője van, csakhogy ő nem nyomozó, inkább (nemhivatalos) ügyvéd. Itt írtam róla. Ennek magyar fordítása is létezik. Forrester könyvének sajnos nem.
** A könyv természetesen átmegy a Bechdel-teszten. Hogy az mi, arról bővebben itt olvashattok magyar nyelven.
Pontszám: 10/9
Hiánypótló vállalkozás volt annak idején Kipling fantasztikus novelláit kiadni magyar nyelven. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának terméke a kötet (Galaktika Baráti Kör, szerkesztette Kuczka Péter), amikor már megjelenhettek olyan művek is, amelyekről korábban nem igazán illett beszélni, és még gondos munkával állították össze a kiadványokat, nem pedig háború előtti fordításokat nyomtak újra változatlan formában, leginkább tojástartók gyártására alkalmas papírra.
Válogatás: csillagos ötös.* Fordítás: többnyire rendben, helyenként (szerencsére elég ritkán) akkora szarvashibákkal, hogy még az se érti a szöveget, aki tud angolul. Kötés, papírminőség: célnak teljesen megfelelő. Borító: önmagában véve nem rossz, de a könyv ismeretében kritikán aluli.
Kipling művei közül, hiába kapott értük Nobel-díjat, a háború után leginkább csak A dzsungel könyvét ismerték nálunk, azt is ifjúsági irodalomként tartották számon. Nem mintha bármi gond volna az ifjúsági irodalommal, sőt, de a presztízse (most is, akkor meg különösen) nem volt túl magas. Hasonló megítélés alá esett a fantasztikus irodalom, különösen akkor, ha egyébként elismert és kanonizált író műveiről volt szó.** (Mert még ha ezekből élt volna, ugye, de hát nem volt rájuk szorulva, akkor hogy gondolta ezeket a botlásokat?!) Minél közelebb állt egy mű a realista hagyományhoz (bármit is értsünk ez alatt), annál könnyebben ismerték el az értékeit, és minél távolabb tőle, annál nehezebben. Ezeket a Kipling-szövegeket korábban nálunk alig ismerték, pedig hazájukban a klasszikusok közé tartoznak. Angol szakos egyetemista koromban a törzsanyag része is volt az egyik.
A "fantasztikus" jelző jelentése elég nehezen írható körül, most nem is mennék bele. (Ebben a könyvben sokkal jobban elvégzik ezt a feladatot, mint én valaha is tudnám.) A fantasy, a sci-fi, a horror Kipling idejében, bár létezett, nevet még nem kapott, és nem is különültek el élesen sem egymástól, sem a (szintén nehezen definiálható) gótikus irodalomtól. És ez így pont jó. Kiplingnek ezeket az írásait éppen ez a képlékenység teszi emlékezetessé. Az, hogy az elején még nem tudhatja az ember, természetfölötti erők játszanak vele, vagy egy nagyon is evilági poén változtatja hétköznapivá az eseményeket, esetleg egyszerre, egymásba játszatva jelentkezik a racionális és az irracionális, aztán krimi lesz belőle a végén.
A legtöbb novella a viktoriánus Indiában játszódik, márpedig ha létezett a világon képlékeny helyzet, azt éppen az adott kor gyarmatbirodalmaiban lehetett fellelni. Ütközik is itt egymással az európai és az ázsiai, a (mondjuk, hogy) keresztény és a hindu, az otthonos és az idegen, a hatalom és az alárendelt (megbolondítva az egyik oldalon egy kasztrendszerrel, a másikon azzal, hogy nemcsak angol katonák védik a gyarmatot, hanem például írek is), és akkor már tényleg csak az élő és a halott összeütközése hiányzik, de az se sokáig. Mert előfordul, hogy a kultúrák összeütközésébe belehal az ember, aztán járhat vissza, mint minden normális kísértet, míg valaki meg nem torolja a halálát, vagy bele nem őrül a bűntudatba. Megesik az is, hogy nem egyszerűen túlvilági, hanem valósággal mitikus erők szabadulnak fel az összeütközés miatt, de még csak nem is ez lesz a legijesztőbb, hanem az, hogy a következmények szembesítik az agyoncivilizált, világuralomra predesztinált, temérdek józan ésszel megáldott angolt mindazzal, ami csak szétrobbanthatja a civilizációt, és azt a mindent, amivel szembesítik, ráadásul saját magában találja meg. Megesik, hogy a kísértethistória a legváratlanabb pontokon átmegy önmaga paródiájába (elég hozzá egy cseppnyi túlzás), és bármikor nevetségbe fulladhat, csak nem biztos, hogy az embernek van is kedve nevetni rajta. Meg saját magán. De akár még az is lehet, hogy jólesik az a nevetés, az pedig, hogy a történet nagyon emberivé válik, akár otthonossá is teheti azt. Vagy éppen attól lesz nyomasztó. A címadó novella*** visszajáró halottja például akár egyszerűen a lelkiismeret megtestesítője is lehet, a főszereplő bűnhődésének oka pedig az, hogy éppenséggel nincs bűntudata. Illetve, hogy kiemeljem a szót: bűnTUDATa. Mert a tudattalanja már egész más lapra tartozik. Lélekrajza pedig tökéletes: egyfelől képes rokonszenvet kelteni iránta az elbeszélő, másfelől nem lehet tagadni azt sem, hogy súlyos bűnt követ el, ezt pedig nem menti, legfeljebb magyarázza az áldozat kétségbeejtő ostobasága. A „Morrowbie Jukes különös útjá”-ban pedig az abszurditásig vitt erőszakkal erősítik meg azt a határt, amely az életet elválasztja... na nem a haláltól, hanem attól, ami sokkal, de sokkal rosszabb: attól, ami az élet és a halál között van. A képlékeny, hol erre, hol arra elhajló határtól. Attól kell elválasztani az élőket. Azért kell megerősíteni a határt. Amelyik elválaszt a határtól. Remélem, világos. Mert hogy mindez a racionalitás, a kultúra, a civilizáció védelmében történik, európaiak és ázsiaiak közös megegyezésével, olyan csontbrigádos módra. Az „Ők” (rém)álomszerű-kísérteties, de legalább eleven főszereplője viszont éppen ellenkezőleg: maga teremti meg saját magának a teret, amelybe beléphet a túlvilági, és legfeljebb attól van bűntudata, hogy közben tolvajnak érzi magát. Pedig körülötte mindenki hallgatólagos beleegyezését adja, és hovatovább hülyének nézik azt, aki nem fogja fel elsőre, merre hány méter.
Annyi minden van ezekben a történetekben. Apró megjegyzések, amelyek megőrjítik az embert. Még apróbb mozdulatok, felvidulások, undorodások, amelyek roppant jelentőséget kapnak. Esetleg semmilyet. A nevetéseknek egész skálája, a jólesőtől a hisztérikusig. A hatalmi viszonyok át- meg átrendeződése. A gyerekkorhoz, a gyerekekhez való különféle viszonyulási módok (egyik se valami harmonikus). Baja van itt mindenkinek mindennel, de legfőképpen saját magával. Nyugtalanító, fura, groteszk szövegek.
* Amit angol nyelven írtak, azt én törekszem angol nyelven is olvasni, főleg, ha olyan rég halt meg a szerző, hogy ingyen letölthető minden műve a Gutenbergről. De ebben az esetben direkt a magyar változatra voltam kíváncsi. Többek között azért, mert pont az érdekelt, miket tartottak érdemesnek belevenni a válogatásba.
** Maupassant nem-realista szövegeiből is ekkor jelent meg elsőként egy válogatás. Korábban tudtommal csak egyetlen ilyen jellegű műve jelent meg magyarul, az „Horla” (itt írtam róla, mármint nem a magyar fordításáról), finoman szólva nem túl hivatalos formában.
*** ...amelyet elvileg a borító is hivatott illusztrálni, gyakorlatilag ritka ügyesen mellélőttek vele, mert van benne előkelő angol úr, és van benne kísértet-asszony, aki járművön ül, csak éppen a megjelenésük, a viszonyuk, a (hiányzó) mellékalakok csoportja és a háttér nem stimmel...
Pontszám: 10/9
Kiadási adatok: Móra, Bp., 1991. Hajnal Péter és Kemény Dezső fordítása
1. Melyik az első könyv, amit olvastál, amiről emléked van?
Pif kalandjai à la Szutyejev. Ötéves koromban addig meséltettem magamnak, hogy már kívülről tudtam, azt is, hogy hol kell lapozni. Aztán meguntam, hogy mindig várni kell addig, míg valakinek lesz ideje olvasni nekem. Haladjunk, ezt így nem lehet. És addig néztem össze a hanggal a betűt, míg egyszer csak kikiabáltam a konyhába, hogy "anya, tudok olvasni!", és kimentem bemutatót tartani, és tényleg tudtam.
2. Melyik az a könyv, ami után rohamos mennyiségben kezdtél el olvasni, tehát mikor lettél könyvmoly?
Lásd eggyel fentebb. Én azóta le nem álltam.
3. Könyvek, amiket a könyvmollyá válásod után olvastál, szerettél, de nem feltétlen változtattak volna könyvmollyá magukban.
Tove Jansson: A láthatatlan kisgyerek. Hiba volt mesekönyvként kiadni. Valóban az, de felnőttmesékkel. Rettenetesen megijesztett és nyomasztott. Pedig igen-igen nehezen megijeszthető gyerek voltam, tessék csak megnézni a következő válaszaimat.
4. Második könyvmolyság – melyik könyv volt az, aminél másodszor érezted a kiugró könyvmoly életérzést?
Ezt a kérdést nehezen tudom értelmezni. Létezik olyan, hogy valaki többször válik könyvmollyá? Nem folyamatosan az? Vagy úgy kell érteni, hogy valaki gyerekként könyvmoly, aztán más hobbijai lesznek, aztán visszatalál az olvasáshoz?Biztos, ami biztos: megjelölöm életem első kedvenc könyvét. Felix Salten: Bambi. És most nagyképű leszek: nemcsak olvasót, hanem írót is csinált belőlem, mégpedig akkor, amikor még nem is olvastam.
Fú, de rosszul hangzik...
Pedig csak annyi történt, hogy az egyik osztálytársamnak megvolt hanglemezen, én pedig belehallgattam náluk. Néhány mondatra emlékszem, ahogy az őzgyerekek kiabálják egymás nevét. Kezdetben nem is ismertem mást a történetből, csak ezeket a neveket. Nem tudtam, hogy ez egy meseregény, a hanglemez pedig nem volt meg nekünk. Úgyhogy kitaláltam a nevekhez még néhány más nevet, és egy saját történetet. Írólapokra írtam – nyomtatott betűkkel, mert az írottakat még nem ismertem –, illusztráltam, majd összevarrtam a lapokat. Nagyjából egy évvel később találtam meg a könyvtárban és olvastam el a könyvet, fura érzés volt, hogy egész más a történet, mint az enyém. De azért nagyon tetszett. Kivéve, hogy annyian meghalnak benne. Aztán már az sem zavart, mert az én történetemben, amelyet természetesen folytattam, mindegyiket megmentettem.
5. Melyik az az általános iskolai kötelező olvasmány, amely nagy hatással volt rád (lehet negatív/pozitív egyaránt)?
A kedvenc kötelezőm. Au. Bevallani is alig merem.
Mindenekelőtt leszögezem, hogy attól, hogy nekem kedvencem volt, még egyáltalán nem tartom kicsiknek való könyvnek, és szerintem nem lenne szabad kötelezőként olvastatni. Mélységesen megértek mindenkit, aki utálta. Még akkor is, ha én konkrétan húszévesen tudtam meg, hogy ezt rajtam kívül körülbelül mindenki utálta.
Másodszor azt szögezem le, hogy amikor megtudtam, hogy mindenki azért utálta, mert depressziós lett tőle, akkor őszinte döbbenettel kérdeztem meg, hogy mitől. (Ezért most duplán elnézést kérek, az empátia teljes hiányára vall a kérdés, főleg azt tekintve, hogy felnőttként is újraolvastam a könyvet legalább kétszer.) Engem a depresszió olyan messzire elkerült olvasás közben, mint Magyarországot a tengeri hajók járatai. Mondjuk, volt egy nagy előnyöm a többiekkel szemben: ismertem egy falusi temetőt, amelyikbe szívesen jártam, mert egyáltalán nem találtam szomorú helynek. Azt igazából fel se fogtam, hogy annak kellene találnom. Békésnek találtam, szépnek, bokrokkal, rigókkal és vadvirágokkal tele (ritkán gazolták). Az öreg fejfákba vésett neveket még izgalmasnak is. Mármint elolvasni őket, ami ötven-hatvan év után már nem csekély teljesítmény.
Viszont a könyv mesei-mágikus elemei az utolsó szóig megtaláltak, és mindegyiket meggyőződéssel el is hittem, akkor is, amikor az összes osztálytársam rájött, hogy melyik szereplő hazudik (tréfából vagy kedvességből). Én elhittem a gyémántcserepet, a cinegekirályt, az ezüstgyűszűt, mindent.
Igen, lepleződjön le sötét múltam: Kincskereső kisködmön...
6. Műfaji könyvmolyság – olyan meghatározó könyvek, amik egy-egy műfajt szerettettek meg Veled.Fantasy: Pavel Bazsov: Lidérc anyó kútja
és Michael Ende: A Végtelen Történet
Történelmi regény: Fekete István: A koppányi aga testamentuma
Kalandregény: Szentiványi Jenő: A fehér csapat
Ismeretterjesztő regény: Jules Verne: A rejtelmes sziget
Mitológia: Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög regék
Western: Hosszú Toll: A Sós Sziklák Völgye
Romantikus: Charlotte Brontë: Jane Eyre (oké, tudom, igazából gótikus, de ezt akkor még nem fogtam fel)
Krimi: Astrid Lindgren: Az ifjú mesterdetektív
Dokumentumregény: Joy Adamson: A pettyes szfinx
7. Egy olyan könyv, amit rejtélyhez kötsz, és rejtély is maradt benned azóta is (lehet rejtély, hogy kitől kaptad, miért kaptad, vagy akár a könyv körüli rejtély).
Altay Margit: Két várkastély. Fogalmam sincs, honnan került nagymamámhoz az a tizenöt-húsz amatőr módon egybekötött, három nemzedék által agyonolvasott háború előtti Tündérvásár, amelyik folytatásokban tartalmazta ennek a regénynek a második felét. (Az első fele sajnos hiányzott, csak egy összefoglaló volt róla.) Nem ő gyűjtötte, az biztos. És fogalmam sincs, miért nem adták ki a regényt kötetben, amikor teljesen rendben levő kis ifjúsági kalandregény volt, elrejtett kinccsel, álruhával, nyomozó gyerekekkel, titkos térképpel. Arra persze nem emlékszem, melyik évben jelentek meg ezek a folytatások. Lehet, hogy a háború miatt nem vált lehetővé a kiadás.
8. Van-e kiemelkedő, egyetemi olvasmányod? Ez a kérdés nagyrészt bölcsész szakosoknak lehet releváns, ha nincs, hagyd ki. :)
Szerintem ez a kérdés diszkriminatív, miért ne lehetne kiemelkedő egyetemi olvasmány a Vektorgeometria és lineáris algebra, ha az érdekel valakit? Egyébként természetesen Mihail Bahtyintól a François Rabelais művészete. Valami olyan kaput nyitott ki bennem, amely az egész életem számára irányt adott. Részben azért is kezdtem el franciául tanulni, hogy Rabelais-t olvashassak eredetiben. Éppen folyamatban is van.
9. Könyvek, amiket korosztályodon kívül olvastál, mégis iszonyatosan lekötnek.
Dieter Ott: Az ördöngös Caprioli. Hogy ez hol volt gyerekkoromban... Miből maradtam ki...
10. Harmadik könyvmolyság – ki az a szerző, akinek a művei nagy hatással voltak rád, de inkább a szerző lett a kiemelkedő élmény benned, és nem egy-egy kötet magában. (Nem feltétlenül kell a kedvenc szerződnek lennie)
Már meg nem is kettő, hanem mindjárt három? Remélem, jól értem, hogy itt olyan szerzőt kell megemlíteni, akit felnőttként ismertem meg, és úgy vált meghatározóvá. Hát legyen Hamvas Béla. Nemcsak azért, mert a könyvei nagyon rokonszenvesek nekem (főleg a Scientia sacra és a Karnevál), hanem azért is, mert A száz könyv című műve sok-sok eddig ismeretlen életműhöz is elvezetett. Egyáltalán nem vált mindegyik meghatározó élménnyé, és nem is értek egyet mindenben Hamvas ítéletével, de most sokkal többet tudok a világról, mint az előtt, hogy az első "százkönyves" vállalkozásomba belefogtam volna.
11. Nagy a füstje, kicsi a lángja, vagy fordítva?
Legyen fordítva. Annyi olyan író van, aki fantasztikus teljesítményt tett le az asztalra, és alig olvassák. Például Kele Fodor Ákos. Vagy Lesznai Anna. Vagy Sigrid Undset, akinek a Nobel-díjas regényét illene már újrafordítani.
12. Melyek azok a könyvek, amelyek olvasási élményét egy-egy személyhez kötöd, és a személy miatt hagytak benned maradandó nyomot?
Rengeteg olyan könyv van, amelyet mások ajánlottak nekem, de amelyik csak a személy miatt hagyott volna maradandó nyomot, olyan nincs.
13. Egy trend, ami miatt többet kezdtél olvasni.
Lásd a 10. pontot, amennyiben Hamvas trendnek számít. Amennyibe már nekem került a könyvek beszerzése... szembesíteni fogom vele Hamvast majd a túlvilágon...
Klasszikus horrort (leánykori nevén rémtörténetet) olvasni jó. Kevés akció, sok feszültség, nagyító alá vett és óriásira növesztett lélektani hatás. Maupassant idejében jóval alacsonyabban volt az ingerküszöb, mint most, ennek megfelelően tulajdonképpen itt is alig történik egy-két szörnyűség – viszont sokkal nagyobb ügyet csinál belőlük. Minden hátrafordulás, minden üres kancsó, minden felborult lámpa megkapja a neki járó maximális figyelmet. És nem árt az, ha a mai olvasónak is felhívják időnként a figyelmét arra, hogy ha nem történnek nagy dolgok, akkor is működhetnek körülötte/benne ijesztő erők.
És akkor már benne is vagyunk a lecsóban. Körülötte vagy benne működnek azok az erők? Ez az, amit ennek a történetnek* az elbeszélője sem tud eldönteni. Mint ahogy azt sem, hogy mit szeretne jobban: azt, hogy bebizonyosodjon, hogy a láthatatlan szörnyeteg kívülről fenyegeti, tehát létezik, és nem neki ment el az esze – vagy azt, hogy bebizonyosodjon, hogy ő az őrült. Az előbbi esetben a racionális, józan világrendnek annyi, és többé senki, semmi nincs biztonságban, viszont legalább el lehet kezdeni gondolkodni azon, hogyan győzheti le a külső ellenséget. Az utóbbi esetben őneki annyi, viszont legalább a megingott világrend visszanyeri szilárdságát. Tessék választani.
A korszak rémtörténet-szereplői többnyire rimánkodva kérik, derüljön ki, hogy ők az őrültek, csak a világrend össze ne omoljon. Jóval túl a felvilágosodás korán, és közeledve a XIX. század végéhez, a biztonságos átjárók evilág és túlvilág között a legtöbb ember számára hozzáférhetetlenek, a hozzáférhetőeken pedig éppen hogy csak elkezdtek közlekedni, óvatosan és tapogatózva. Még abban sem biztosak, hogy ezek az utak egyáltalán kivezetnek-e (és hogy jó-e az, ha kivezetnek) az evilági létből. A hipnózis például nagyon érdekli, de még jobban meg is ijeszti őket. Milyen erőknek parancsol, aki hipnotizál? Ha valóban olyan hatalmas lény, akkor jó- vagy rosszindulatú? Természetfölötti-e a hatalma? Vagy tudományt gyakorol-e, és mindannak, amit művel, magában az emberben rejlik a forrása? Melyik lehetőség félelmetesebb? Egyáltalán hol van a határ racionális és irracionális között? Hasznos az, vagy bajt okoz, ha átlépjük? Van-e lehetőség visszalépni, ha az ember veszélybe kerül? Ad-e mindez magyarázatot arra, ami az elbeszélővel történik? Csupa tipikusan XIX. század végi kérdés, amelyekre ritkán van válasz, és azzal se biztos, hogy jól jár az ember.
Ennek a történetnek a főszereplője semmiképp.
Miféle ember ez az „én”? Egyedülálló férfi, aki azonban nem tűnik magányosnak: az, hogy nincs állandó társa, még legjobb barátja sem, az se jól, se rosszul nem érinti, egyszerűen nem foglalkozik vele. Inkább hétköznapi időtöltésekkel foglalkozik. Nézegeti a hajókat, sziklát mászik, rokonokat és ismerősöket látogat, kirándulás közben idegenek történeteit hallgatja – szóval elvan. Nem zavar senkit, őt se zavarja senki. Ez az állapot azonban sajnos nem sokáig tart. Nyugodt, kényelmes életébe betör az ismeretlen, és ő nem talál korábbi életében semmit, amivel megvédhetné magát. Legfeljebb szökni tud előle, csak hát hamar rájön, hogy az is lehetetlen – hiszen még az sem biztos, hogy az a szörnyű ismeretlen, az kívülről támadja. Külső segítséget pedig nem kap, se fizikait, se szellemit.
Miközben fokozatosan bemutatott felőrlődését figyeltem, jutott nekem eszembe mindenféle arról, hogy mi lehet a baja. (Már amennyiben nem kívülről jön a láthatatlan ellenség, persze.) Hiszen tulajdonképpen a kiváltságosok közé tartozik. Elég jómódúnak tűnik – bár nem folytat éppen költekező életmódot –, hiszen nem dolgozik, mégis nagy házban él, és több cselédet tart. Birtokokról nincs szó, amelyekkel foglalkoznia kellene. Valószínűleg járadékból él, vagyis túl sok temérdek szabadideje van. És azt mire használja? Hajónézegetésre. Távol legyen tőlem, hogy hibáztassam. Van neki éppen elég baja, és semmi rosszat nem követ el. Igaz, hogy jót se.** Ezt az embert – mint ahogy bizonyára sok száz kortársát is – egyszerűen senki nem készítette fel arra, hogy az ő nyugodt, kényelmes életén kívül bármit is számon kelljen tartania. Vagy ha mégis, akkor arra nem, hogy az a bármi az ő életébe is betörhet. De hát nem hülye, tehát érzékelnie kell, hogy létezik világ azon kívül is, amire őt felkészítették. És ő attól nagyon fél. Mert arra viszont felkészítették, hogy ami idegen, azt utasítsa el.***
Talán ez a baja. Talán az, hogy megőrül. Talán valóban természetfölötti a fenyegetés. Talán még az sem, mert annak van igaza, aki szerint ezek a láthatatlan lények is a természet részei, és mindig is körülöttünk éltek. Ne nézz be az ágy alá. Mondom: NE! Én szóltam.
Nyelvtanulóknak:
Év eleje óta hurcolok magammal egy nagyon hosszú és nehéz francia szöveget, amelyről útközben derült ki, hogy a legbővebb szókincset használó francia szerző műve. Úgy kell nekem. Közben időnként arra gondolok, hogy ha ennek egyszer a végére érek, bármire képes leszek. (Majd akkor írok róla. FRISSÍTÉS: megtörtént.) Aztán most megjelent a neten Sütő Fanni Le Horla-esszéje, és nekem eszembe jutott, hogy gimnáziumban mintha azt tanultam volna Maupassant-ról, hogy kicsi, de gondosan megválogatott szókinccsel dolgozott. A művei meg ingyenesen letölthetők a netről. Mibe kerül megpróbálni?
Három órámba került. Az viszont tény, hogy szótározni alig kellett. Tulajdonképpen egyáltalán nem volt nehéz olvasni, legfeljebb nem feltétlenül hétköznap este nyolckor kellett volna belekezdenem. Azért is érdemes XVIII-XIX. századi klasszikusokat használni nyelvgyakorlásra, mert nincsenek elharapott segédigék, egymásba borított szavak, nincs vagy alig van szleng, szóval minden mondat úgy néz ki, ahogy a nyelvtankönyv szerint ki kell neki nézni. Legfeljebb körmondat lesz belőle. Kis ügy.
Szóval nem ment el a kedvem Maupassant-tól. Már el is terveztem, mit fogok tőle olvasni még, a sikerélmény mindig jól jön. Ráadásul több műve (ez is) hangoskönyvként is fenn van a neten, tehát a hallott szövegértést is tudom még majd gyakorolni vele.
(Az elbeszélés ma ismert változata 1887-ben jelent meg. A bejegyzésben szereplő képek William Julian-Damazy 1908-as illusztrációi. Forrásuk a francia Wikipédia.)
* Amelyet magyarul egyszer már olvastam, de szinte semmire nem emlékeztem belőle. Nem bántam, így izgalmasabb volt.
** Semmiben nem tér el az átlagtól, legfeljebb a szabadideje mennyiségében. Ami nem jelenti azt, hogy ha napi tizenhat órát kellene dolgoznia, akkor nem érintené meg ez a fenyegetettségérzet. Minden további nélkül megérinthetné akkor is. Lehet, hogy így, kötelezettségektől mentesen egyszerűen csak töményebben kapja az áldást. Jobban „kijön” rajta ez az állapot.
*** SPOILER: Aztán „természetesen”, amikor a legkisebb esély mutatkozik a jelenség természetes magyarázatára, akkor arra a következtetésre jut, hogy a szörnyeteg csakis Európán kívülről származhat. Honnan máshonnan. Így viszont még erősebb szorongást kelt a tudat, hogy mi van, ha mégis belső eredetű az a fenyegetés.
Kiadási adatok: nincsenek, a neten ingyen olvasható a szöveg
Azt gyerekkorom óta tudtam, hogy Szendrey Júlia írt verseket, de hogy a másik "nagy özvegy", Boncza Berta is, arról nagyon sokáig fogalmam se volt. Amikor lett róla fogalmam, valamiért akkor sem tartottam igazán számon. Aztán egyszer hirtelen felindulásból megvettem az összes verseit, mert ha már lúd, ugye. Még egy tanulmányt is kaptam a lúd mellé ráadásul, Zeke Zsuzsanna tollából.
Elsőre azon lepődtem meg, hogy milyen kevés ez az összes vers. A vékonyka kötet felét a tanulmány, a jegyzetek, no meg (örvendetes módon) egyes kéziratok másolatai teszik ki. Rövidke életmű – gondoltam –, de hát mit tesz az, a minőség számít, Madame de Lafayette is összesen százhatvan oldallal került be a világirodalomba, Arión meg konkrétan 1, azaz egy darab verssel, így kell ezt csinálni, na, lássuk.
Hát azért Boncza Berta nem volt se Madame de Lafayette, se Arión. Nem lő ki újrafelfedezését követően rögvest, mint a rakéta, a legnagyobbak közé. (Az a Lesznai.) Na de azért kérem, derekas hendikeppel is indult. Nézzük már meg, kiknek az árnyékában élt évekig – és tekintsünk el attól, hogy ezt szabad akaratából, szívesen tette, mert a hendikep attól még hendikep marad. És ahhoz a hendikephez képest több mint érdekes, amit alkotott. Meg adott esetben igen színvonalas is. Annál mindenképp sokkal színvonalasabb, amennyit foglalkoznak vele. Az "Üzenet Juliának" (sic!) című versén kívül szerintem semmit sem ismer tőle a nagyérdemű. (Mondjuk, azt tényleg pont nagyon érdemes ismerni. Meg is találtam a neten, szavalni is szokták.)
Az első kérdés, amelyet minden olvasója feltesz, természetesen az, hogy "adysan" ír-e. Hogyne. Mégpedig direkt. Legalábbis a tizenhét-tizennyolc éves kori költeményeiben. Amelyek között például Ady Endréhez írt szerelmes versek is találhatók. Az vesse rá az első követ, aki tizenhét évesen, egy nagy költőbe szerelmes kamaszként nem próbálta volna meg a példakép stílusát utánozni. (Arthur Rimbaud álljon hátrébb, még eltalál valakit.) Gyengének nem nevezném ezeket sem, sőt. De az önállóság még váratott magára. És sajnos ára volt. Mint általában. A legjobb verseit a férje halála után, illetve második házasságában írta. Azok pedig, amilyen kevesen vannak, olyan változatosak témájukban is, formájukban is. Ötletszerűnek tűnnek, de minden ötletet gondosan kibontanak. Szinte bármelyiket szívesen válogatnám be akármely antológiába. (Van persze mellettük éppen elég olyan is, amit el lehet dobni, de ezt minden olyan kötetről el lehet mondani, amelyiknek a címe úgy végződik, hogy "összegyűjtött versei".) Ami a legjobban tetszik bennük, az a humor. Vagy inkább öniróniának nevezzem? Hogy se a versek beszélője, se maguk a versek nem veszik saját magukat túl komolyan, és pont ettől válnak komolyan vehetővé. (Igen, a humor, az nem azonos a komolytalansággal. Nagyon nem.)
A kéziratok meg komplett műalkotások, de tényleg. Borzasztó érdekes, ahogy kölcsönhatásba kerül a szöveg és a pár vonással odavetett, ügyes kis rajz, ami sokszor karikatúra. Vagy az, ahogy látszik, hogy az alkalmi verseit egyáltalán nem mindig hivatalos formában készítette el, hanem csak valami olyan papírdarabra, amelyik éppen a keze ügyébe esett, pl. egy szétbontott és kihajtogatott borítékra. Ez is hozzátesz a hangulatukhoz, a könnyedségükhöz, amelynek valahogy mégiscsak súlya lesz.
Zeke Zsuzsanna tanulmánya nem elsősorban életrajzot tartalmaz (hála Istennek). Tanulságos dolgokat lehet belőle megtudni a társadalmi háttérről, ahogyan még nem láttuk, illetve arról, hogyan tekintett Boncza Berta műveire a férj, a kortársak, az utókor, vagy éppen saját maga. Hogy mit jelentett az, ha valakinek határozottan tehetsége volt a versíráshoz, de nem tetszett neki egyik skatulya sem, amelybe a környezete (és furcsamód saját maga) helyezte volna. Hm, lehet, hogy mégiscsak jobban járt volna ez az életmű, ha komolyan veszik? Lehet, hogy – ad absurdum – még a humorát is komolyabban vette volna, ha minden versét és saját magát is komolyan veszi ez a nő? Ki tudja? Egyvalami zavar engem ebben a tanulmányban, de annyira, hogy fél csillagot csak ezért vontam le: hogy következetesen Bertának nevezi a költőt (sőt, egyszer a "Bertuka" is kicsúszik a tollából). Hát kinek jutna eszébe Ady Endrét "bandikázni"? A Kaffka Margitnak. Jó, neki lehet. Nekünk nem. Bocs. A Csinszka, az más. Igaz, hogy az is becenév, de azt tudatosan használta költői névként Boncza Berta. Gondolom, marketing-okokból. Kicsit többen ismerték (és vették a verseit) ezen a néven, mint amelyiken anyakönyvezték.
Szóval akit érdekelnek a kevéssé ismert nyugatosok, aki szereti a versekben a humort, aki kíváncsi a századelő irodalmi életére egy olyan szemszögből, amilyenből még nem látta, meg egyáltalán valami különlegeset keres, az itt álljon meg, megtalálta a neki valót. És könnyen be is tudja szerezni, még nem fogyott el a boltokból.
Pontszám: 10/8
Kiadási adatok: Jaffa, Bp., 2018.