Nem jár rosszul, aki ezzel kezdi az ismerkedést Katar irodalmával. 

Jó kis történelmi regény az Arab-félsziget XIX. század eleji viszonyairól. Informatív, fordulatos, sok-sok intrikával, a szereplők kellően szerethetők vagy utálhatók, és eleget lehet szurkolni ellenük vagy mellettük. Vagy mind a kettő. Mert ez is azoknak a váltott szemszögből elmesélt történeteknek a sorát gyarapítja, amelyekben minden szereplőnek megvannak a maga céljai, tervei, szorongásai, és ezek elég gyakran ellentmondásba kerülnek más nézőpontszereplők céljaival vagy terveivel. A szorongásokról nem is beszélve. 

Ablakot nyitottam Omán irodalmára is.

Nem volt éppen makulátlan az élmény. Elég sokáig öt és hat pont között mozgott az értékelésem, aztán a végkifejlet feltornázta hétre.

A cím és a borító egyaránt felkeltette az érdeklődésemet. Az utóbbi a hatásos és tetszetős színkombinációjával és azokkal a fura papírfigurákkal, amelyeknek szimbolikus jelentése elég hamar kiderül. Az előbbi azzal, ahogyan felidézi a különböző bolygók kulturális jelentésmezőit. Ez engem minden formájában érdekel, a regényemhez is használom. Sajnos ebből a szempontból már csalódást okozott a könyv. A Föld szerepe még hagyján, de ami a Szaturnuszt illeti, hát az egyetlen szaturnuszinak nevezett szereplőben pont semmi szaturnikust nem találtam.

Kamaszkoromban apukám azt mondta, ezt a könyvet el kell olvasni tizenhat évesen, negyvenévesen meg hetvenévesen. 

Hát a tizenhatot én szerencsésen kihagytam, mivel akkor Tolsztoj világa semennyire nem vonzott. Letudtam a kötelezőt, Levin kedvéért elolvastam az Anna Kareninát, azzal köszöntem szépen. Valamikor húsz és harminc között aztán kétszer is megpróbáltam pótolni ezt – és utoljára a felénél hagytam abba.

Egyáltalán nem szándékoztam ezzel ünnepelni a negyvenet. A Goodreads klasszikusokat olvasó csapatának köszönhetően sikerült így. És most örülök. Nem felhőtlenül, de örülök. Beütemezem azt a hetvenet is majd. Addigra hátha lesz új fordítása. Vagy én tanulok meg oroszul. 

Ez az írás 2020. szeptember 6-án jelent meg a BárkaOnline-ban. A teljes szöveget jogi okokból nem másolhatom ide, a link viszont odavezet.

Rusvai Mónika fantasyje olyan világgal szembesíti az olvasót, amelyben az emberi világ elszakad az istenekétől, a hős megváltás helyett romlást hozhat a világra, a misztériumjátékok pedig időnként rosszul végződnek. Jóval erősebb hangsúlyt kap a hatalommal járó felelősség, mint maga a hatalom, a kimondott szavak hatása könnyen kicsúszhat a kimondójuk irányítása alól, következményeik kiszámíthatatlanok. Mint az életben.

Ahhoz, hogy a regényvilág működhessen, nagyon alaposan ki kellett dolgozni a hátteret. Nemcsak a szokásokat, a mítoszokat, vagy éppen a sajátos állatvilágot; annál mélyebbre kellett menni. Rusvai Mónika nem tekintette evidensnek (és a mienkhez teljesen hasonlónak) az emberek gondolkodásának alapjait, hanem azokat is külön megalkotta. Ezekből az alapokból következik aztán mindaz, amit a szereplők mondanak (köszönnek, áldanak, káromkodnak) és cselekszenek (például babonából kígyómintát meszelnek a kerítésre). Vagyis amiből a kultúrájuk felépül. Ennek a gondolkodásmódnak jó néhány eleme a magyar népmesékből és hiedelemvilágból való.

A továbbiak a linkre kattintva olvashatók: 
http://www.barkaonline.hu/futtyoges-es-nahatozas/7367-timar-krisztina--hatalom-es-felel-sseg-rusvai-monika-konyveben

Előző bejegyzésemben arról meséltem, milyen hatással tud lenni az emberre, és különösen a spekulatív irodalomban milyen nagyszerűen használható Platón Állama; az ő elborult, ám rendkívül hatásos hasonlataival és ijesztő (anti)utópisztikusságával. Azt is megígértem, hogy mesélni fogok arról, hogyan segített személy szerint nekem kikerülni az írói kátyúból, azaz szereplőket alkotni. 

Újraolvasás vége. Kétszer. 

Két fordításban is olvastam a nyáron Platón Államát. Nem fanatizmusból – ellenkezőleg: nekem ettől az ideális államtól világéletemben a hideg futkosott a hátamon. Nem is önsorsrontásból – ezúttal borzasztóan örültem annak, amit találtam. Függetlenül attól, hogy ha valami nagy ember megpróbálná megvalósítani ezt az államot, hát azonnal sivatagi remetének állnék. 

Tanulni akartam belőle. Regényírást. Sikerült is. 

Ahhoz azonban, hogy erről mesélhessek, először tisztázzuk, miféle könyv is ez, miért piszkosul aktuális, és hogyan érdemes olvasni. 

Ritkán fordul elő, hogy én előbb lássam a filmet, mint ahogy a könyvet olvasnám. Még ritkábban, hogy egyértelműen a filmnek nyújtanám a pálmát. Méghozzá úgy, hogy a filmre vitt alkotás történetesen egy klasszikus. Joseph Conradot nem tudja akárki túlszárnyalni. Na jó, de Ridley Scott nem is akárki. Tényleg kihozta a szövegből a maximumot, sőt, önelvű, saját jogán klasszikussá vált alkotást kerekített ki belőle. 

Újraolvasás vége. 

Drágájaim, ha valaki még nem tudta volna, a romantika színe a fekete. 

Ebben a legromantikusabb romantikus regényben pediglen van izgalom, feszültség, ostrom, rejtély, gyilkosság, királyi palota, bűnszervezet, eltűnt családtagok, üldözés, többrendbeli végzetes szerelem és színes-szagos középkor dögivel – csak egyvalamit ne keressetek: rózsaszín ködöt.

(Emlékeim szerint még rózsaszín égbolt is csak egyszer fordul elő benne, na, az pont a legdurvább rész.) 

Kamaszkorom egyik nagy csalódása volt ez a regény. Ha ezt olvasom hamarabb, nem A nyomorultakat, akkor Jean Valjean és Tsai kimaradtak volna az életemből, én pedig mennyivel szegényebb lennék. Mert a Notre-Dame évtizedekre meggyőzött arról, hogy inkább Jean Valjean hatszor, mint még egy Hugo-regény. Évtizedek kellettek, hogy több különböző okból adjak a regénynek még egy esélyt. Nos, most sem érzem úgy, hogy azonnal rá tudnám vetni magam, mondjuk, a Kilencvenháromra... de felnőttként már találtam benne számos csodálni valót. Ezekkel kezdem. 

Régóta olvasom már Tarja Kauppinen kolléganő természetjáró bejegyzéseit. Az ő különleges útvonalait én csak messziről, tisztelettel nézegetem: az ő céljai távol állnak tőlem. Ma is csak azért indultam el Szolnok körül biciklizni egyet, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Csak hát aztán jött egyik gyönyörűség a másik után, én meg elcsábultam, azaz nem bírtam a táskámban tartani a telefont. Ez a bejegyzés pedig mindenképpen meg akart íródni, céllal vagy anélkül.

Albrecht Dürer: Melankólia I (1514)

Emlékszik még valaki arra a fura öregasszonyra A látszat mestereiből, aki egy pillanatra felbukkan Hajdan városában? A haja úriasan hosszú és vasszürke, a termete alacsony és szikár, jókora favonalzót használ vándorbot helyett, és valakire hasonlít, de nem tudni, kire.

Azt már elárultam a könyv végén, hogy ez az a vonalzó, Albrecht Dürer reneszánsz kori metszetén, ott az ülő angyal lába előtt. Mivel pedig éppen múlt vasárnap volt alkalmam élőben is látni a képet a Szépművészeti Múzeumban, újra eszembe jutott, mi mindent jelent/jelentett az én történetem számára a Melankólia. Amikor kitaláltam a Hármastáj világának mágikus elemeit, akkor azt a rengeteg apróbb-nagyobb motívumot vettem alapul, amit pár ezer év alatt a négy vérmérséklet (és a hagyomány által hozzájuk kapcsolt négy elem) köré kanyarított a művelődéstörténet. Az alapötletet pedig a Dürer metszetével való találkozás adta, húsz évvel ezelőtt. Mindazok a motívumok, amelyek a merengő angyal körül elszórva láthatóak a képen, önmaguknál többet jelentenek (allegóriák), tehát úgy lehet őket olvasni, mint a könyvet, a hagyomány pedig a melankolikus vérmérséklethez és a föld elemhez köti őket. (Pl. a kövek a föld súlyát és a melankolikus ember lefelé húzó depresszióját jelentik, a szétdobált használati tárgyak a cselekvésképtelenséget stb. A homokóra arra utal, hogy a föld elem asszociációs mezejébe tartozott a Szaturnusz bolygó is, a római Saturnus istent pedig többek között az idő urának tartották. És így tovább.)