Igazából sose voltam különösebben szoros barátságban az abszurd drámával, bár akadnak kivételek, de az leginkább olyankor szokott előfordulni, ha színházban látom őket. Ezekre az értékelések miatt lettem mégis kíváncsi. 

A három darab közül az első aranyos, de valahogy nem jött be nekem. Viszont azt hiszem, nagyon szeretném, ha színpadon látnám. Vagy lehet, hogy a fordítással volt a gond, hiszen ebben a legtöbb a szójáték, az meg mindig kemény dió.

A másodikkal már sokkal jobb viszonyba kerültem, minden morbiditásával együtt olyan „mit röhögtök? magatokon röhögtök!”-darab. Ajjj, nyolcvanas évek, ajjj, keleti blokk…

A harmadikat aztán tényleg szerettem – és annak a fordítása is kiválóan sikerült, rímmel-dallammal együtt. Ha adnák a színházban, biztos bemennék megnézni. Sőt, szerintem Mikszáth is bemenne, ha ma élne. 

Ezt 2014. június 25-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Ez nem regény, ez marionettszínház. Szeretem a groteszket, de nem akkor, ha ilyen otromba, dróton rángatott, tátogó piros szájú fabábukkal van tele. Még akkor se, ha amúgy a könyv TÉNYLEG nagyon jól meg van írva.

Mégse bántam meg, hogy elolvastam.

Azt tanultam, hogy ha egy szöveget nagyon, de nagyon idegennek érzek magamtól, akkor tovább kell olvasni, mert ezáltal érthetem meg igazán azt, ami nem én vagyok. Kizárólag ebből a megfontolásból nem süllyesztettem el ezt a regényt az első tíz oldal után. Azért is haladtam vele ennyire gyorsan, mert túl akartam rajta esni. Aztán kiderült, hogy nem is rossz.

Kicsit hasonlít Albert Camus Közönyére. Itt is azért ítéli el a társadalom a főszereplőt, mert nem hajlandó hazudni. Csak Krležánál komédiába fullad Meursault méltósággal viselt sorsa. Na, méltóság, az itt nincs. Sár és mocsok, az van. A kitartott nő meg a börtöntöltelékek képviselik az erkölcsöt. De tényleg!

Nagyon ismerős világ amúgy. Kisváros, hivatal, kávéház… nyugodtan játszódhatna nálunk is a harmincas években. Amikor a főszereplő I. világháborús visszaemlékezései következtek, még jobban megértettem mindent. Horvátországnak is megvolt a maga Elveszett Nemzedéke.

A börtönjelenet, az viszont abszolúte megvett, a bölcs elítéltek filozófiai vitájával. Simán befért volna egy Rejtő-regénybe.
Úgyhogy érdemes volt ezt a könyvet is útba ejteni. De azért – komolyan és elfogultság nélkül – a Csontbrigád jobb. Esztétikailag is. Vállalom. 

Ezt 2014. június 23-án írtam. 

Pontszám: 10/8

Ez nagyon gyors olvasmány volt. Valami három-négy óra alatt vége lett. De most nem azért, mert túl akartam rajta esni. Sőt. Olvastam, míg megfőtt a rizs, míg bekapcsolt a számítógép, míg megettem a kakaós csigát.

A helyszín az Ottomán Birodalom egy meg nem nevezett nagyvárosa, de van egy olyan érzésem, hogy az általam történelemkönyvekből ismert birodalomban nem létezett ilyen nagyváros. Autók járnak az utcákon, de fiákerek és hintók is, valamint parázstartókkal fűtenek, viszont az 1700-as évek vagy három-négyszáz éve elmúltak, és az albánok már régen nem keresztény vallásúak.

Na, ki mondja meg, mikor és hol történhet ez az egész?

Egyes folyosók ismerősnek tűntek számára, ám néhány másodperc múltán megint úgy érezte, hogy teljesen ismeretlen helyen jár. Időnként megállt, és fülelni kezdett, de hiába: egyetlen kinyíló vagy becsukódó ajtó zaját sem hallotta. Aztán egy lépcsőhöz ért, felment a következő emeletre (semmi mozgás), visszament arra a szintre, ahonnan elindult, majd néhány pillanat múlva megint egy emelettel lejjebb találta magát. Mindenhol ugyanaz a süket csönd, ugyanaz a mozdulatlanság. Mark-Alem úgy érezte, már nem sokáig tudja visszatartani a torkából kitörni készülő üvöltést.

A főszereplő kishivatalnok a nagybetűs Hivatalban, amelynek folyosóin állandóan eltéved, miközben a saját életét is képtelen megérteni. A családja albán származású, de hajdani, leigázott hazájuktól nagyon messze élnek, és az Ottomán Egyesült Államoknak tartoznak hűséggel. Foglalkozása a következő: a hivatalnak beküldött álomszövegek közül előbb kiválogatni azokat, amelyek az állam életére vonatkozó jósálmok lehetnek, majd a kiválogatottakat értelmezni, hogy az esetleges államellenes cselekedeteket megelőzhessék. Mindezt amúgy posztmodern módra, támpont nélkül, pusztán olvasások és újraolvasások által, amelyek során természetesen állandóan változik a véleménye, és még abban se lehet biztos, hogy az álomszöveget csakugyan megálmodta-e valaki, azaz nem direkt a hivatal számára agyalta-e ki a beküldője. Aztán természetesen ezeken az értelmezéseken áll vagy bukik a birodalom és/vagy a családja sorsa. Kérem szépen az illetékeseket, győzzenek meg, hogy ez fikció…

Ami engem illet, már a folyosós jelenetektől kilelt a hideg. Úristen, én is szoktam ilyeneket álmodni, összevissza folyosókról, lépcsőkről meg ajtókról. NEM! Nem akarom tudni, mit jelentenek!

Aztán a folyosó végén megpillantotta egy férfi sziluettjét, de az illető olyan messze volt tőle, hogy a fiatalember nem tudta megállapítani, vajon a férfi közeledik-e felé vagy épp ellenkezőleg, távolodik tőle. Mark-Alem arra gondolt, hogy kiáltani kellene, vagy legalább a kezével jelezni a férfinak, de az ismeretlen túl messze volt tőle. Még szaporábbra fogta hát lépteit, s már majdnem futni és kiabálni kezdett, mert úgy érezte, mindenáron el kell csípnie ezt az ismeretlent, akiről azt gondolta, ő jelenti az egyedüli reménységét ezen a vigasztalan folyosón. Mark-Alem gyorsan, majdnem futólépésben közeledett a távoli alak felé, amikor valahonnan balról hirtelen súlyos lábdobogás zaját hallotta. Azonnal lelassított, és a fülét hegyezve hallgatózott. A zaj a főfolyosót keresztező egyik oldalfolyosóról jött. Egyenletes, fenyegető lépések. Bekukkantott a mellékfolyosóra, és vaskos dossziékat cipelő, némán lépkedő férfiak csoportját pillantotta meg. A dossziék borítója ugyanolyan színű volt – zöldbe hajló halványkék –, mint az épület kupoláinak és a hivatalszolgák egyenruhájának a színe.

De amilyen mazochista vagyok, biztos nem ez lesz az utolsó Kadare-könyv, amit elolvasok… 

Utóirat: Igazam lett, lásd lentebb a szerző nevét viselő címkét.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2014. június 24-én írtam. 

Két kisregény: mesék felnőtteknek. (Közülük is csak az erős idegzetűeknek.) Mesék a szó legősibb értelmében.

A Kyra Kyralina a „mesébbik” a kettő közül: egy fiú veszélyes és szomorú bolyongásáról szól. „Túlcsordul”. A boldogság csak szilaj és szenvedélyes lehet, a szenvedés csak kegyetlen és embertelen, a vágyakozás csak mérték nélküli. Néha már éppen ezért éreztem túl soknak a regényt. (A főszereplő végtelen naivitását pedig egy darabig tökéletesen el tudtam fogadni, de kb. a felén túl már nagyon idegesített.)

A Pusztai bogáncsok tetszett jobban. Igaz, az kevésbé mese, inkább ballada. Tömörebb is, keményebb is, szebb is. Az eleje Fekete Istvánra emlékeztet, csak szomorúbb és hidegebb; később Móricz Zsigmond Árvácskája jutott eszembe (mármint a regény, nem a főszereplő kislány). A szereplők meseiek/balladaiak: egy-két vonással ábrázolva, a gazdagok gonoszok, a szegények jók. Ez szélsőségesség azért főleg a vége felé nagyon zavart, de a regény egyébként annyira szép, hogy ezt a hibáját minden további nélkül meg tudtam bocsátani neki.

Ezt 2014. június 22-én írtam. 

Pontszám: 10/8

Őszintén csodálom ezt a nőt. Agatha Christie kortársaként angol krimit írni, a klasszikus műfajból valót – ahhoz már eleve merészség kell. Jó krimit írni – ahhoz tehetség. De hogy angol is, klasszikus is, jó is, és mégse utánozza Agatha Christie-t?! Na, ahhoz már a zsenialitás környékén kell tartózkodni. Hogy én hogy nem olvastam Marsh könyveit korábban?! Igaz, Magyarországon nem túl ismertek, hiszen új-zélandi a szerző. Én mindenesetre kérek szépen még. 

Aki szereti, ha egy kriminek minden második oldalán vér folyik, avagy legalább öt hulla összegyűlik a történet végére, ehhez ne fogjon hozzá. Nagyon-nagyon hosszúnak fogja találni a gyilkosság előkészítését. Amiről persze közben kiderül, hogy igaziból nem is előkészítés, hanem az, amiről a regény tulajdonképpen szól. Fokozatosan adagolt feszültség, az illedelmes angol felszín alá nyomott indulatok, nyugtalanság, babona, feldolgozatlan gyász, némi elborult elme, ami mind-mind a színpadon talál magának társadalmilag többé (vagy éppen kevésbé) elfogadott szelepet, hogy kitörjön. Ha létezik igazi „színházi regény”, hát akkor ez az. Eleve úgy kezdődik, mint egy dráma: a szereplők nevének és szerepének felsorolásával. Aztán („darab a darabban”) a szereplőkről kiderül, hogy színészek, és következik az általuk játszott dráma szereposztása.

Mert a regény középpontjában Shakespeare Macbeth című véres-szörnyű tragédiájának próbái és előadása állnak. Eleve nagyon szeretem a Macbethet, de ez a könyv annyi pluszt adott még hozzá, a büdös életben nem gondoltam volna, hogy ennyire érdekesen, sőt izgalmasan meg lehet írni az ilyesmit. Látszik, hogy az írónőnek a krimi mellett a színház is az élete volt. A regény felénél már nagyon sajnáltam, hogy ezt az előadást én soha nem láthatom. 

Külön öröm volt maori szereplőt látni a sok angol között. Igaz, csak félvér, de akkor is. Amolyan kultúrák között ide-oda mozgó figura, beilleszkedik a londoni világba, de állandóan kölcsönösen zavarják egymást. Pedig a többiek elfogadják, talán éppen azért, mert színész. Ebben a közegben komolyan ki tud bontakozni.

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. június 14-én írtam. 

Pontszám: 10/10

„Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna…”

Sebességet vált. Leül/fekszik, tetszés szerint. Könyvet kézbe fog. Olvas. Újraolvas. Hatodszor is újraolvas. Emlékezik. Próbálja egésszé összerakni a széttörtet, az elveszettet. Nem sikerül.

Tapasztalt ember nem esik kétségbe. Andreas Sammal együtt keresi a halhatatlanságot. Szerbiában, Magyarországon, esetleg Montenegróban.

(Megj.: orgonabokor, kertre néző erkély, vagy minimum egy virágláda – bár nem feltétlenül szükséges, de – előnyt jelent.)

„Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is…”

És hosszú, lírai monológokban mesélni kezdett gyermekkoráról, melyet füge- és narancsfák között töltött, erről a bibliai mesék mintájára idealizált gyermekkorról, ahol, akár a Bibliában, aranygyapjas bárányok legelésztek és szamarak óbégattak, s a füge kiválasztott gyümölcs volt. Anyám megkísérelte az őszi eső meséivel szembehelyezni a maga térben és időben rögzített legendáját, bizonyítékul előkereste a világ térképét (1:500000 méretarányban, apám hagyatékából), és kötőtűje hegyével mutatta nekem ezt az Árkádiát, eszményített gyermekkorának napsütötte Eldorádóját, ezt a verőfényes Olajfák-hegyét, Montenegrót.

Ezt 2014. június 19-én írtam. 

Pontszám: 10/10

Jajj, hát ez az Inés Suárez, ez Az ellopott futárból a Babette anyó fiatalon. :D Csak lavór helyett serpenyővel likvidálja a nemkívánatos elemeket. De a kard meg a páncél se áll neki rosszul, és pofozkodni is tud. Közben tésztát süt, csontot rak helyre, és várost alapít. Történelmi alak, a mai Chile neki (is) köszönheti a létét.

A róla szóló könyv címlapjával/fülszövegével meg mellélőttek vagy két kilométerrel. A borító erotikus történetet ígér, a fülszöveg maximum gyermeteg kalandregényt. Pedig több szempontból is rendhagyó, nagyon érdekes, izgalmas történelmi regényről van szó. Inkább az alábbi festmény illene a borítóra (itt találtam, egyébként már köztulajdon).

Rendhagyó a regény egyrészt azért, mert a főszereplő/elbeszélő nagyon alacsony származású nő, akinek ennek ellenére sikerült szó szerint egy egész ország sorsára hatással lenni – és most nem közvetett hatásról beszélek. Inés Suárez nyakig benne volt Chile meghódításában. 

Másrészt azért, mert háborús történet létére egy percig se hagyja, hogy az olvasó egyértelműen állást tudjon foglalni egyik vagy másik fél mellett. Nincs jó és rossz, nem tudod eldönteni, kinek szurkolj. A spanyoloknak, akik új világot akarnak teremteni, vagy a mapucse indiánoknak, akik szabadságukat és hazájukat védelmezik? Bármi más módon volna ez a történet elbeszélve, egyértelműen és azonnal az utóbbiak mellett döntenék, csakhogy Inés Suárez úgy mesél, hogy őt is meg lehet érteni, vele is azonosulni lehet. Elítéli a spanyol katonák túlkapásait, és a maga részéről ugyanúgy a szabadságát keresi, ugyanúgy otthont akar építeni magának, mint az ellenfelei. Tiszteli is őket.

Megjegyzem, belefért volna ennél jóval több szürrealitás is a könyvbe. Persze mivel a történelmi hitelesség igényével lép fel – a végén gondos forrásjegyzékkel –, sokat kockáztatott volna az efféle játékkal. Biztos van, akinek így is sok benne a fantasztikum. Pedig a XVI. századi spanyol kultúrába ugyanolyan szervesen beleillenek a kísértetek meg a stigmatizáltak, mint a kék-fehérre festett házak meg a karóba húzás. A világuk része mindez, és kész. Inés nagyon is eszes nő, jót szórakozik a bizonyíthatóan ostoba babonákkal megetetett don Benitón, de azért épp hogy oda nem köszön a szellemnek, aki pont a szomszéd háznál ácsorog. 

Bár nem a regényből készült az Algo habrán hecho című 2010-es tévésorozat, amelyben Trinidad González játssza Inés Suárezt, de annyira jól választották ki a szerepre, és annyira illik a regényhez is ez a kép, hogy muszáj beillesztenem ide. A sorozat egyébként nemcsak Chile meghódításáról készült, hanem több száz év történelméről, ezért González csak az első epizódban szerepel. (Forrás: ccasconm és IMDB.)

FONTOS: erős idegek kellenek az olvasáshoz, mert itt úgy folyik a vér, hogy George R. R. Martin megirigyelhetné. Nekem nem fordult fel a gyomrom a csatajelenetektől, de csak azért nem, mert inkább dühöt és szomorúságot keltettek bennem. Pont azért, mert igazából nem szurkoltam senkinek, jobban örültem volna, ha beszüntetik a háborút, és visszamennek kukoricát vetni meg csirkét kopasztani.

(Utóbb egész rovatot szenteltem a szerző munkásságának a Molyon, a Merítésben.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok. 

Pontszám: 10/10

Ezt 2014. június 17-én írtam, és 2020. július 30-án egészítettem ki. 

Nyelvi időutazás olyan korokba, amikor a magyarban még nem mindig használták a határozott névelőt, amikor a -val/-vel még nem hasonult, viszont ejtették a lágy dzs hangot. A csángó nyelvjárás mindezeket megőrizte, és még sok más hang- és alaktani különlegességet. Némi nyelvtörténeti előismeret nem is árt az olvasásához, bár a legnehezebben érthető szavakhoz van hátul magyarázat. Egy idő után pedig már hátra se kell lapozni, mert megszokja az ember a helyesírást és a nyelvhasználatot. Mintha a saját anyanyelvét fedezné fel újra. 

Ennek ellenére vegyes érzelmekkel olvastam. Az általam ismert olvasási-értékelési módszerek (van belőlük jó pár, volt miből válogatnom) gyakorlatilag állandóan összeütköztek azzal a gondolattal, hogy ezek a versek a lehető legmagasabbra értékelendők pusztán már azért is, hogy egyáltalán léteznek. Hogy hála Istennek létezik a csángóknak költészete, és hogy Lakatos Demeter minden tiszteletet megérdemel, csak azért, mert verseket írt. A hét osztályával, amelyekből EGYET SE magyar nyelvű iskolában járt, és így költészetet se tanulhatott máshogy, csak a házi könyvtárában meglevő csekély számú verseskötetből.

(A fülszövegnek az az állítása, hogy Lakatos Demeternek egyáltalán nem volt mintája, azért túloz. Senki se jön rá magától, hogy néz ki egy szonett. Petőfi verseit se idézi az, aki nem olvasta őket.)

Aztán pedig lapoztam tovább, és megint előbújt belőlem a műértő, akit nagyon-nagyon zavarnak a közhelyek, az állandó önismétlések, a lépten-nyomon megbotló ritmus, az egyértelmű Petőfi-utánérzések. (Kicsit megnyugodtam, amikor az utószóból kiderül, hogy Illyés Gyulát is zavarták. Már nem is érzem magam annyira rosszul.) Azt hiszem, valami olyasmit vártam, mint amikor egy Sinka István-kötetet nyitok ki. (Sinka hortobágyi pásztorként, ócska újságokból tanult meg olvasni, és alkotott Nobel-díjasokat megszégyenítő verseket.) Annyit sajnos ettől a kötettől nem kaptam.

Amit azonban kaptam, így sem csekélység. Amit pedig a csángók kaptak, az egy nagyszerű kezdeményező. Csak szurkolni tudok, hogy legyen minél több ilyen költőjük még, aki segít nekik megmaradni a nyelvükben.

Ezt 2014. június 11-én írtam. 

Pontszám: 10/7

Régi adósságomat róttam le (már megint). 
Elsőként egyetemista koromban fogtam bele. Elég vékony kötet volt, gyanakodtam is, de csak a felénél jöttem rá, hogy én tulajdonképpen megvágott változatot olvasok. (Igaz, így is háromszáz oldal volt.) Aztán pár év múlva megtaláltam a kétkötetest, de nem értem a végére - és most, harmadjára végre sikerült. (Homlokát törli.) Pedig tulajdonképpen tetszett. Akkor is, most is. Mégsem könnyű olvasmány a Búsképű lovag története.

Mi teszi nehézzé? Na, ez jó kérdés.
Lassú, vontatott, elmélkedésekkel és kitérőkkel telezsúfolt? Mondhatnám, de nem mondom, mert az ilyesmi engem ritkán zavar. A Gendzsi regényének a cselekménye gyérebb, az elmesélés módja lassabb, hosszadalmasabb, mégis két hét alatt átrepültem rajta. – Repetitív, ugyanazokat a kalandsémákat ismételgeti? Igen, de engem ez se szokott visszariasztani. A Nyugati utazás sokkal inkább egy kaptafára húzza a kalandokat, mégis alig tudtam letenni. – Pár száz év után már nehezen lehet fogni a komikumát? Igen, talán ezért.
Pedig ott van a regényben minden, ami a klasszikus komédiákhoz kell. Periodikusan visszatérő elszakított szerelmesek, házasságtörések, ruhacserék, sírból kikelő holtak (mert egy klasszikus komédiában még a halál se biztos), pásztornak álló nemes ifjak, fogság és szabadulás, tömegverekedés és nagy-nagy kibékülés, no meg természetesen út menti fogadó, ahol találkozhatnak egymástól mindazok, akiket a társadalom szigorúan elkülönít egymástól, úgymint arisztokrata főúr és öszvérhajcsár. Összezavarható, keverhető, tetszés szerint vegyíthető egymással mindaz, ami megszokott és normálisnak mondott világunkban szilárd határokkal bír. Hát hogyne, mikor a két főszereplő maga sem egyéb, mint az egymást kizáró szélsőségek szoros összekapcsolása. A magas, sovány, zörgő csontú, beesett arcú Don Quijote, aki alig eszik, alig alszik, rengeteget olvas, szerelmére csak a messzi távolból vágyakozik, és akkora erővel koncentrál a szellemi értékekre, hogy gyakorlatilag virtuális világban él – és az alacsony, kövér, nagyevő-nagyivó Sancho Panza, aki írni-olvasni ugyan egy betűt se tud, viszont akkora erővel kapaszkodik az anyagi világba, hogy még amikor fantáziál, akkor se tud mást kitalálni, mint földi-hétköznapit, amitől aztán minden hazugsága hihetővé válik. Egymás ellentétei, mégis összetartoznak. Eleinte csak az érdek köti össze őket (Don Quijoténak fegyverhordozó kell, Sanchónak sziget, amit kormányozzon), később már valamiféle kölcsönös tisztelet, és a második kötettől kezdve már egyértelműen szoros barátság.
(NB.: Szerintem Sancho nem hülye. Életében nem volt kinn a falujából, úgyhogy bármit mondhat neki Don Quijote óriásokról meg grófságokról, ő elhiszi. Tiszteli az ura tudományát, elfogadja a véleményét arról, amihez ő maga nem ért. De mihelyt olyasmiről van szó, amihez ő is ért, nagyon is józanul viselkedik.)

Akkor mégis miért nem szerettem a könyvet – kérdezhetné bárki.
Azért, mert nevetni nem tudtam rajta, legfeljebb mosolyogni. Túlságosan sajnáltam szegény Don Quijotét ahhoz, hogy nevessek. Túlságosan tiszteletre méltó értékekért száll síkra. Túlságosan emberi és esendő és szeretni való és hol bátor, hol meg gyáva, vagyis túlságosan úgy viselkedik, ahogyan az adott helyzetben én is tenném - így aztán ne várja tőlem senki, hogy mulatságosnak találjam, ahogy folyamatosan bolondot csinálnak belőle, vagy még rosszabbat is tesznek vele. Utáltam, hogy az első kötetben egyszerűen nem tudtak másképp viszonyulni hozzá az emberek, mint veréssel vagy kegyetlen tréfával. (Csak természetes: hiszen amit nem értünk, vagy ami csak egy kicsit különbözik a megszokottól, azt kizárólag agyonütni, összetörni, porba döngölni lehet, ugye.) Sanchónak gyakorlatilag az a dolga, hogy az urát minden összecsapás után felkanalazza a földről. Kész csoda, hogy tartós baja sose esik. (Tiszta Tom és Jerry. Ott is úgy van, hogy Tomot minden rész végére nyomorékra verik, aztán a következő rész elején már megint ép és egészséges, lehet nyomorékra verni.) Azt viszont szerettem, hogy ha viszont neki kellett verekedőket szétválasztani, akkor a puszta szavával meg tudta állítani őket.

Az első kötet olvasása közben még hét és nyolc pont között vacilláltam. Akkor mégis mi az a kilenc pont – kérdezhetné bárki, aki legörget, és megnézi az eredményt.
Az a második kötet – válaszolnám. :)
Amikor a világ kezd a Don Quijote oldalára hajolni. Amikor elkezd bizonytalanná válni a határ őrület és normalitás között. Amikor, ha csak percekre is, de felmerül egyes szereplők fejében a gyanú, hogy talán nem a Búsképű lovag a legnagyobb bolond közöttük. (Ha megpukkad is, Búsképű lovag, nem pedig Oroszlánlovag, mert az első nekem jobban tetszik, és pont.) Amikor hazugság hazugságot, tréfa tréfát követ, és lassan már csak Don Quijote tud kiigazodni a számára teremtett látszatok között, még Sanchónál is jobban. Amikor Sancho éppoly kiválóan elkormányozza pünkösdi királysága idején a bizonyos „szigetet”, mint Fülig Jimmy a maga „Bolontsák-szigetét” – és mindenesetre sokkal jobban, mint a hivatalos kormányzó tenné. Amikor ki-kibukik a Don Quijote beszédéből, hogy ő bizony tökéletesen tisztában van azzal, hol kezdődik az ő képzeletvilága, és hogy azt hisz el, amit el akar hinni. Amikor a rokonsága sajnálja a legjobban, hogy a lovag kijózanodik – és amikor már azt sem hiszem el a lovagnak, hogy valóban kijózanodott, mert ha idáig oly mesterien tudott bármit elhitetni a környezetével, miért pont most ne próbálkozna vele? 
(Mambrino-sisak pedig igenis létezik.)

Szóval fél lábbal a középkorban áll ez a könyv, fél lábbal a modernségben. Vagy inkább ne lábat mondjak, hanem mérleget, mert ez még billeg is. Mindenképpen megéri elolvasni, és mindenképpen a kétkötetes változatot ajánlom...
...de azért ha tizen-huszonévesen beletörik a bicska, az nem szégyen. 

(Cervantes életművének molyos Merítés-szerkesztő koromban egy teljes rovatot szenteltem, itt megtaláljátok.)

Ez a bejegyzés egy sorozat része, amelynek minden darabja a világolvasási kihíváshoz kötődik. A teljes listát itt találjátok.

Ezt 2014. október 18-án írtam, és 2020. júniusában egészítettem ki. 

Pontszám: 10/9