Helen Kellerről, a siketvakról, aki egyetemet végzett, Ráth-Végh István valamelyik könyvében olvastam először. Aztán láttam az 1962-es, zseniális filmet (kb. ötször), aztán alaposabban is utánanéztem az életének és munkásságának, és közben bőven volt időm, hogy megtanuljam végtelenül tisztelni őt is meg a tanárnőjét is. Úgyhogy nem az ismeretlenségbe ugrottam, amikor kezembe vettem ezt a könyvet.
Amire kíváncsi voltam, azt megkaptam a könyvtől: A huszonnégy éves Helen beszámolóját arról, hogyan lett a világtól többszörösen elzárt kislányból rendkívül művelt, öt nyelven beszélő (igen: beszélő), élénk közösségi életet élő felnőtté. Beszámolót arról, hogyan tapasztalhatja meg a világot egy nagyon érzékeny, fantasztikusan tehetséges siketvak – milyen lehetőségei vannak arra, hogy mégis kinyíljon előtte az élet, és hogyan használja ki maximálisan ezeket a lehetőségeket. Hogy ennyit kaptam, az is nagyszerű!
De ennél alig többet. Egyik oktatója különleges szóbőségéért és művészi stílusáért dicséri Helent, de ennek a könyvben nem sok nyoma volt: közhelyekkel, frázisokkal csurig tele a szöveg. Az elején azt gondoltam, azért, mert Helen csak huszonnégy éves volt, amikor írta. Aztán kezdtem sejteni, hogy a fordító hibája. A könyv végi jegyzetből kiderült, hogy ez egy több, mint százéves fordítás újranyomása. Ráadásul elejtenek egy olyan megjegyzést is a végén, hogy a fordító „átdolgozta” a szöveget a magyar olvasók számára. Na, kösz. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy belehelyezte a száz évvel ezelőtti „fiatal leányoknak” feliratú skatulyába (hogy ez pontosan mit jelent, abba persze mindenkinek lehetett beleszólása, csak pont a fiatal leányoknak nem), és ami nem illett a skatulyába, azt lenyeste. Láttam már ilyen fordítást, csak ott az eredetit is ismertem, és lehetett rajta remekül szórakozni. Ebben az esetben sajnos az angol nyelvű szöveg nagyon nehezen szerezhető be.
De mindent hála Istennek nem tudott lenyesni. Akadnak azért részek, ahol átüt a Helen Keller egyéni szóhasználata (legalábbis gondolom, mert ezek a szakaszok elég rendesen eltérnek a többitől, sokkal hatásosabbak is). Amikor például arról a félelméről mesél, hogy neki nem lehetnek saját gondolatai, mert mivel a világot nem látja és nem hallja, csak könyvekből, más írók gondolataiból tájékozódhat, azt ismételgetheti. Ezért sokáig nem is bízott magában. Szegény lány, annyi mindent megkapott a nevelőitől, ezt az egyet miért nem árulta el neki senki? Hogy azok az írók, akik látnak és hallanak, csak ugyanonnan szerzik a szavaikat, mint a siketvak. Szavak nélkül, amelyeket a környezetüktől és a könyveikből tanulnak, ők se tudnák leírni a legszebb látványt, a leggyönyörűbb zenét se.
És tényleg. Hányszor előfordul, hogy az ember nem azt látja/hallja, ami előtte van, vagy amit mondanak neki, hanem azt, amit korábbról ismert szövegek alapján elvár? Amikor a világot megtapasztaljuk, nem csak annyiban különbözünk a siketvakoktól, hogy könnyebb a dolgunk?
Ezt 2014. június 9-én írtam.
Pontszám: 10/9
Kiadási adatok: Pont, Bp., 1997. 310 oldal, Boros György fordítása
Az alapötlet jó, a téma olyasmi, amiről az ifjúsági műfajban is beszélni kell: a főszereplő kislánynak komoly traumát kell leküzdenie – ahogy a fülszöveg is mondja: túlél egy súlyos balesetet, amelyben a testvére meghal, az apja pedig kerekesszékbe kényszerül. A könyv arról szól, hogyan lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant – tehát nagyon szép és nemes a szándék. Az alapötlet pedig, ahogyan az egészet a Brontë-hagyományhoz kapcsolja a regény, kiváló. A szerző, ahogy az angolok szokták mondani „has done her homework”, alaposan utánanézett a háttérnek.
