Újraolvasás vége. Életem első Eliade-kötete volt annak idején. Amilyen kis rövid, zsebkönyv méretű írásocska, pont olyan óriási műveltséganyaggal van megírva. Kétszáz oldalas esszé arról, hogy hogyan gondolkodik a világról a vallásos és a nem vallásos ember. Akármelyik kategóriába tartozol, biztosíthatlak: fog neked is újat mondani. Vagy éppen olyasmit, amit mindig is tudtál, de soha nem gondoltál bele, és éppen ezért soha meg sem fogalmaztad saját magad számára sem. 

Az élőhalott állapotból való feltámadás története A csodatevő, amelyért egy-egy Oscar járt Anne Bancroftnak és Patty Duke-nak. A világ legszebb történetei közé tartozik, ahogyan a siketvak kislányt megtanítják kommunikálni, megismerni a világot, kibontakoztatni önmagát. 

Helen Keller történelmi személy volt, 1880-ban született az USA Alabama államában. Másfél éves korában olyan súlyos betegséget kapott, amelyet túlélt ugyan, de vakon és siketen kellett élnie tovább. Hatéves korában fogadták fel mellé Anne Sullivant, a húszéves, épphogy csak végzett tanárnőt, aki maga is pontosan tudta, milyen érzés vaknak lenni, bár az ő látásán több műtét segítségével addigra már javítani lehetett. A film Keller visszaemlékezései alapján meséli el azt a néhány hetet, amennyi ahhoz kellett, hogy Sullivan megtanítsa neki, mi is az a nyelv. (A szójáték nem szándékos – de mellesleg Keller felnőttként beszélni is megtanult, úgy, hogy nem hallotta saját magát. Léteznek róla filmfelvételek is.) 

Újraolvasás vége. De jó lenne egyszer színpadon látni. Levegőt alig kapnék. 

Adj az átlagos, illetve az átlagosnál tisztességesebb és szelídebb ember kezébe hatalmat, aztán nézd végig, ahogy cselekedeteiben pontosan azzá a zsarnokká válik, akit a legmélyebben megvet. Pech, hogy közben megmarad a lelkiismerete, szóval még bele is roppan. Ami nem vigasztalja azokat, akiket előzőleg szintén beleroppantott, ellenfeleik és sajátjaik buzgó helyeslésével. 

Soha nem olvastam még sci-fit, amelynek a világába ennyire szervesen és magától értetődő módon épült volna be a vallás. Ha fantasztikus irodalmat olvasok, elsősorban a háttérvilággal lehet engem megvenni – itt is a sci-fi műfaji követelményei és a keresztény (közelebbről római katolikus) gondolkodásmód egymásba játszása érdekelt mindvégig a legjobban. A cselekmény jóval kevésbé, de erről a könyv nem tehet, én vagyok így bekötve. Egyébként nagyon hosszú ideig is olvastam, de ennek sem a könyv volt az oka.* 

Óvatosan közelítettem ehhez a könyvhöz, mint úgy általában az ezotériához, de nem kellett volna. 

Már az alapkoncepciója is nagyon érdekes. Abban az időszakban jelent meg, amikor már nem igyekeztek elfojtani az irracionálist a művészetben, de még nem kezdődött el a bóvlidömping. (Mondjuk, Szepes Mária neve garancia arra, hogy nem bóvlit fogok kapni.) Tetszik, ahogyan a pszichoanalízist összekapcsolja az ezotériával, egyfelől úgy, hogy minden motívumot archetípusként kezel (Jung), másfelől úgy, hogy nagyon sokszor hangsúlyozza azt is, hogy a motívumkombinációk jelentése viszont mindig személyre szabott (Freud). Én ezt az egészet kívülről nézem, de ha jól meg van csinálva, szeretem nézni. 

Szeretek olyan egzotikus irodalmakban kutakodni, mint a finnugor nyelvű népekéi, különösen, ha a népművészetükről van szó. Népköltéseket, népmeséket sokat olvastam már tőlük. Természetesen a konkrét szerzővel bíró szövegeik is érdekelnek. Mivel főleg Oroszországban élnek, „oroszországi nemzetiségek” címkével szerepelnek a blogon. 

Erre a könyvre sokáig vártam, végül ajándékba kaptam meg, köszönöm szépen. Tetszik is, nem is. Elvileg manysi (régebbi nevükön vogul) és hanti (régebbi nevükön osztják) népköltészeti alkotásokat tartalmaz, köztük epikus, lírai és drámai szövegeket, azaz teremtésmítoszokat, medveénekeket, dalokat, még egy alakoskodó játékot is.

Hiánypótló kiadvány került a magyar könyvpiacra. Az Egyem a szíved a XX. század első harmadának gótikus német irodalmából válogat meghatározó novellákat, amelyek nem jelentek meg korábban magyar nyelven.

Az antológiába került szerzők nagy része ismeretlen lehet a szélesebb magyar olvasóközönség számára, éppen ezért nagy szükség lett volna a novellák kulturális hátterének, keletkezésük kontextusának ismertetésére. A kiadvány azonban sem elő-, sem utószót nem kapott, mindössze az alkotói életrajzokat tartalmazza. Angol nyelven keletkezett klasszikus és kortárs rémtörténetekből számtalan kötetet összeállítottak már: brit, amerikai, skót, walesi, ír szerzők novellái magyar nyelven is rendszeresen megjelennek. Az ritkábban fordul elő, hogy más nemzetek szerzői is bekerülnek ezekbe a kötetekbe, és olyankor is az angol nyelven alkotók maradnak többségben. Nagyon örvendetes volna, ha a német nyelvű irodalom rémpanoptikumát más, az Egyem a szívedhez hasonló színvonalon összeállított, például francia vagy orosz anyanyelvű válogatások követnék.

A kötetről írt kritikám a KULTeren olvasható. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet.

A Jonathan Strange & Mr. Norrell című regényről (magyar fordítása A Hollókirály címen jelent meg) itt írtam részletesen, meghatározó és inspiráló élmény volt. Alább tehát magáról a történetről csak elvétve fogok írni, elsősorban az adaptáció minősége érdekelt (elégedett voltam vele), illetve az alkotói munkával kapcsolatos tanulságai (más alkotóknak is hasznos lehet). 

Amikor adaptáció készül egy olyan könyvből, amely nem egyszerűen izgalmas történetként volt hatással az emberre, hanem egy kicsit kiforgatta a világát a négy sarkából, és még alkotóként is beledöngölte a földbe, akkor az ember kb. úgy fog hozzá megnézni azt az adaptációt, ahogy a macska nyúlkál a pocsolyába, mielőtt eldöntené, hogy belemenjen, esetleg beleigyon, vagy hagyja ott a francba.

Tarja Kauppinen második regénye többféle értelemben véve is játék, de ez egyik értelemben véve sem jelent felhőtlen vidámságot vagy komolytalanságot. Szórakozást igen, a maga sajátos módján; a komikum ugyanis, amely meghatározza a regényvilágot, szatirikus és keserű. A játék ráadásul tágabb is annál, mint ami a komikum működéséhez szükséges: nemcsak a nyelvvel játszik a szerző és/vagy az elbeszélő, hanem az irodalmi hagyományokkal, látszat és valóság kapcsolatával, sőt a szerzői identitással is.

Nincs Agincourt Shakespeare nélkül. Amikor Keegan könyvében láthattam, hogyan nézett ki a közkatonák számára egy késő középkori csata, már tudtam, hogy ezt a drámát nem úszom meg. Nem mondom, hogy folttalan élvezet, de nagyon érdekes figyelni, hogy hogyan oldották meg egy csupasz színpadon, függöny, díszletek és mesterséges világítás nélkül, hogy mégiscsak működjön az a csatajelenet. Azt pedig még érdekesebb, hogy hogyan gondolkodtak a korban az eszményi vezetőről, és milyen eszményt örökítettek át a későbbi korokra. 

Mert a drámabeli Henrik király bizony nem másnak van itt szánva, mint eszményi vezetőnek. Egyszerre kell teljesítenie királyként, hadvezérként, lovagként, (leendő) férjként, és mindegyiket ragyogóan megoldja (mármint reneszánsz fogalmak szerint – bár a legutóbbi esetében némi iróniát mintha érzékelnék).