Régi tartozásomat róttam le. Nem is bántam meg az olvasást, és legfeljebb Graves más regényeihez képest tekinthetem kevesebbnek azt, amit kaptam. Ami a hadtörténetet illeti, úgy vagyok bekötve, hogy minél kevesebbet robbantanak, annál jobban élvezem az olvasást, szóval az ókor pont nekem való. Közben érdekes képet kapok egy kevéssé népszerű történelmi korról, és a császártól a striciig minden szereplő emberi motivációkkal jelenik meg, senki nem kétdimenziós. Ehhez járul még a szerző roppant műveltsége, meg egy bevallottan elfogult, de távolságtartásra törekvő, ironikus hangú, kissé túlságosan is szószátyár elbeszélő. Minden adott egy jó kis régimódi történelmi regényhez. 

Pont a főszereplő nem fogott meg igazán. Persze nem sebezhetetlen, de majdnem – és nekem valahogy sose jöttek be a sebezhetetlen hősökről szóló történetek (még akkor se, ha majdnem). A kreativitása menti meg a számomra: az, ahogyan a legnehezebb helyzetből is képes valami zseniális ötlettel a legjobbat kihozni. Hajóárbocra húzott csónakba íjászt ültet, kéthetente lecserélteti a kapuzárakat, hogy még árulással se tudják kinyitni, Patyomkin-hadgyakorlatot rendez, hadd ürítsen a gatyájába az azt végignéző követ, és még egy tudományos kérdésekkel foglalkozó levélből is tud taktikai következtetéseket levonni. A csataleírásokat persze szorgalmasan jegyzeteltem, egyik okosabb, mint a másik. 

Közben azért azt szereti elfelejteni ez az elbeszélő (is), hogy itt emberek halnak meg, és egyiket se tölteléknek nevelték. Igaz, hogy a civilek haláláról készített statisztikák azért őt is megrázzák időnként. Meg az is igaz, hogy abban a közegben másképpen gondolkodtak az emberéletről, mint itt és most. De azért egy háborúval a szomszédban, mit mondjak, nem egészen ugyanaz ilyeneket olvasni, mint hogyha nem bántanák egymást az emberek. 

A közeg leírása tényleg nagyon érdekes. A bizánci történelem régóta piszkálja a fantáziámat, hiszen viszonylag kevés szó esik róla. Egészen egzotikus dolog hunokat és vandálokat látni Afrikában, gót uralkodókat Itáliában, miközben keletről klasszikusan támadnak a perzsák. De ez még semmi ahhoz képest, amilyen változatosságot a vallás mutat. Szürreális, hogy görögök meg rómaiak azért öljék egymást, mert az egyik ariánus, a másik ortodox, a harmadik meg monofizita, és arról vitatkoznak, milyen lényegű volt Jézus Krisztus. Tudtam én, hogy a kora középkorban sokkal több és színesebb variációja volt a kereszténységnek, mint ma, de így „élőben” látni nagyon fura. Belizár is egyszerre illene egy ókori görög mondába (vagy egy sztoikus mesébe), és a türelmes szentek legendáiba. Aztán az sem csekélység, amilyen szerepet a nőknek juttat ez a kor és ez a regény. Antonina és Theodora ereje, aktivitása, tiszteletre méltósága és barátsága vitán felül áll, és még akkor is jó ezt látni, ha amúgy ők is csinálnak hülyeségeket, és követnek el bűnöket. Még a prostitúció sem ugyanaz, ha konkrétan a prostituált választ magának partnert, és az a szokatlan, ha kihasználják. (Ezzel együtt nyilván továbbra sem szabadna léteznie.) 

A levonás annak szól, hogy ettől függetlenül időnként azért átment unalomba a történet. Lassú ez és túl szószátyár még nekem is. Ráadásul Belizár tökéletessége egy idő után valóban idegesítő, bár ez persze nem menti fel az ellenségeit. Viszont túl kiszámíthatóvá teszi a történetet, jókra és gonoszokra osztva a szereplőgárdát. Meglepő és nagyon-nagyon érdekes fordulatot hoz viszont a megítélésükben az utolsó két oldal; annyira, hogy haragszom is, miért nem hamarabb árulja el az elbeszélő ezeket az információkat. Ha ezt teszi, holtbiztos felpontozom, mert ez az „írjuk újra, ami meg van írva” módszer igencsak bejön nekem, és messze nem elég, ha két oldal van belőle. 

Úgyhogy megőrzöm a regényt jó emlékezetemben, de nyolc pontnál többet nem kap. 

A fordításról: A fordító, Neményi Ödön Belizárt csinált Belisariusból, innentől kezdve pedig amelyik szereplő nevének volt magyar megfelelője, annak a magyar megfelelőjét írta bele a szövegbe, amely emiatt tele van Jánosokkal. Fura, mert az ötvenes években, amikor ez készült, már nem volt divat ez a mód. Ez általában nagyon zavarni szokott (próbáljatok csak meg Karamazov Fedorovics Elek kalandjairól olvasni, oldalanként kétszer röhögőgörcsöt kaptok), de itt nem zavart. Korrekt, szép fordítás. Van a regénynek másik is, azt adják ki újabban, de az amúgy még régebbi, háború előtti. Nálunk ez volt meg a könyvtárban, azért választottam. 

Pontszám: 10/8