Arról, hogy miként tör ki, miként válik önjáróvá és kivédhetetlenné, majd pedig miként okoz totális összeomlást egy évtizedekig tartó világháború,* sokféleképpen lehet írni. Ricarda Huch úgy döntött, hogy az átlagember nézőpontját választja. Ez nemcsak azt jelenti, hogy arról ír, hogyan hatott a harmincéves háború bármely zsoldoskatonára, titkárra, lelkészfeleségre vagy kolostori szakácsnőre, hanem azt is, hogy a legmagasabb méltóságoknak is a leghétköznapibb motivációit keresi ki. A választófejedelmet eszi a méreg a hadvezére árulása miatt, a hadvezér gyászolja a kétévesen meghalt kislányát, a király adrenalinfröccsöt akar, a herceg jókat nevet, pedig köszvényes, a gróf meg azért akar két új birtokot, mert ki kellene házasítania az unokahúgát, és nincs elég hozomány. A sok-sok apróbb-nagyobb késztetés aztán oda fut ki, hogy már megint felégettek egy várost, a lakosságot válogatottan brutális módszerekkel elintézték, és mivel nem tudtak vetni, jövőre se lesz élelem a környéken. De legalább a katolikus tábornoknak elégtétel, hogy nem lehet evangélikus istentiszteletet tartani, a tehetséges evangélikus zsoldostiszt meg annak örül, hogy a szomszédban több pénzt szerezhet, mint amennyire susztermesterként a szülővárosa nyolcszoros konkurenciája közepette bármikor is lehetősége lett volna. 

Egy nagyon okos értékelő azt írta előttem, hogy ennek a regénynek a főszereplője maga a háború, attól olyan hosszú és hömpölygős. Szerintem is igaza van. Itt valóban mindenki csak epizódszereplő lehet, a szerencsétlen tizenkét éves, boszorkányként megégetett kislánytól a császárig. Mindenkinek megvannak a maga ambíciói, baklövései, adott esetben aljasságai, és nagyon-nagyon sok emberből a legrosszabbat hozza ki a háború. Mert ez a regényfolyam a véres témájával együtt is mélyen humanista és nagyon szomorú alkotás. Az elbeszélő abszolút tartja a távolságot az elbeszéltektől; mindvégig tárgyilagos és higgadt marad. Mégis minden sora azt szuggerálja, hogy tökmindegy, ki kezdte, ezt folytatni rohadtul nem éri meg, mert végső soron úgyis mindenki veszíteni fog vele. Ráadásul senki nem lehet elég tiszta és jó ember ahhoz, hogy ha egy pillanatra is átengedi a kezdeményezést a cselekedetei fölött a hatalom képviselőinek, akkor ne találhassa magát pillanatok alatt a legnagyobb mocsokságok felelősének pozíciójában. Ha pedig valaki kezdetben sem volt sem jó, sem tiszta, akkor Isten mentsen meg mindenkit tőle. A háború utolsó éveire olyan méreteket ölt az éhezés, hogy a falvakban már az emberevés is mindennapossá válik, de a tisztek akkor is azzal vannak elfoglalva, hogy az ő lángelméjüknek csatatér kell. 

Egyébként természetesen még csak nem is tisztázható a „ki kezdte?” kérdéskör, mert van ugyan egy hivatalos kezdőpont, de már ahhoz is ezernyi irányból induló ezerféle szál vezet. Az egyetlen, ami nagyjából világos, az a felekezeti konfliktus. Ez az egy, amit valamennyire még tiszteletben tudtam tartani a motivációk között, függetlenül attól, hogy én aztán soha neki nem mennék felebarátomnak azért, mert másképpen tiszteli az Istent. Ebben a toleranciában azonban kétségtelenül része van az ilyen és hasonló háborúknak. Belénk már azt nevelték (sajnos nem mindenkibe elég hatékonyan), hogy jobban járunk, ha elviseljük egymást, nehogy itt kössünk ki. Ugyanakkor nagyra becsülöm azt a hozzáállást – mert az is megjelenik ebben a regényben –, amelyik tényleg nem hatalomvágyból, hanem a másik ember lelki üdvéért érzett felelősségtudatból cselekszik, még ha agresszívan is. Csak hát nyilvánvalóan nem úgy kellene, mindenkinek a jól felfogott érdekében. Az pedig megint egy másik dolog, hogy ki vagyok én, hogy megmondhassam, ki üdvözülhet, és ki nem. 

Az első kiadás 1912 és 1914 között jelent meg. Szegény Huchnak de rosszul eshetett, ami utána következett. Úgy előttem van, ahogy nagy emberek okosan bólogatnak, hogy ez igen, ez nagyszerű teljesítmény, ez a nő most végleg megszilárdította a történészi reputációját – aztán gyorsan kiadják a parancsot, hogy még hat századot a tűzvonalba. Nehogy már valami kicsit másképpen alakuljon. (Mondjuk, igaz, a XX. századra jelentősen felgyorsult az élet. Nem kellett ahhoz harminc év, hogy ugyanakkora romhalmazt csináljanak. Manapság meg már fél év is elég hozzá.) 

Ricarda Huchról tavaly hallottam először, amikor egy klasszikus német rémtörténetekből álló antológia számára lefordították az egyik novelláját. Kevés női történészt ismerek abból a korból, amikor ő élt és működött, ráadásul a háborúknak a mindennapi életre gyakorolt hatását is ritkábban ábrázolják a kelleténél, szóval meg kell becsülni, ha valaki kilencszáz oldalon át egyébre se koncentrál. Nem csalódtam benne egyáltalán, sőt: szerintem bőven megérdemelte volna azt a Nobel-díjat, amelyikre hétszer (!) jelölték. Ami miatt mégis levonok a végső pontszámból, az az olvashatósága. Igen, most ilyen gonosz leszek. Ezt a szöveget pontosan ebben a stílusban kellett megírni, ezekben az iszonyú terjengős, aprólékos, agyonelemzős bekezdésekben, készséggel elismerem.** Mégis nagyon nehezen viseltem, bocsásson meg a világ. Különösen azt, hogy következetesen hiányoznak a párbeszédek, mivel függő beszédbe van átírva valamennyi, akkor is, ha az illető másfél oldalon keresztül magyaráz. Mondjuk, a saját dolgomat is rettentően megnehezítettem azzal, hogy pont Thuküdidésszel párban fogtam hozzá. Abból a szempontból viszont nem volt rossz döntés, hogy látszottak a párhuzamok az ókori klasszikussal – hiszen Huch a maga modern módján pontosan olyan eleven alakokat teremt, pontosan olyan kritikus módon, nagyon hasonló módszerekkel, mint a nagy előd néhány ezer évvel korábban. 

Cserébe egyáltalán nem nehéz bármikor letenni és felvenni a regényt, vagyis akár hónapokon keresztül is kísérheti olvasóját, más olvasmányokkal váltva. (Csak ne ókorival.) Követni úgyse fogjátok tudni, ki mit akar éppen, a legnagyobb hadvezérek és uralkodók kivételével; ők is csak azért kivételek, mert sokszor szerepelnek, így megjegyezhető a nevük. Ha valaki szónokolni kezd, szinte bármikor nyugodtan át lehet kapcsolni gyorsolvasásra. Még mindig elég kraftot fog találni az ember a szövegben ahhoz, hogy így is felkeltse az érdeklődését. Meg a szomorúságát. Jó mélyet. Szegény emberiség. 

* Mert ha nem is nevezzük hivatalosan világháborúnak a XVII. század első felét meghatározó konfliktussorozatot, azért túlságosan sok európai állam keveredett bele ahhoz, hogy meg lehessen tagadni tőle ezt az elnevezést. 

** A fordítóról, Beck Erzsébetről semmit nem tudok, csak azt látom, hogy nagyon-nagyon komoly német klasszikusokat ültetett át magyarra. Egyik legnagyobb munkája lehetett ez. 

Pontszám: 10/8