Időutazós ifjúsági (?) sci-fi a harmincas évekből, egy olyan írótól, akit később művelődéstörténeti egyvelegeivel vált méltán népszerűvé. Utóbbiakat nagyon ajánlom, külön előnyük, hogy gyakorlatilag bárhol kinyithatók, elkezdhetők, folytathatók, letehetők. Az ércmadár is rendben van, bár nem tudom, mit szóltam volna hozzá célcsoport koromban. 

Az nem egészen világos, hogy miért nem lehetett kiadni a háború után, miért kellett 1989-ig várni az újrakiadásával.* Van ugyan benne egy misztikus-reinkarnációs szál, és arra tudom, hogy ugrott a '48 utáni irodalompolitika, de annyira enyhe az a misztikum, szinte fuvallatszerű, szerintem nem indokolja az elhallgatást. Hol van ez egy Meyrinktől, például (aki egyébként szintén nem jelenhetett meg '89-ig újra). 

Úgy általában a négy főszereplőt szerintem ügyesen rakta össze Ráth-Végh, függetlenül attól, hogy a maguk módján mind sztereotípiák. Ilyet is csak Meyrinknél láttam korábban. Mármint azt, hogy hiába sztereotip egy szereplő, és hiába határozza meg a születése/nemzetisége a jellemét, gondolkodásmódját, sőt a hajlamait is bizonyos erényekre és bűnökre, azért mégis számítanak a döntései. Nagyon, de nagyon sokat. Mára megváltozott a közgondolkodás, és biztosan nem helyeznénk egy kalandregény szereplői esetében ilyen erős hangsúlyt a származásra (tuti, hogy a Harmadik Birodalommal szembeni zsigeri ellenszenv is oka annak, hogy így alakult a gondolkodásunk), de ahogyan ezek a főszereplők működnek, és ahogyan megítélik egymás cselekedeteit, abba a háború után sem igazán lehetett belekötni.** Úgyhogy valószínűleg mégiscsak a reinkarnáció bökhette az elvtársak csőrét. Kár érte, mert azt pont nagyon ügyesen, érdekesen oldotta meg Ráth-Végh. Kár is, hogy nem foglalkozott vele többet. 

A háttér felrajzolása már egyáltalán nem sablonok alapján működik. A legelején megalkot egy disztópikus jövőképet (avagy hogyan képzelték el 1930-ban a II. világháborút – hát nem kellemesebben, mint ahogy aztán lezajlott). Azután újrakezdődik a világ, hibernált XX. századiakkal, alternatív történelemmel – és innentől kezdve ordít a történetről, hogy Ráth-Végh az összes klasszikus műveltségét bele akarta ölni, az összes humorával együtt. Piszok jól meg is csinálta. Csak tessenek megnézni, hogy fedezik fel (újra) maguknak a rómaiak a focit: 

Az angol sportférfi (...) megtanította az aranyifjakat futballozni. A harpastum nevű labdát használta fel, mely elég nagy és könnyű volt a futballhoz. Az ifjúságon teljes erővel kitört a futball-láz, s csakhamar az előkelő negyedek visszhangzottak a szakkifejezésektől. Golkyperus, centerhalfius, offseidium, halfteimium és más hasonló szavak gazdagították a latin nyelvet. A ragály átterjedt a plebeiusnegyedekre is. Végre a censorok is figyelmessé lettek a dologra, mert egy alkalommal az utcagyerekek az Atrium Vestae háta mögött futballoztak, s a labdával orron rúgták az arra haladó pontifex maximust.

Az egészben az a legszebb, hogy a harpastum erre tényleg alkalmas lett volna. Ugyanilyen pontosan mutatja be Ráth-Végh mind a karthágói, mind a római mindennapi életet, az összes bájával és hülyeségével együtt. Az egyik sznobokkal van tele, a másik szórakozni vágyó erőszakosokkal, akik elismerik ugyan a teljesítményt, de legalább olyan jól mulatnak akkor, ha megalázhatnak valakit. Olyan világ ez, amelyikben a gyilkolást művészi szinten űzik, végignézése pedig mindennapos és ingyenes. 

Közben azért ilyen szépeket szúr oda Ráth-Végh a saját korának is: 

Összehordtak a középtenger minden vidékéről temérdek szobrot, amit drága pénzért rájuk sóztak, volt ott jó, rossz vegyest. (...) Lehetett ott látni egyiptomi pilont, dór oszlopcsarnokot, galliai romokról lemásolt gót csipkézetet, keleti mecsetekre emlékeztető kupolákat, sőt néha valamennyi motívumot együttesen örökítették meg egy házon. 

Szenczy odafordult Herrenschmidthez: 

– Ön tehát azt állítja, hogy kezd hinni a reinkarnációban (...)? 

– Igen. De miért jut eszébe ez éppen most? 

– Mert most már én is hiszek benne. Bagoly legyek, ha nem a budapesti építészek reinkarnálódtak ezekben a carthagói kollégákban.

Utólag belegondolva: ez a körkörösség is zavarhatta a háború utáni irodalmi élet irányítóit. Végül is ők nem újrakezdődő történelmi korokban, hanem lineáris előrehaladásban hittek. Illetve nem hittek, csak hivatalból azt kellett hangoztatniuk. 

A háborús részek hasonlóképpen jól sikerültek, még a humor is megmarad bennük, ha igen keserű módon is. Azért lehet itt érezni nemcsak azt, hogy egy kalandregény cselekményébe mindig is izgalom kellett, hanem azt is, hogy a rokonszenves szereplők mind békepártiak, és jobban szeretik csellel, vérontás nélkül megoldani a konfliktusokat. Ez egészen biztosan tetszett volna nekem, ha célcsoport koromban hozzájutottam volna a regényhez. 

No meg a háttér, de nagyon. A sztereotípiák pedig akkor még nem zavartak volna. De hogy a hatalomvágyó szereplők aljasságait nehezen viselte volna az érzékeny lelkem, az is tuti. Nem is esküszöm meg rá, hogy kalandregénybe való az ilyesmi. Különösen a vége felé úgy tűnt nekem, mintha nem tudta volna eldönteni Ráth-Végh, hogy inkább nyomasztó, vagy inkább derűs történetet akar írni – aztán valahogy az előbbi felé billent el a mérleg. A kettő pedig sehogy nem illik össze. 

Nem. Most jól elvoltam vele, de határozottan nem bánom, hogy célcsoport koromban nem találtam meg. 

* Erről elmélkedtem egy sort egy másik bejegyzésben is, amely nagyon érdekesnek bizonyult többek számára, még egy kis vitát is generált. Itt olvasható. 

** Ahogyan a mellékszereplők működnek, abba igen. Ott nagyon erős a származás, a bőrszín, sőt, a társadalmi réteg szerepe a lelki-szellemi képességekben és a viselkedésben. A rasszizmus jelenlététől még kiadhatták volna persze. Ha Karl Mayt kiadták. De amit a paraszti származású szereplővel művelnek, hát... attól időnként én is megvakartam a fülemet. Persze nincs értelme számonkérni a mai hozzáállásunkat a harmincas éveken, nem is áll szándékomban ilyet tenni. Egyszerűen csak megállapítom, hogy ezt nem baj, hogy a harmincas években hagytuk. Vissza ne jöjjön.

Pontszám: 10/8