Tudom, hogy ez a regény komikusnak számít. Azt is értem, hogy miért nevethet rajta, aki viccesnek találja. Azt is érteni vélem, hogy mitől lett egy generáció számára meghatározó jelentőségű annak idején. Megérdemli a hírnevet. Csak éppen nekem nem volt kedvem nevetni rajta. Azt se tudtam, kit sajnáljak jobban: a főszereplőket; azokat, akik viselik a főszereplők cselekedeteinek következményeit (értsd: feltakarítanak utánuk); az egész társadalmat, ami a háttérben látszik; vagy azt a generációt, amelynek életében ez volt a meghatározó élmény. 

Cselekmény, az nincs. Raoul Duke és egy bizonyos dr. Gonzo (akiről csak annyit lehet tudni, hogy szamoai és ügyvédnek mondja magát) útnak indulnak felkutatni az amerikai álmot, útközben pedig roppant mennyiségű kábítószer fogy, kétszer szereznek vadonatúj kocsit, nőkkel ismerkednek (bibliai értelemben is), hotelszobákat laknak le, és bevásárolnak annyi értelmetlen dolgot, hogy Gorcsev Iván a mikiegereivel meg a töltőtollaival elbújhat mellettük.* Hogy ennek mi köze az amerikai álomhoz, illetve hogy az pontosan mi, azt egyik szereplő se mondja meg, evidensnek veszik, hogy az olvasó tudja.

Az amerikai olvasó tényleg tudja, de mi nem vagyunk amerikaiak, úgyhogy megmondom: az amerikai álom a maradéktalan önmegvalósítás mítosza. Az Egyesült Államok alapja elvileg az, hogy ott mindenkinek egyenlőképpen megadatik a szabadság arra, hogy kemény munkával a legnagyobb sikereket érje el, tekintet nélkül a családi vagy társadalmi hátterére. Ezt hívják a harmincas évek óta amerikai álomnak. Arról természetesen egy halom tanulmányt írtak már, hogy ez mennyire működik a valóságban, vagy mennyire nem. De akár működik, akár nem, rengetegen hisznek benne ma is töretlenül, és természetesen az sem utolsó szempont, ha egy kultúrában pont ez a hivatkozási alap.** 

Mivel pedig ez a regény szakadatlan road trip, luxusautókkal, luxushotelekben, két olyan főszereplővel, akik az amerikai álmot keresik, adja magát a gondolat, hogy kóbor lovagoknak tekintse őket az ember, akiknek küldetésük van, megtalálni a tiszta eszményt. És akkor itt jön a regény komikussága: a két főszereplő minden, csak nem lovag, utazásuk pedig oly kevéssé eszményi eseteken át vezet, mint például a hányás. Ettől még persze az eszmény lehetne tiszta, de az van, hogy azt meg a főszereplők kezdettől fogva nem is veszik komolyan. Kemény munkát legalábbis nyomokban sem hajlandók végezni. Gazdagságot akarnak, erőt, gyönyört, mámort, és ha az első három nem jön össze most rögtön azonnal, hát akkor bőven elég nekik a mámor. Meg az önmegvalósítás illúziója. Vagy éppen nagyon is komolyan veszik? Csak éppen az „álom” szó másik jelentését veszik figyelembe, és eleve egyenlőnek tekintik az illúzióval? Azzal, amit a tudatmódosító szerek keltenek, meg azzal, amit a csalások? 

Értem én, hogy miért olyan jó ezekkel a szereplőkkel azonosulni. Őrült sebességgel száguldanak, azt csinálnak, amihez éppen kedvük van, faarccal mondanak és tesznek elképesztően abszurd dolgokat, és mindig megússzák a következményeket. Csak hát az van, hogy ez az állapotuk időleges, alig néhány napig tart (mint a klasszikus karnevál). Ráadásul még azt a néhány napot is végigfélik. Igen, kérem, tényleg ez van. Azért van benne a címében is a félelem. Meg a gyűlölet. Kétoldalanként legalább egyszer görcsben vannak, annyira rettegnek az aktuális üldözőjüktől; vagy ész nélkül igyekeznek eltüntetni valamelyik tettük következményeit; vagy éppen visszafogják magukat, mert tudják, mekkora büntetés járna azért, amit tenni készülnek. Hát így viselkedik az, aki nem fél semmitől? Ezek nem hősök, ezek nagyra nőtt gyerekek, akik hülyének néznek mindenkit, aki felnőttebbként viselkedik náluk, és a saját cselekedeteik összes felelősségét áttolják rájuk. 

Az biztos, hogy az őket körülvevő világ sem épp derűs. Persze a két főszereplő nézőpontjából mindenki más szürke tömegember, csak arra való, hogy kihasználják és kiröhögjék. Azokhoz képest, akik elhiszik, hogy az élet értelme a szakadatlan munka, és az ő életük tökéletes élet, Duke és Gonzo tényleg irigylésre méltó helyzetben vannak. Ők legalább tudják, hogy akik az amerikai álmot emlegetik, azok nagy része képmutató, és ráadásul észre sem veszi, hogy az. Az út, amit közöttük megtesznek, pokoljárásként is értelmezhető, legalábbis a komikumforrás elég gyakran az, hogy a háttér úgy jelenik meg, mint a klasszikus karneváli történetek „vidám pokla”. Egyébként a szójátékok tetszettek a legjobban, például az, ahogyan az amerikai helynévadással játszik a szöveg. Las Vegasnak van „Mennyország” nevű része, amelyet a helybeliek egyszerű helynévként használnak, a főszereplők szóhasználatában viszont benne van minden gúny és kétségbeesés, ami csak vallási fogalommal kapcsolatos lehet. Még „Amerikai Álom” nevű helyről is tudni vélnek a helybeliek – egy félig leégett épületről, ahol valamikor pszichiátrerek találkoztak, később pedig drogosok; de még az se biztos, hogy úgy hívják. 

Azt hiszem, most már érthető, miért sajnáltam úgy mindenkit, akit az első bekezdésben felsoroltam. Van itt minden, színes-szagos látomások, szex, száguldás és nevetés, csak éppen értelme nincs az egésznek, meg úgy általában az életnek sem. És mivel elég okosak a főszereplők, nem is keresik azt az értelmet. Csak addig ismételgetik, hogy „az amerikai álmot” keressük, amíg el nem irányítják őket egy leégett klubhoz. Aztán még csak meg se lepődnek, hogy íme, lelepleződött a sok hazugság.

Nyolc pont: a megírás minősége tíz, az élmény hat, átlagoltam. Az amerikai álomról pedig továbbra is Thoreau-nál olvasok szívesebben, pedig ő is viccet csinál belőle. De úgy, hogy az még Európában is használható. 

* Viszont Gorcsev Ivánon tudok röhögni, ezeken meg nem. 

** Ebből kiindulva lehet például emberi és polgári jogokért harcolni, meg ilyenek. A késő középkori lovagi ideált sem látta senki megvalósulni, mégis egy sor mai normánk alapul rajta. 

Pontszám: 10/8