Frenetikus szatíra, csak sajnos az a baja, hogy pont a legkomikusabb részein inkább sírni lett volna kedvem. De ez csak baj, nem hiba. Vagy ha az, hát nem a film hibája. 

Sose fogok belefáradni abba, hogy mondogassam: a nevetés nyelvén is lehet igazságokat kimondani, a komoly ellentéte pedig nem a vicces, hanem a komolytalan. Nem érdemes fennakadni azon, hogy egy alkotás mennyire alantas eszközöket választ a tanulság megjelenítéséhez – ha egyszer az, amiről szól, szintén nagyon távol áll az életszentségtől.

Boldogult úrfikorom egyik komoly frusztrációja vált véglegesen múlttá, amikor úgy csukhattam be ennek a jámbor barokk vargának a könyvét, hogy még ha nem is értek mindent kristálytisztán, azért legalább azt értem, hogy mit nem értek. 

Böhmét olvasni rendkívül nehéz. Ha költészetnek tekinti az ember (lehet, hiszen gyönyörű), vagy ha eleve abból indul ki, hogy itt most egy felsőbbrendű igazságban fog részesülni, akkor boldoggá fogja tenni az olvasás. (Jó eséllyel ilyenek voltak azok a korabeli olvasók, akik körében akkora sikereket aratott, hogy még megvédelmezni is hajlandók voltak, miközben a saját egyháza kitagadta. Még mecénásokat is talált közöttük.) Én sajnos hívő emberként sem vagyok ehhez elég egzaltált, főleg, hogy nem is a saját felekezetemről van szó. Nekem Avilai Szent Teréz józansága való. Amikor látni és érteni akarom a másikat, akkor is a racionalitás működik bennem: tudni akarom, mit állítunk és miről.* Nos, most már nemcsak azt mondhatom, hogy kezdem felfogni, Böhme mit állít miről, hanem azt is saját tapasztalatból mondhatom, hogy érdemes megdolgozni érte.

Az alapgondolat rendkívül érdekes, akár meglepő is lehet. Abból indulnak ki a szerzők, hogy miközben a női személyiségmintákról és szerepekről örvendetesen sokat írnak és beszélnek az utóbbi évtizedekben, arról jóval kevesebb szó esik, hogyan épül fel és érvényesül megfelelő módon egy egészséges férfi személyiség.

Amire rögtön felkaphatja a fejét a kicsit is tájékozott olvasó, hogy „nem fordítva?” Hát férfi személyiségekkel tele a kortárs és klasszikus irodalom/filmművészet. Ahá, mondaná erre Moore és Gillette, de hány olyat tudsz mondani azok közül a személyiségek közül, aki egészséges is? Na, ugye. Sőt, teszik hozzá rögtön, nagy részük nem is férfi, azaz nem felnőtt, hanem nagyra nőtt kisfiú, vagy maximum kamasz. Példának pedig rögtön fölsorolják Indiana Jonest, Darth Vadert és Patton tábornokot. Mármint az evidens példákon (diktátorokon) kívül, persze. 

Sokan, túl sokan megírták már előttem, miért érdemes megnézni ezt az előadást; ilyenkor már nyomasztóan nehéz megpróbálni hozzátenni valamit az ajánlókhoz. Úgyhogy szubjektív benyomások következnek, némi apró spoilerektől sem mentesen. Mentségem, hogy ennek a darabnak az eseményeit tényleg össze lehet foglalni öt mondatban, és az gyakorlatilag azonos a színház honlapján szereplő ajánlóval. Annál, ami történik, sokkal-sokkal fontosabb a „hogyan”. 

Felnőttkoromban a vígjátékaiért bocsátottam meg Molnár Ferencnek A Pál utcai fiúkat, amellyel gyerekkoromban egyáltalán nem tudtam mit kezdeni.* A Molnár-vígjáték könnyedebb, mint egy Rejtő-féle világfelforgatás: nincs akkora tétje, de nem is váltja meg a világot. Csak kimondja, milyen. A nevetés nyelvén. Mert azt komolyan kell venni, ha tetszik, ha nem. Az nem csomagolás a mondanivalón... de erről már sokszor írtam, többek között itt, most nem ismétlem magam. 

Erős kis kötet, minden nemzeti irodalomnak ilyen kezdést kívánok. Azok a fajta novellák ezek, amelyek megmutatják a helyit, de mindig megtalálják benne az általános emberit is. Az ilyenekért jó világolvasást tartani. 

Dél-Szudán a Föld legfiatalabb független és elismert állama, 2011 óta létezik és tagja az ENSZ-nek. Ennyi idő alatt nyilván sok mindenre volt már idő, de önálló kultúrát építeni nem biztos. (Igaz, korábban is jó ideje autonóm terület volt már.) Egyébként is több nyelvet beszélnek az itt élő népek, az ugyanannyi gondolkodásmódot is jelent. Elég nehéz dolga van így egy világolvasónak. 

Zalka Csenge Virág nevéhez már számos mesekönyv köthető. 2019 óta minden évben legalább egy, de akár két kiadvánnyal is jelentkezik a magyar könyvpiacon, korábban pedig angol nyelven is jelentetett már meg többek között magyar népmesékből készült válogatásokat is. Kiadványaiban mindig hagyományos történeteket (népmeséket, mondákat, mítoszokat stb.) dolgoz fel magas színvonalon, miután mesemondóként sokszor, sokféle közönség előtt kipróbálta már őket. Mindig a történetek kevésbé ismert, vagy éppen a nagyközönség előtt még teljesen ismeretlen változatait használja, amelyeket ő maga kutatott fel hazai levéltárakban és nemzetközi gyűjteményekben. Ezáltal újra és újra bebizonyosodik, hogy az úgynevezett hagyomány egyáltalán nem homogén, sőt, nagyon is összetett, sokrétű jelenség.

A jelen kiadvány először is azért foglal el különleges helyet a megjelent kötetek között, mert Zalka „saját” meséit tartalmazza. Azért kell rögtön idézőjelbe is tenni a „saját”-ot, mert már a címlap „újraálmodott népmesék”-ről beszél, az előszó pedig azzal a kérdéssel kezdődik, hogy hol is van pontosan a határ a hagyományos történet és az egyéni történet között. 

Zalka Csenge legújabb mesekönyvéről írtam kritikát az Alföldnek. A teljes szöveget jogi okból nem másolhatom ide, de a link odavezet. 

Mi másért vettem meg tavaly ezt a könyvet, mint az első harmadában elmesélt apokalipszis-mítoszért. A többi része is érdekes, de mítoszmesélésben még mindig Platón a legmenőbb.* Még akkor is jól csinálja, ha rosszul csinálja. 

Tavaly szeptemberben ugyanis apokalipszistörténetekről hallgattam előadást a Trefort-kertben (itt írtam róla), és ámulva-bámulva tudtam meg, hogy a visszafelé forgó idő ötletét vagy Platón találta ki, vagy ő jegyezte le először. Mint a Hyperionban, csak itt az egész emberiségre érvényes az, hogy egyszer csak elkezd visszafelé élni, egyre fiatalodni, majd eltűnni – sőt, még az összes halott is visszatér a földből, szép sorban, amíg el nem fogynak.

Minden évben újra meg újra nekidurálom magam, hogy be tudjam fejezni a Tü/Körben trilógia második részét. 

Elég jól emlékszem a korábbi évekre. Az optimizmusra, hogy elég lesz hozzá néhány hónap, hiszen sínen vagyok, tudom, mit akarok írni, legfeljebb néhány részlet hiányzik, de azok előkerülnek majd közben. A kételkedésre, ahogy fokozatosan rájöttem, mi minden számít hiányosságnak, és mennyi mindent nem tudok még. A szégyenre, ahogy minden augusztus végén felfogtam, milyen keveset tudtam végezni, és arra az irdatlan sok mindenre, ami egyszerűen nem tudott kijönni. Meg leginkább arra a nyomasztó érzésre, hogy túlnőtt rajtam a feladat, amelyet vállaltam. Hogy hiába az én ötletem volt, az én gondolkodásmódom terméke, éppen én kevés vagyok ehhez, és bár soha hozzá se fogtam volna. 

Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nincs így, de feladni nem fogom. 

Újraolvasás vége. 

Szerintem ez a regény a magyar folk horror előfutárai közé tartozik. Továbbá ajánlom mindazoknak, akik szerint az, amit a Csapda a neten című film olyan gyomorforgató erővel jelenít meg, csak a XXI. századra jellemző. Hiszen akkoriban egészen biztosan nem fordulhatott volna elő hasonló, amikor még otthon dolgoztak a szülők, akár mind a ketten, de az anya mindenesetre. Amikor a tanyai/falusi élet lehetővé tette, hogy az ember összhangban éljen a természettel, a hagyományoknak megfelelően, amelyek között magától értetődik a családtagok harmonikus viszonya. 

Vagy nem. 

Magyar fordításban: A Dűne istencsászára. 

Számtalan nagyszerű alkotás született arról, milyen kitaszítottnak lenni; olyannak, akit bárki megvethet, akár meg is taposhat. Olyan alkotást viszont elég keveset tudok felsorolni, amelyikben fölfelé taszítódik ki a közösségből valaki. Valaki, aki mindenkinél erősebb, abszolút testi-lelki-szellemi hatalommal bír, mérhetetlenül tisztelik, halhatatlannak tekintik – és ettől még nem kevésbé kitaszított. 

Figyelmeztetés: Vigyázni fogok, hogy a sorozatnak ezt a részét el ne spoilerezzem, de azt nem garantálom, hogy aki nem olvasta a korábbi részeket, azt nem érik kellemetlen meglepetések. Különösen, ami az illusztrációkat illeti. Én szóltam.