Amikor a tizenhét éves hitetlenkedve mondja: „tanárnő, merem állítani, hogy ezek élvezik az iskolába járást”. 

Rendhagyó poszt következik. 

Iskolai Erasmus-projektet zártunk Észak-Litvániában, Šiauliai városában. Kísérőként vettem részt a lezárásban. Benyomásokat rögzítek, fényképeket osztok meg. Kirándulásnak és tapasztalatszerzésnek egyaránt tökéletesnek bizonyult az utazás. Leszámítva, hogy gyakorlatilag egy hétig nem aludtam a fehér szalagfüggönyök miatt. Mondom, fehér (!) szalagfüggöny a szálloda ablakán, egy olyan országban, ahol ugyan nincs éjféli nap, de azért nyáron tizennyolc óra hosszat van világos. 

A középiskolai Erasmusról röviden ennyit: A program célja a nemzetközi iskolai csereprogramokkal elsősorban az, hogy a különböző uniós országok pedagógusai belelássanak egymás oktatási rendszerébe, és jó gyakorlatokat vegyenek át egymástól, illetve a diákok is megtapasztalhassanak más kultúrákat. Az összekötött iskolák lehetnek különböző jellegűek, csak arra szoktak ügyelni, hogy a részt vevő tanulók hasonló korosztályhoz tartozzanak. Ez a gyakorlatban most úgy valósult meg, hogy egy litván általános iskola nyolcadik osztályát kapcsolták bele a programba, más országokból pedig (többek között tőlünk) a középiskola alsóbb osztályaiból érkeztek diákok. 

A Baltikumhoz fűződő viszonyomról még rövidebben annyit, hogy szerelmes vagyok az irodalmukba. A világolvasós kihíváson belül több kisebb kihíváson is részt vettem, a balti országokból tíznél több könyvet olvastam, szinte mind telitalálat volt. Litvánia írói közül vitán felül Kondrotas vitte el a pálmát, Észtországból a Nobelre jelölt Kross (szerintem meg kellett volna kapnia), az egész kihívás legjobbjának pedig a lett Ezera lélektani regénye bizonyult. Ezek alapján sejtettem, mit várhatok az utazástól: otthonosságot. Olyan tájakat, városokat, embereket, amelyek/akik mintha a saját környezetemből valók lennének. 

Arra azért nem készített fel semmi, hogy konkrétan olyan érzésem lesz a buszon ülve, mintha a törökszentmiklósi bekötőutat látnám. (Elnézést a gyarló képminőségért, mozgó járműről fotóztam.)

Litvánia túlnyomó része síkság, magamfajta alföldi gyereknek tehát fokozottan ismerős. Sajnos a talaj nem éppen termékeny, ezért leginkább erdők és legelők borítják, kisebb darabjai művelhetők. Ahol a felszínre bukkan a homok, ott olyan különlegességeket produkál, mint például a „halott dűnék” (a Világörökség része, nemzeti park, nagyon vigyáznak rájuk), ahol kiváló folk horrort lehetne forgatni, és ha rajtam múlik, fognak is (környezettudatosan vigyázva a dűnékre).

Többek között ide vittek el minket kirándulni, amikor éppen nem Šiauliai iskoláját tanulmányoztuk. Ezeregyszáz évvel ezelőtt homokvihar tombolt a lagúna partján, betemetve kis viking falvakat, aztán ott maradt a homok, és most úgy fest, mint egy Yorkshire-rel beoltott, hideg Szahara. Megy az ember a lécekkel kijelölt útvonalon, aztán hol virágzó mohát lát óriási foltokban, hol gyér füvet, hol zuzmót, hol sívó homokot, közben gomolyognak a fellegek és fú a hideg balti szél – a tetején pedig szembe csapja a víztükör látványa, pár száz méter magasból. Ja, említettem már, hogy a dűnék állandóan mozognak is? 

A definíció szerinti fenséges táj. Láttam, hogy az egyik dűne oldalában egy cserje is megkapaszkodott, az éppen akkor bontogatta a fehér virágait, az egyik ágára pedig kifújt tojást kötöttek szalaggal. Stop: természetkultusz halvány nyoma, ritka nyomasztó és felszabadító tájban. Az író már dolgozik is. (Szegény óvodás csoport, amelyik felrakta oda a tojást szíve ártatlanságában, nem is sejti, mit indított el.) Jelenleg helyi kísértethistóriákat keresek, kevés sikerrel, de nem adom fel. 

Egyébként az egész országban viszonylag alacsony az autós forgalom, és nagyon tiszta a levegő: én még egy helyen ennyi zuzmót nem láttam. Parkoló mellett álló fákon is. Ami a többit illeti: szabályosan közlekednek, zebrán szépen átengedik a gyalogost. Viszonylag nagy (kétharmad Magyarországnyi) területen viszonylag kevés (hárommillió) ember él, már csak ezért is rengeteg az erdőség, a tó, a legelő – magamfajta gyalogtúrázónak igen vonzó környék. Bár állítólag szeretik szabadon hagyni a pásztorkutyákat, ennek annyira nem örül a gyalogos. 

Nagyobb városokban gyakoriak a szovjet időkből itt maradt panelházak. Na, azok azóta következetesen porladnak széjjel, durvább esetekben hálót kötnek az erkélyek aljára, hogy a járókelők fejére ne potyogjon a vakolat. De azért lakni laknak bennük továbbra is, ha felújításra szorulnak, akkor is. Jobban jár, aki a hagyományos tarkabarka faházakat választja, persze rendesen felújítva. Egyébként láttuk, hogyan készülnek újonnan: téglából van a faluk, faburkolattal. Külön tetszik, hogy aki nem faburkolattal építkezik, de tartani akarja magát a hagyományhoz, az olyan színösszeállítást alkalmaz festéskor, amilyet a dédszülei. 

Aztán persze van, amit a turisták kedvéért csak úgy meghagynak: 

Régi polgárházakat és más klasszikus kőépületeket csak a fővárosban, Vilniusban láttunk, no meg ott, ahol megmaradtak a nagy vidéki nemesi kastélyok. Ezeket azonban annak idején nem litvánok számára építették. Érdekes, hogy most milyen jóban vannak a lengyelekkel, és milyen kegyelettel őrzik az emléküket – holott a történelmük során azért nem mindig szerették ők egymást. A jellemző felállás a lengyel és/vagy német nemes mellett a litván paraszt vala (vagy még paraszt sem, csak kóborló). Még többé-kevésbé erőszakos lengyelesítés is előfordult, ahogy Vincas Mykolaitis-Putinas részletes alapossággal leírja a realizmus eszközeivel. Adam Mickiewicz verses regényében pedig konkrétan láthatatlanok, semennyire nem számítanak, csak háttérnek jók a lengyelek csatározásaihoz. Gyakoriak voltak ezen a tájon (is) a hódítók, akik nehezen bírtak a helybeliekkel. Nem csoda: Kondrotastól korábban is tudtam, de a vendéglátóinktól is legalább háromszor meghallgattam, hogy a litvánok tértek utolsóként keresztény hitre az európai népek közül. 

De azért ott virít Mickiewicz emléktáblája Vilniusban, kétnyelvű felirattal, ahol annak a helye van. A Tyszkiewicz grófok rezidenciáját pedig gyönyörűen kitatarozva őrzik – múzeumnak. A régi bútorokon kívül rengeteg borostyánból készült műtárgyat és egyéb érdekességet állítottak ki benne. A borostyánt iszonyat mennyiségben dobálja ki a Balti-tenger, ezért is nevezik „balti arany”-nak. 

A lettekkel és az észtekkel ellentétben, akik elsősorban az evangélikus vallást követik, a litvánok többsége római katolikus. Nemzeti zarándokhelyük a Keresztek hegye, ahol órákig el lehet bóklászni. Hallottam róla korábban, de nem gondoltam volna, hogy ekkora. Több mint százötven éve, egy tragikus történelmi eseményt követően hordják oda mindenfelől a kereszteket, külföldről is. Óriási gerendákból összerótt monstrumoktól kezdve láncon csüngő apróságokon keresztül egészen az alább látható, járműdarabokból készült különlegességig mindent lehet ezek között találni. A légcsavar, gondolom, a sugarakat akarná helyettesíteni, amelyek a hagyományos litván kereszt közepén láthatók. Ők is összekapcsolták a keresztény jelképet a saját ősi pogány szimbólumaikkal, jelen esetben a nappal. Az út menti feszületek is rendszerint sugarasak. 

Aztán arról, hogy hogyan élnek, annyit érdemes még megemlíteni, hogy a bolti árak vagy megfelelnek a mi árainknak, vagy alacsonyabbak. (Fekete kenyér nélkül haza ne gyere. Nagyon finom. Főleg a gyümölcsös változat. De a fűszeres sem utolsó. Magában is eszik.) Megjegyzem, a szemetet nem mindig szedik össze rendesen. 

Nem feledkeztem meg közben az iskoláról, sőt. Nem bevezetésnek szántam a fentieket, de az is hozzátartozott az úthoz, hogy magába a kultúrába beletekintsünk egy kicsit. Az iskola mindig leképez valamit a társadalomból; akik ott felnőnek, a következő generáció társadalmát fogják alkotni. Az a Litvánia, amelyet örökségbe kapnak, meglehetős rokonszenves, ők pedig bizonyára méltók lesznek erre az örökségre. Šiauliai egyik általános iskolájában jártunk; erről hangzott el a bejegyzés első mondata. Az első benyomásunk az volt, hogy ezek a tizennégy évesek, akikkel találkoztunk, megjelenésüket és viselkedésüket tekintve körülbelül olyan érettek, mint a mi tizenhat éveseink. Magabiztosak, de nem pimaszok; látszik, hogy tisztában vannak a saját értékükkel, ugyanakkor tudják és akarják fejleszteni saját magukat; egyszóval életrevalóak. És igen: a kollégák szerint is, a diákjaink szerint is örömmel végzik a feladataikat, mert mindennek értelmét látják. 

Persze nyilván azok a diákok kerültek bele a csereprogramba, akik képesek önállóan boldogulni. Az is biztos, hogy ehhez a viselkedéshez nemcsak oktatás kell, hanem otthoni nevelés is. De nagy szerepe van benne annak az iskolának is, ahol a gyerekeknek legfeljebb (!) hat órájuk van egy nap, és annak nagy része gyakorlati oktatás, beleértve a testnevelést, rajzot, nép- és modern táncot és éneket, főzést, varrást, fűrészelést, sőt még szövést is. Mindegyiket minden gyereknek meg kell tanulnia, nemcsak azért, hogy felnőttként bármikor be tudjon verni egy szöget, vagy fel tudjon varrni egy gombot, hanem azért is, mert ebben a korban alakulnak ki olyan finom motorikus mozgások, amelyekre akkor is szüksége lesz, ha soha nem vesz többet fonalat a kezébe. Mindenhez bőven van felszerelés, akár állami, akár alapítványi, akár pályázati pénzből. 

Az iskolaépület tágas, napos (egyik végéből a másikba eljutni, majd vissza az egyikbe felér egy tornaórával, a lépésszámlálóm simán kiadta a napi minimumomat), a folyosón is van elég hely. A tantermekben ritkák a mi fogalmaink szerint „szabályosan” álló padok, inkább asztalokat ülnek körül, vagy olyan székeken ülnek, amiknek a karfájáról felhajtható egy kis írófelület. 

Természetesen elméleti oktatásban is részesülnek. Láttunk többek között történelem szaktantermet is, idegen nyelvet tanulni is kötelező, de a gyakorlati oktatás jóval több néhány óránál. A nemzeti identitás – az egyszerűen csak létezik és kész. Bármikor előfordulhat, hogy a néptáncosok nemzetiszínű szalagot kötnek a fejrevalójukra, és ez pusztán a litvánságukat jelenti, semmi mást. Ahogyan a felnőttek is felállíthatnak a saját udvarukon egy-egy zászlórudat, és időnként felvonhatják rá a litván zászlót „csak úgy”, politikai hovatartozástól függetlenül. Ha pedig már identitásról beszélünk: szép a litván nyelv is, csak jó nehéz. Szerkezetében a latinra emlékeztet, bár nem újlatin nyelv, csak távoli rokon. 

Ja, a pedagógusok nagyjából kétszer annyit keresnek, mint mi. Sok (túl sok) órájuk van, de a motiváció nagyobb, a stresszfaktor jóval kisebb lehet, mert láthatóan bírják. Az ingyen túlóra fogalma ismeretlen. Még így is éppen elég a probléma az iskolarendszerükben, mert ezt a munkát még ennyi pénzért is kevesen vállalják, nehéz tehát utánpótláshoz jutni. Egyébként amíg ott jártunk, a szomszédos Lettországban sikeres pedagógussztrájk zajlott. Erről itt lehet olvasni, sajnos csak angolul tudóknak. 

Ami talán a legjobban tetszett a balti államokban, az az a képesség, hogy együtt tudnak dolgozni a szomszéddal. Például önálló áruházláncot működtetni, amely litván tulajdonban van, de mindhárom államban munkahelyeket teremt, és elég szép választékban megtalálható termékekkel látja el az embereket. (Fura volt látni, hogy minden termékre minden rá van írva litvánul, lettül és észtül – angolul viszont egyáltalán nem feltétlenül. Ugyanígy megvan a saját légitársaságuk. 

Egyet sajnálok, de nagyon: hogy alig találtam angolra fordított litván irodalmat, még a speciális könyvesboltokban sem. Folklórt meg éppen semmit, pedig azt kerestem volna igazán. Legfeljebb antikvár példányok vannak forgalomban, ha néha-néha valaki túl akar adni valamelyiken. Egy tündérmeséket tartalmazó könyvet vettem, mágikus-félelmetes-gyönyörű illusztrációkkal, majd ha elolvastam, referálok. Pedig a kultúra olcsó: egy kis puhatáblás regény három euró. 

Ezt a képet meg csak úgy itt hagyom. Street art Vilniusban. Tove Jansson ugyan finnországi svéd volt, de nincs az olyan messze oda. 

Igen, tudom, ezt az épületet is renoválni kéne. 

Köszönöm az élményt.