Folytatni fogom a sorozatot, mert az első kötet mutatja, milyen jó író volt Leblanc, és ennek a kötetnek (Arsène Lupin contre Herlock Sholmès) a novellái is ötletesek, de semmi több. Az egész meg nem közelíti az első kötet színvonalát. Nyelvgyakorláson kívül kb. semmire nem jó, ráadásul arra is csak felerészt, mert hangoskönyvként sem érvényesül. 

Ami az ötleteket illeti, tényleg rendben volnának. Az első kötet novellái többféle nézőpontot is felvillantottak; néha a jó barát, néha az áldozat, néha a becsapott rendőr szemszögéből láttuk a mestertolvajt, néha még a sajátjából is. A második kötetben Leblanc kipróbálta a klasszikus krimik felállását: megtörténik a bűntény, belép a detektív, és nyomozni kezd. Ráadásul mindjárt a legnagyobb detektívet idézi meg a névbetűi felcserélésével, így lőn Herlock Sholmès.* Csak annyi a probléma, hogy mivel Leblanc előzőleg megteremtett egy olyan bűnözőfigurát, aki gyakorlatilag szuperhősként működik, az olvasó 1. már nem tud ugyanúgy azonosulni a detektívvel, 2. többnyire a tolvajnak szurkol, és 3. (a legfontosabb) tudja, hogy a végén úgyis Arsène ​Lupin nyer. Így nem sok tétje van a mesének. 

Az teljesen rendben van, hogy a szuperhősnek kell egy vele egyenrangú ellenfél. Az is rendben van, hogy mindvégig hangsúlyos a két ellenfél közötti kölcsönös tisztelet. De attól, hogy állandóan beszélnek róla, hogy Lupin csakis Holmèstől fél, utóbbi nem lesz se rátermettebb, se ijesztőbb. Valóban sikerül lelepleznie Lupin trükkjeit, és egyszer-kétszer át is ejti, de egyik hibát követi el a másik után. Túlságosan bízik magában, soha nem kételkedik, és minden győzelmének olyan látványosan örül, hogy már abból látszik, mekkorát fog esni. Az pedig, ahogyan a barátjával, Wilsonnal bánik, kritikán aluli, tényleg mintha a kutyája volna. Igaz, hogy az utóbbival az elbeszélő sem bánik sokkal jobban. Mind közül pedig a felolvasó intézi el szegény Wilsont a leginkább. Nem tudom, honnan jutott eszébe ez a sírós-nyafogós hang, de enyhén szólva rossz ötlet volt. 

Hogy az egész meg van fejelve egy nemzeti becsületből fakadó konfliktussal, amelyben a francia győz az angol fölött, háhá – az lehet, hogy száz éve eladhatóbbá tette a szöveget, legalábbis a hazájában, de ma szerintem már ott is csak a nagyon elfogult lelkeket szórakoztatja. Verne Kétévi vakációjában még elmegy, de ezekben a novellákban nem gyerekekről van szó. 

Ami értékelhető: Ebben a kötetben esik szó Arsène Lupin átváltozó készségéről, ami az ügyességén és fürgeségén kívül még szuperhőssé teszi. Hermészi alak ismét, a szó minden értelmében. Az egymásba nyíló terek, fura helyeken végződő folyosók, tisztes polgárok tudtukon kívül titkos járatokkal és bűnözők menekülési útvonalaival összefüggő lakásai szintén tetszetősek. Szép az is, hogy látjuk Lupin csapatát: csupa olyan embert, akik vakon megbíznak benne, és szeretetből segítenek vagy éppen engedelmeskednek neki. Ja, és van két hulla, amiből arra lehet következtetni, hogy Lupin ezúttal gyilkolt is – és hát kitalálhatóan NEM. Itt minden könnyed, kedves és vidám, nem történik semmi visszavonhatatlan, vagy ha mégis, arról nem Lupin tehet.

* Az első kötetben is felbukkan, csak ott még viszonylag normális. Egyébként nem azonos Conan Doyle detektívjével még a leblanc-i világban sem. Külön személyként említik őket. 

Pontszám: 10/6