Tél van, köd van, átázva minden, hetek óta nem láttuk a napot. Olvassunk tehát rémtörténetet! Ha az ember már nyomasztja magát, akkor nyomassza rendesen, ugye.

Ilyenkor jönnek le a polcról az ilyen klasszikusok, amennyiben az ember a sok romantikus borító és filmváltozat után még elhiszi, hogy ez tényleg gótikus regény* – a maga módján eléggé szókimondó, még a szexualitást illetően is –, és ettől nem lesz se kevésbé szép, se kevésbé felemelő. Most, amikor már sokkal jobban meg tudom fogalmazni, mit gondolok róla, mint korábban bármikor, még jobban tisztelem a főszereplőt, és még jobban becsülöm az alkotót, aki így végig tudta vinni egy ember felnőtté érését, független létért való küzdelmét. Hálás vagyok, hogy az én felnőtté válásomnak is része volt ez a szöveg, íróként (is) nagyon sokat köszönhetek – hogy Charlotte Brontën kívül ki(k)nek, arról lentebb. Az így is látszik, hogy a '95-ben kapott könyvem borítója mennyire viharvert már. Ez volt az első regény, amelyet teljes egészében angolul olvastam el.

Amilyen könnyen tudok egy-egy versszövegről értelmes dolgokat mondani, olyan keserves a dolgom, ha egy egész verseskötetet kell értékelni. Veréb Árnika első kötetéről pedig különösen nehéz. Gondolkodás nélkül tíz pontot adtam rá, de most borzasztó bajos megmagyarázni, hogy miért. 

Főleg a hangulatukkal fognak meg. Ráadásul nagyon erősen együtt hat vers és kép – a rajzolót, Veréb Csillát, aki a költő testvére, igazából szerzőtársként kell említenem –, és néha a rajz fogott meg jobban, néha a vers, viszont képről még nehezebben írok, hozzáértés hiánya okán. Csak azt tudom biztosan, hogy ezek a rajzok látványosan nem illusztrációk, hanem önálló életet élnek: hol segítik a versek értelmezését, hol ellentmondanak a versnek, alulmaradnak vagy túlsúlyba kerülnek, ilyet pedig életemben még csak egyszer láttam. 

Hallottatok már mesebeli kedves mostoháról? Váltott gyereket sajáttal együtt nevelő házaspárról? Hát a hősről, aki kőből született? Vagy arról a másik hősről, akinek két anyja volt? 

Ha Zalka Csengének azt mondod, hogy keressen olyan népmesét, amelyikben van éneklő csiga, hős denevér vagy lelőtt csillag, akkor Zalka Csenge megy és talál. Vagy mennie se kell, mert rögtön eszébe jut egy. Hát akkor hogyne találna népmesét örökbe fogadásról, bántalmazó kapcsolatból kilépő egyedülálló szülőről, nagymama által nevelt unokáról, családon belül erőszak elől baráti közösségbe menekülő lányról, egymást támogató testvérekről, gyermeket nem vállaló, ellenben a rájuk bízott közösséget hatékonyan védelmező házaspárról, vagy éppen együttműködni hajlandó és képes mozaikcsaládról? Bele is teszi mindet a jelen kötetbe, természetesen gyerekek számára feldolgozható módon.* Meg még az éneklő csigát, a hős denevért és a lelőtt csillagot. Amelyik egyébként – mindenkit megnyugtatok – élettelen holmi, fűtésre kell, hogy meg ne fagyjanak az emberek.

Újraolvasás vége. Azt hiszem, a harmadik lehet. Nem az utolsó.

Arról szól, hogy diktátor lehet a tehetséges ember néhány év tanulás után is, de az életképes demokráciához több idő, ismeret és tapasztalat kell. Meg arról, hogy az utóbbi államforma marha nehéz ugyan, és nem túl látványos vagy élvezetes, viszont lehetővé teszi, hogy nemcsak ma, hanem holnap is legyen hol lakni és mit enni. Meg arról is szól, hogy a gyerekek kénytelenek maguk intézni a felnőtté válást, mivel a felnőttek nem értenek hozzá.

Félreértés ne essék: ezt nem én mondom. Nekem fogalmam sincs, így van-e. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem igaz. Én azt mondom, hogy erről szól a könyv. És mindenkitől elnézést kérek, aki nem olvasta, de most kivételesen erre nem leszek tekintettel, és a következőkben irtó sokat fogok spoilerezni. Én szóltam előre. 

A magyar fordítás címe: Gyér világ.* Alcíme az lehetne, hogy „Mire gondolt a költő?”

Sokak iskolai éveinek utált kérdése ez. Az én tanulmányaim során ebben a durva formájában már nem jelentkezett, akkor már sokkal finomabb megfogalmazásban került bele a tananyagba: a költeményt az érzelem megéltsége teszi hitelessé. Na, engem itt veszítettek el. Nem az ilyen mondatokért lettem magyar szakos, hanem ezek ellenére. És megesküdtem, hogy tőlem aztán ilyeneket nem fognak hallani a diákjaim.

Nobel-díjas író évekig érlelt, éppen hogy befejezett, posztumusz megjelent műve. Régóta kerülgetem már. Még világolvasásom kezdetekor találtam rá a szerzőre, sikerült is gyorsan kifogni az ő méltán elismert monumentális történelmi regényét, új és díjnyertes fordításban. (Itt írtam róla.) Azt már akkor kiderítettem, hogy egyetlen olyan műve létezik, amelyet nem a háború előtt fordítottak magyarra, tehát normális, eredeti norvégból készült fordítása van, az pedig egy életrajz. Egy olyan nő életéről, akinek a jelleme, társadalmi szerepe, élete szintén nagyon érdekelt, amióta egy rövid esszét olvastam róla Undset egyik idősebb kortársának, Szikrának (gróf Teleki Sándorné Kende Júliának) a tollából. (Az általa szerkesztett kötetről pedig itt találtok információt.)

Fantasztikus nő volt. Misztikus és diplomata, közvetítő nemcsak evilág és túlvilág között, hanem földi politikai hatalmak között is. A tekintélyét az előbbiből nyerte, és hagyták kibontakozni az utóbbiban. Nemhogy hagyták: küldték. Szikra esszéje ezt emeli ki: ez a XIV. századi nő nem megszerezte a politikai befolyását. Adták neki a kor döntéshozói, mert őt tartották a feladatra legalkalmasabbnak, és meg is felelt az elvárásoknak. 

Kortársai nagyon nagy tehetségű novellaírónak tartották. Összesen tíz éve volt rá, hogy megírja az életművét, amelynek nagy részét ez a MEK-en ingyenesen olvasható kötet tartalmazza. Ugyanezek az írások még egyszer megjelentek – további hat elbeszéléssel együtt – a hatvanas években, aztán egyszer a publicisztikáit is kiadták velük együtt, aztán 2010-ig többet nem foglalkozott vele senki. Sem a festményeivel – festő is volt, annak indult –; néhány hónapja rendeztek belőlük kiállítást, egy darabig még megtekinthető, ha a járvány engedi, kár, hogy messze van.

Mivel Kaffka Margit követőjének tartották, Kaffka novellái pedig bejöttek nekem, én igenis akartam foglalkozni vele. Most pedig őszintén meg vagyok lepve, hogy én miért nem hallottam erről a nőről egyetemista koromban. Tényleg tud úgy, mint a Kaffka Margit. Meg még jobban is. 

Ecuador irodalma: megvan. 

A cím félrement. Aki menekül, az pánikban van, kiszolgáltatott, bármikor a teljes káoszba hullhat. Ez a falu pedig – ez bátor, erős, és képes önálló, emberséges törvényt alkotni. Ez nem menekül. Hanem, ahogy a spanyol cím mondja, biblikus szóhasználattal: „kivonul”, mint Mózes népe Egyiptomból. 

Tartottam tőle egy kicsit, mégiscsak '61-ben jelent meg, azt gondoltam, lesz egy kis propagandaíze. Nem lett. Azért elég világos, hogy milyen okkal és céllal fordították le annak idején: a falu sorsának rosszra fordulását, eredendő bűnét ugyanis a magántulajdon megjelenése jelzi. (Nem mintha addig tényleg minden közös és/vagy tökéletes lenne – de a föld és a munka az. Onnantól, hogy valaki a birtokot kisajátítja, teret nyer a kapzsiság, romlani kezd a helyzet.) A regény végkifejlete és a szereplőknek a hatalomhoz való viszonya azonban gyönyörűen helyreüti az egyensúlyt. Egyúttal pedig kritikáját is nyújtja annak a hatalomnak, amely lefordíttatta a könyvet magyarra. Erre a hatásra tuti nem számítottak.

A fülszövegíró elmegy a fenébe. Nem volt ez rossz egyáltalán, csak én nem ezt a lovat akartam. 

Ötszázhetven apró betűs oldal kétszáz évvel ezelőttről. Ma tagolatlan történetfolyam, akkoriban úgy jelent meg, ahogy készült, folytatásonként. Így nézett ki a kor szappanoperája. Ekkora helyen aztán ki lehetett bontakozni minden irányban. Jut tér mindennek, amit Balzacban szeretek: a humornak, az ironikusan távolságtartó társadalomleírásoknak, meg annak, ahogy (főleg mellék)szereplőket teremt. Ebből a regényből sem csak az derül ki, hogy milyen karriert futhat be egy fiatalember, ha gyönyörű, fantasztikusan tehetséges, és még fantasztikusabban hülye (pontosabban hiszékeny és befolyásolható). Hanem rengeteg minden a korabeli francia társadalomról, szokás szerint bárótól az ócskásig, és olyanokat odamondogat az újságírás és a könyvkiadás működéséről, hogy évtizedekre érvényben marad.* Hogy mit jelent bértollnoknak lenni, a megélhetés és a karrier kedvéért óránként véleményt váltani, a nyilvánosság erejével a mennybe emelni vagy a sárba rántani valakit (tekintet nélkül a valódi teljesítményére), és igény szerint elárulni azt, akinek tegnap még a nyakába kellett borulni... hú, ez nagyon ott van. És mindennek a közepébe odadobva egy szerencsétlen zseni, aki mindenhez is ért, de tényleg, csak arra nem jön rá nyolcvan pofon után se, hogy aki dicséri, az nem biztos, hogy jót akar neki.

Az első magyar roma klasszikus, 1975-ből. Irodalmi szociográfia, félig-meddig önéletrajzi regény, egyébként meg úgy van megírva, hogy majdnem fenn maradtam miatta a vonaton. Szerepel a „303 magyar regény, amelyet el kell olvasnod, mielőtt meghalsz” listán. Ottan is van a helye. 

Lakatos Menyhértnek csak a meséit olvastam eddig. Ez a műve már régen tervben van, az első kiadását vettem meg annak idején egy kiárusításon, olvasatlan példányban. Azóta készülök rá. Az általam ismert szociográfiák között nagyjából félúton található: nyomasztóbb, mint a Puszták népe, de annyira nem kilátástalan, mint a Nincstelenek (amelyről itt írtam). Csak majdnem.