Amikor a nagy bűvész, Rodolfó elárulta egynémely trükkjének titkát, megkérdezték tőle, nem tart-e attól, hogy ha így leleplezi magát, csökkenni fog a közönsége. Azt válaszolta, hogy „Mindenki tudja hogyan kell szaxofonozni: fönt fújják, lent nyomják. Mégsem tud mindenki szaxofonozni.” 

Takács Bogi fantasy- és sci-fi-novelláinak olvasása közben elég gyakran jutott eszembe ez a mondat. Egyrészt azért, mert a szerző a sci-fik végén mindenütt gondosan feltüntette azt a tudományos felfedezést vagy hipotézist, amelyikre a szöveget alapozta – mutatjuk, hogy honnan jöttünk, hiszen onnan jöhet még más is. Másrészt azért, mert – akár sci-firől, akár fantasyről volt szó – legkésőbb a második-harmadik oldalon mindig átláttam azt is, hogy honnan jött az alapötlet másik fele: milyen társadalmi, lélektani, biológiai (egyszóval: evilági) jelenségnek a modelljét látjuk egy-két emberi kapcsolatban megragadva. 

Láttam, hogy csinálja. Minden trükk novella alapötlete annyira egyszerű és magától értetődő.

De a nyavalya törje ki, a büdös életben nem tudnám utánacsinálni. 

Huszonhárom novella: huszonhárom variáció a határáthágásra. Itt a feje tetejére áll, vagy éppen egészen megszűnik az az elv, hogy a zárt tér és a zárt rendszer a megbízható és védett működés záloga. Takács Bogi olyan lehetséges világokat teremt, ahol pont az képes fenntartani az életet, ami nyitott, ami változóban van, ami nem illik a rendszerbe. És működik. 

Kivéve, ha hatalmi szóval, „felülről” akarják bevezetni. Ez a fajta nyitottság kizárja a kényszert és az erőszakot. 

Akkor mi tartozik bele? Először is a tenger mint közeg, amelyben több novella cselekménye is játszódik. (Erre utal a borító is.) A víz mint archetípus, amely mindenen átszivárog, szétbont és összeköt. Aztán intelligens lények, amelyek kollektív tudat segítségével kommunikálnak. Éber álomban gyakorolt ön-átváltoztatás, amely megszabadíthat a társadalmi elnyomástól. Önként vállalt testi fájdalom, amely mozgási energiává alakítható, gépezetnek átadható. A testből kiáradó mágia, amely megtartja a várost védő gátakat. Lény, amely számtalan testben élhet egyidejűleg. Nem nélküli ember, aki a saját testében képződött gyógyhatású anyagokkal kezeli annak a betegségét, akit szeret. Ökoszisztéma, amely csak akkor segít megtartani a kívülről jött emberi közösséget, ha az emberek is befogadják a számukra idegent, a bolygóhoz tartozót. Az a magától értetődő könnyedség, amellyel a novellák szereplői olyan társadalmi szerepeket is betölthetnek, amelyeket a közösség számára megszokott hagyományok alapján nem asszociálnánk velük automatikusan. Vagy éppen ellenkezőleg: olyan kapcsolat földi ember és mitikus lény között, amelyet a hagyomány szerves részeként létező beavatási rítusok tesznek lehetővé, sőt elkerülhetetlenné. 

Az külön tetszett, hogy hány történet zárul megnyugtató befejezéssel. Mihelyt nem démonizáljuk a(z át)változást, mindjárt kiderül róla, hogy a megmenekülés eszköze is lehet. Aztán időnként vág az olvasó egy fintort, ha kiderül, hogy a nyitottságában is szépen elműködő rendszert ki képes mégis megzavarni. Hát a politikus. Én kérek elnézést. 

Mivel a szerző az Egyesült Államokban él (külön tetszik, hogy rövid önéletrajzában nem a városokat nevezi meg, hanem az őslakos népeket, amelyeknek egykori területén lakik), és a novellák is ott jelentek meg, a kötet angol nyelvű. Tudtommal három közülük megjelent magyar nyelven is, antológiákban; abban egyelőre csak reménykedem, hogy még az egész kötetet is lefordíthatják egyszer, és ajánlhatom angolul nem tudó ismerőseimnek.* Azt viszont mindenképpen ki kell emelnem, hogy elég gyakran előfordulnak a szövegekben elszórva magyar szavak, mindenféle magyarázat nélkül. (Azért a kontextusból többnyire kiderül, mit jelentenek.) Érdekes lehet olyan embernek olvasni, aki egy kukkot se tud magyarul. Számomra ezek a szavak azt tették lehetővé, hogy még közelebb jöjjenek hozzám a novellák – neki talán megfejtendő titkot és izgalmat jelentenek, szóval nem feltétlenül az én élményem a teljesebb. Valamint olvastam a Zohárt, és vannak fogalmaim a zsidó misztikáról, ezért azt sem tudom megmondani, hogyan értelmezné a novellákat valaki, aki ezeket nem ismeri. A kontextus mindenképpen segít nekik is, de a rejtélyességet ebből a szempontból is tovább erősíti a szóhasználat.

Hogy énrám milyen személyes hatással voltak a szövegek (eltekintve a fent említett irigységtől), azt röviden úgy foglalhatom össze, hogy nagyjából a kötet harmadától kezdve már tudtam: ha leszakad a könyvespolcom, akkor is minél hamarabb be kell szereznem a Weöres Sándor összes verseit, és szépen végighaladni rajta a jövő évben, ki nem hagyva egyet sem. Az tud még ilyen harmonikusan alakváltó-fluid lenni. 

* Frissítés: Most kaptam a fülest, hogy a GABO egy kötetnyi novella kiadására készül. Úgy legyen!

Pontszám: 10/10