Ez biza kegyetlen jó western vagy westernparódia, vagy mind a kettő, vagy mi a franc ez. Valamiért kimaradt az életemből, úgyhogy tetemes késéssel láttam, de ennek nem árt az idő.
Sergio Leone ötletéből készült a film. Ha az is az ő ötlete volt, hogy pont ezt a két színészt pont így állítsák párba főszereplőknek, akkor posztumusz a nyakába borulok. Henry „Beauregard” Fonda és Terence „Senki” Hill, a komoly öreg és a komolytalan ifjú egyszerűen tökéletes pár. Nemcsak azért, mert a filmbeli szerepük szerint egymást kizáró, ám ki is egészítő ellentétek, hanem azért is, mert a film képi világa, zenéje, és persze a cselekménye is folyamatosan idéz más westerneket – Fonda megjelenésekor véresen komolyakat, Hill megjelenésekor vidám-parodisztikusakat. Vagyis pontosan olyanokat, amilyenekben külön-külön játszottak.
Ezért mondom, hogy egyszerre lehet komolyan és komolytalanul venni. A történet abszolút a komoly westernek cselekményelemeiből építkezik, a szereplők többsége is onnan való. A húgom szerint a Volt egyszer egy Vadnyugatra utal a film a legerősebben; tény, hogy a kezdő képsorok hangulata, egyre mélyülő feszültsége, apa-gyerek párosa, de még a helyszíne is emlékeztet a korábbi filmre. Csak ebben most Henry Fonda nem a főgonoszt, hanem a jót játssza. Vagy nem. Ő a megkeseredett, magányos öreg harcos, aki nem szeretné megvárni, hogy jöjjön valaki, aki gyorsabb nála, inkább nyugdíjba megy. Ám egy ismeretlen ifjonc, aki „Senki” néven mutatkozik be, nem hagyja. Se nyugdíjba menni, se úgy általában békében. A legképtelenebb helyeken és helyzetekben bukkan fel, és kezdettől fogva egyértelművé teszi, hogy egy nagy, egy fantasztikus, egy irreálisan csodálatos végső hőstettet vár a másiktól.
A film attól (majdnem) tökéletes, hogy annyira szépen játszatja egymásba a két szereplő világát.
Minden racionális és minden földhözragadt, poros, piszkos, ócska, lehangoló, nyomasztó, fojtogató. Tyúkok rohangálnak, vibrál a levegőben az egészségtelen forróság, és szinte érezni lehet a veríték meg az ürülék szagát. Szóval éppen olyan, mint egy jó spagettiwesternben.
Ugyanakkor minden egy pillanat alatt irracionálissá válhat: a házak lécszerkezete bizonyos szögből felvéve labirintusszerű, a fegyverek vagy a vonat füstje elmossa a körvonalakat, a visszaverődő fény elvakítja a szemet, és a néző rendszeresen lát a szereplők szemével „tükör által homályosan”. Számát se tudom, hányszor tükröződik a filmben akár ember, akár fény, és ez hányszor zavarja meg vagy éppen segíti a szereplők cselekedeteit. A látványtól haladunk a látomásig, a hétköznapitól egészen a szürreálisig lövöldözés a cirkuszi kocsi belsejében, megsokszorozott alakok között – persze nem talál el senki senkit, és időnként szó szerint színházzá válik az egész világ, de jó nagy közönséggel ám.
Beauregard a rideg földi világban van otthon, meg is látszik a viselkedésén, hiszen ő maga távolról sem mentes a gyarlóságoktól, sőt bűnöktől. „Senki” viszont nevéhez illően egészen más világot képvisel: ahol ő megjelenik, ott minden játékos lesz és könnyed. Ott a dolgok aránytalanul felnagyítódnak vagy lekicsinyítődnek, ezért komikussá válnak. (Tegye fel a kezét, aki nem röhögte el magát a Vad Bandának legalább a második felbukkanásakor. A harmadiknál már tuti mindenkinek nevetőgörcse volt.) Ő hol sokszorta gyorsabb a reálisnál, hol meditációszerűen lassú; ő hozza be újra meg újra a filmvilágba a tükröket; az ő jelenlétében még a valószínűtlen is lehetségessé, sőt bizonyossá válik. Azért is néz ki úgy a filmplakáton, mintha szárnya volna, pedig az csak a nyereg. Van is olyan értelmezése a filmnek (húgom ezzel ért egyet), hogy „Senki” szó szerint senki, nem is létezik, látomás, vagyis Beauregard „másik én”-je, aki nem hagyja nyugodni. Szerintem megenged a film ilyen értelmezést, csak én nem értek egyet vele. (Akkor szerintem nem tudna a másik nélkül létezni, pedig létezik és cselekszik nélküle is.)
Ha pedig ennyi nem elég, hát olyan színvilággal készült ez a film, és olyan zenével, hogy az már magában megér egy megtekintést. Nem tudom, meddig keresték a rendezők ezt a sárgát, ezt a kéket, ezt a fehéret, de valami olyan fenomenális lett az eredmény, hogy azok a jelenetek, amikor tulajdonképpen nem történik semmi, csak „mennek”, akár a színeik kedvéért, önmagukért is jólesnek a szemnek. A zene meg – az Morricone. Jó. Milyen legyen.
Apró megjegyzések:
Ha már zene: hányszor hasznosította újra Morricone a pisztolypárbaj előtti dallamot? Nem mintha zavarna, Isten őrizz, csak kicsit vigyorogtam magamban. Bár persze lehet, hogy ez is tudatos utalás a Volt egyszer egy Vadnyugatra.
Ha jelmez (húgom kérdése): hány garnitúra fehér kétszárnyas kabátja volt a Terence Hillnek?! És milyen gyakran használt el egyet-egyet?
Ha pedig kedvenc jelenet: hát amikor a nagy-nagy eposzi összecsapás előtt – amely persze mindenhogy alakul, csak úgy nem, ahogy várná az ember – Henry Fonda tapasztalt harcoshoz illő kimért mozdulatokkal alkalmas helyet keres, lepakol, felkészül (mindehhez lassú, ünnepélyes háttérzenét tessék elképzelni), majd végül felteszi a szemüvegét, hát az valami bűbáj.
Egyedül a végével kapcsolatban akadnak kifogásaim. Bár a keretes szerkezet részemről tökéletesen rendben van – azért az utolsó kockák nyitva hagyott komédiája szerintem túlzás.
A képek forrása: IMFDB, Pinterest, Seenonceleb, Dvdizzy, Puls4.
Ezt 2017. július 10-én írtam, 2020. december 22-én egészítettem ki.
