Nagyon furcsa könyv ez. Most jó volna olvasni róla, vagy beszélgetni róla valakivel, de egyelőre semmi szakirodalmat nem találtam róla, és nem ismerek senkit, aki olvasta volna.
Első találkozásom a szlovén irodalommal. Még a fülszövegét se láttam, csak az első bekezdéseit találtam meg véletlenül az interneten, de már akkor megfogott a stílusa, és kíváncsi lettem. Nem mondhatnám, hogy megbántam.

Először a stílusáról, mert valóban az a legjobb benne:
Eleinte Móricz korai regényeire emlékeztet, később, főleg a világháború után játszódó harmadik résznek a legjobb pontjain mintha Galgóczit olvastam volna. Koprivec igazi művész: nála sohasem puszta díszként szolgálnak a képek, hanem hatáskeltésre valók.

A rög, amelyet [Nanika] szétmorzsolt a tenyerében, olyan volt, akár az egészséges életnedv, amely vérébe ömlik és gyorsabb keringésre ösztönzi. Nem, egy barázda földet sem enged át ezeknek a kapzsi embereknek. Csak kihasználnák ezt a földet, amelyet ő szeretettel gondozott, s nem nyújtanának neki semmit. Nem élné túl, ha a birtokot a dombon lakók szétmarnák. Milyen színe van most ennek az ő földjének, s micsoda illata! Kívüle senki se tudja ezt megbecsülni! Milyen különleges kerekdedséggel guggoltak előtte a barázdák… Ezeket ő húzta. A lejtőn csak egy kicsit kellett megnyomnia az eke szarvát, és a barázdák úgy omlottak egymásra, mintha irányítanák őket. Tunek nem tudott ilyen barázdát húzni.

Hol a tájat jelenítik meg, erővel és szeretettel, ízek, színek, szagok segítségével, hogy az ember szinte a kezében érzi a göröngyöt – hol a pontos és tömör lélektani ábrázolás eszközeivé válnak.

Poharič letörte a domb legszilárdabb pontját, és az egész domboldal omladozni kezdett. Az omló földet örvény sodorja. S az omlás arasznyiról arasznyira növekszik, már a kis telkeken is megrepedezett a föld és csúszik lassan lefelé. Ilyenképpen az egész földet a fene viszi… Ő a szüleitől örökölte a földet, s nem adja nekik.

Némelyik hasonlatával úgy odacsap, hogy megmarad a nyoma.* Csak sajnálni tudom, hogy nem él ezzel az eszközzel gyakrabban. Időnként szükségtelenül három-négy oldalasra nyújtja olyan események elbeszélését, amelyeket sokkal ügyesebben elintézhetne négy sornyi költői prózával. Ezért vontam le a két pontot. Meg az időnként nagyon idegesítő színpadiasságért. Ebben a regényben semmit se lehet csak úgy egyszerűen kimondani. Mindig mozogni kell hozzá, asztalra csapni, kart széttárni, lábbal dobogni, épp hogy el nem ájulni. Ezt úgy ötven oldal után már nagyon untam.

Letette a vödröket, és a pitvar felé fordult. Fényes orrát, amelyen a kenyérsütő kemencéből előtörő lángok villództak, magasra emelte, mintha világosság támadt volna a fejében. Bement a szobába. Csendesen becsukta az ajtót. De amikor a kemence mellett észrevette a homlokát dörzsölgető Tunekot, lába a földbe gyökerezett. Kétségbeesett tekintete megpihent a férfi öklén. Sokáig állt így szótlanul. Nem merte tekintetét másfelé fordítani, mert a sarkokban sűrűsödő sötétségből fenyegető árnyak nőttek ki. Végül csendesen a kemence mellé settenkedett. Tunek félrehúzódott. Nanika megdöbbenve nézte, mennyire lesoványodott, megváltozott arca idegenül meredt rá.
– Mi történt?
Jéghideg hangon kérdezte ezt Nanika, kissé elferdült szájszéllel és előreugró állal.

Egyébként igen-igen lassú folyású ez a könyv. Aki pörgős eseménysort keres, máshol keresse. De ez illik is a regényhez. Az emberek, akikről ez a regény szól, ugyanazokat a cselekvéseket végzik – ugyanúgy telik napra nap, évre év –, sokszor embertelen körülmények között igyekeznek fenntartani magukat, emiatt aztán a felfogásuk is lelassul, és heteken (adott esetben: oldalakon) keresztül tépelődnek újra meg újra ugyanazokon a problémákon. Nagyon ismerős világ ez, jaj, bizony felismerhető innen a határ másik oldaláról is…

Célja, a saját ház, még mindig élt benne. Néha kiábrándulva elvetette magától, de később vadul ismét belekapaszkodott. Ezért volt goromba a gyermekekkel. Bűnösnek érezte magát előttük. Megszülte őket, de nem tudta azt nyújtani, amit megígért nekik.

A saját elvárásaimról, amelyek erősen ütköztek a regénnyel:
Amikor megtudtam, hogy ez bizony eredetileg 1957-ben jelent meg, azonnal elment tőle a kedvem. Keleti blokk, ötvenes évek: ez még rendben lenne, születtek akkor is értékes alkotások errefelé – na de hogy ekkora hírverést csináltak neki, és érdemesnek tartották sürgősen az országhatáron is túlra terjeszteni?! Ez már annyira nem jó ajánlólevél. Ráadásul közben előkerült a fülszöveg, amely rögtön az elején közli, hogy Koprivec szocialista realista művész?! Jajjj. 
Aztán mégis rábeszéltek, hogy olvassam el, hátha működik.
És itt jött a furcsaság.
Tényleg működik!
Nagyon elvétve éreztem úgy, hogy szembe ki kéne nevetni ezt a regényt. Először is: nem szocreál. Az eleje leginkább naturalista-expresszionista stílusú, később átmegy realistába, de mindvégig megőrzi a líraiságát.

Részegítő őszi este volt. A fák az érett gyümölcs illatát lehelték. A lemenő nap utolsó sugara olyan csodálatos színeket kevert az ágaik között, hogy elkápráztatta a szemet. A völgyből már hidegebb levegő érkezett, de a dombok fölött még mindig meleg déli szél lengett, susogott a vesszők között, és simogatta a beérő szőlőt. Ezekben az órákban az alkony nem érkezik hirtelen, hanem félénken és kíméletesen borul az épületekre, mintha pihével volna bélelve.

Másodszor: egyáltalán nincs átitatva semmiféle ideológiával. Persze jön a szocializmus meg a szövetkezet, és az egyik legrokonszenvesebb szereplő meg is találja önmagát a téeszesítésben, naná. De ez csak a harmadik rész. Egészen odáig belülről végignézzük az összes szereplő gondolatait, még a nagygazdákéiba is bele-belecsúszik az elbeszélő, és gyakorlatilag mindenkinek a nézőpontja átélhetővé válik. A legjobban Nanikával lehet azonosulni, aki szó szerint össze van nőve a földdel, és teljes erőből kapaszkodik a tulajdonába – vagyis aki a legkevésbé felel meg az ideológiának. (Akinek esetleg problémát okozott megérteni a 90-es években, hogy miért estek olyan eufóriába a téeszből kiszabadult parasztok a kárpótlástól, az forduljon bátran Koprivechez. Ha ebből meg nem érti, akkor semmiből.)

Jó puskalövésnyi távolságra, a rét közepén, néhány öreg fűz közé kényszerítve csendesen csobogott a patak, amelyet az emberek errefelé „kedves vizecské”-nek becéztek. A víz mellett törött kereszt roskadozott durván kifaragott Krisztussal. Körülötte csalánbokrok nőnek. Mellette kőkupac, ahol nyáron néha napon sütkérező kígyót lehet látni. Ősszel és kora tavasszal pedig, amíg a völgyet hideg szelek ostorozzák, mintha gonosz szemek tapogatnák körül óvatosan a dombokat, a kereszt alatt néha felvillan valami. A forrás alatt sekély pocsolya keletkezett, békákkal van tele, sás nőtt be és vastag tölgyfa malomkerék áll oldalt.

No és hát a harmadik rész se úgy kanyarodik ám, hogy „boldogan éltek a téeszben, míg meg nem haltak.” Jaj, de nem. Sőt. A hatalom kiszolgálója aljas és korrupt, a szövetkezet legnagyobb támogatója részegen hőzöngi végig a fél könyvet, a családok felbomlanak, és úgy általában mérhetetlenül magára hagyja mindenki a szegény embert. Kegyetlenül keserű könyv ám ez.
Szóval a fülszöveg írója a) el akarta adni a könyvet, b) port akart hinteni a cenzor szemébe. Ez világos. Most már csak egyetlen dolgot nem értek.
Kinek jutott eszébe ezt a regényt a hatvanas években a keleti blokkon belül terjeszteni, és főleg minek?!

* Illés Sándor a fordító – sose olvastam még fordítását, de ha a többi is ilyen, akkor ez az ember tényleg mestere volt a szakmájának. Hogy mást ne mondjak, az életben nem gondoltam volna, hogy szétizgulom magam egy földosztási jeleneten.

Ezt 2014. november 23-án írtam. 

Pontszám: 10/8